Cikkek

A 21. századra a film lett az a szubkulturális bázis, amely naprakészen fejteget társadalmi kérdéseket. Ezt teszi az adaptált forgatókönyv kategóriában friss Oscar-díjas A nagy dobás (The big short) című alkotás is, amely a 2008-as világválsághoz vezető okokat és máig tartó következményeit vázolja fel.

„Mindenki elég gazdag ahhoz, hogy másoknak segítsen, csak szeretettel és elfogadással kell fordulnunk egymás felé” – hirdeti üzenetét Budapest egy nemrégiben megnyílt kávézója a VIII. kerületben, pár perc sétára a körúttól. Hogy miért épp ezt a mottót választották? – kiderül a kávézó kommunikációs munkatársának elmondásából.

Nehéz manapság igazságosság dolgában jó tájolóra lelni a gondolatok és az érzelmek tengerén. Miközben folyton hajtunk és mégis ezernyi teendő vár ránk türelmetlenül, egyre-másra úgy érezzük, mintha életünk hajóját sötét éjszakában dobálná a szél szeszélye. Talán már nem is mi vagyunk a kapitány, hiszen fogalmunk sincs, mit tegyünk, honnan szerezzünk még néhány percet, kitől kérjünk szívességet és kinek mondjunk nemet. Bolyongásunknak ráadásul gyakran nemcsak mi magunk, hanem embertársaink is áldozatul esnek, akiket dühünkben ok nélkül megsértünk, tehetetlenségünkben vadul kritizálunk.

Hogyan rombolja a mobilozás a kapcsolatokat? Nemrégiben az egyik mobilszolgáltató jópofa reklámmal hívta fel a figyelmet arra, hogy olyankor is a telefonunk és a közösségi média „rabjai” vagyunk, amikor pedig épp lehetőségünk lenne közvetlenül beszélgetni valakivel. Tény, hogy a modern technológia eszközei átalakították kommunikációs szokásainkat: könnyebben és többször beszélünk másokkal telefonon, cseten, videótelefonon, de mintha ezzel párhuzamosan kevésbé becsülnénk meg a személyes találkozás szülte alkalmakat.

Miért rohan egy szerzetes egy majom és egy elefánt után, mit keres nála jogar és lasszó, és hogyan segíti ez a roham a mi szellemi fejlődésünket? Ezek a gondolatok mind felvetődhetnek, ha szemügyre vesszük ezt az ábrát, amely egy 17. századi buddhista meditációs festmény részlete. A kép szimbolikusan a kitartó „elmenevelés” útját meséli el, vagyis azt, hogyan csitíthatjuk le csapongó elménket, és vonhatjuk uralmunk alá gondolatainkat és érzéseinket. Mindezt azért, hogy ezzel is akadálymentesítsük az önismeret avagy a fejlődésünk ösvényét.

2016. február 4-én a kínai asztrológia szerint beléptünk a Jang Tűz Majom évébe. Az elsőre valóban „kínainak” tűnő kifejezés felgöngyölítéséhez tudni kell, hogy a kínai időszemlélet 60 éves ciklusokat vizsgál. Ezekben 12 állatövi jegy (földi támasz) követi egymást, miközben ezzel párhuzamosan hat az évre az öt változó állapot, más néven öt elem is (5x12=60 év). A Fa, Tűz, Föld, Fém és Víz mindegyike két évig fejti ki hatását (jang és jin), így alkotják a 10 égi cselekvőt. Hogy megértsük, mit üzen mindez számunkra, érdemes külön-külön szemügyre vennünk az évet meghatározó minőségeket.

„Azt sem tudom, hol áll a fejem.” „Ennyi mindenre képtelenség odafigyelni.” „Mindenki nyugodjon le!” Ismerős gondolatok? Gyakran hallani, bár igaz, hogy világunk felgyorsult, ezért könnyű szétszórttá és kapkodóvá válni. De csak a világon múlik mindez? Az irányítatlan elme „reflex szervként” működik. Minden új, érdekesnek tűnő ingerre reagál, fontosra és lényegtelenre egyformán. Csak győzzük befogadni a sok impulzust! De mint annyi minden más, a figyelem irányításának képessége is trenírozható. Aki képes koncentrálni, maga választja ki, mit enged be a tudatába és mi az, amit figyelmen kívül hagy.

Douglas Adams világhírű művében, a Galaxis útikalauz stopposoknak című regényfolyamban szerepel egy különlegesen hatékony álcázó berendezés. Az MVP pajzs működési elve egyszerű: egy tárgyat nem lehet láthatatlanná tenni, sem eltakarni, de ha meggyőzzük a szemlélőt, hogy a tárgy Másvalaki Problémája (MVP), akkor egész egyszerűen nem vesz tudomást a létezéséről. A szeme látja, de az agya nem hajlandó felfogni és értelmezni a látványt, hiszen az nem rá tartozik, nem az ő dolga.

„A katonaságot az állam szörnyen vakmerő, meggondolatlan őrültjei irányítják, akik vallási elvek leple alatt ártatlan polgárokat mészároltatnak le és mindent elpusztítanak. Isten akarata ellen cselekszenek, és ennek csak sajnálatos, szomorú vége lehet.” – mondta a II. világháború idején Ueshiba Morihei japán harcművész. A 20. század elején az orosz-japán háborúban mutatott érdemei révén szép katonai karrier várhatott volna rá, ő azonban más utat választott. Évtizedeken át csak testedzéssel, különböző harcművészetekkel, filozófiával és lelki gyakorlatokkal, embertársai megsegítésével és földműveléssel foglalkozott; fáradozásaival létrehozta és megtestesítette a harcos egy új eszményképét.

Manapság már a szuperhősök is egymás ellen viaskodnak a mozivásznon: birokra kel Batman és Superman, Amerika Kapitány is súlyos ütéseket mér régi barátjára, Vasemberre, sőt, sorolhatnánk a furcsán kevert, jó-rossz hősöket is a gonosz Suicide Squad szereplőitől a perverz Deadpoolig. Ilyen palettán üdítően hathat egy olyan film, amely évtizedek óta következetesen a jó és a rossz közötti ellentétet állítja fókuszba, és mindvégig a sötét és a fényes oldal harcáról regél.

Hogy hogyan változtatták meg a farkasok a folyókat? Az Egyesült Államokban, a Yellowstone Nemzeti Parkban tudósok figyeltek fel a történtekre, miután 1995-ben a farkasokat visszatelepítették a vidékre.

Az évkezdet remek alkalom arra, hogy tiszta lappal induljunk, hogy letegyünk valamit, ami már nem a miénk, és ettől fellélegezhessünk. Ez egy új esély a tisztánlátás visszaszerzésére, amely a hétköznapok sodrásában elhomályosulhat.Az újesztendő küszöbén Delia Steinberg Guzmán frissen megjelent A hétköznapok hőse kötetének gondolatai vezérfonálul szolgálhatnak ahhoz, hogy hogyan szerezzük vissza a sorsunk feletti irányítást, vagy egyáltalán hogyan vegyük kézbe az életünket.

„Van egy nagy, mégis egészen hétköznapi titok. Mindenkinek része van benne, mindenki ismeri, de csak kevesen gondolnak rá. A legtöbb ember tudomásul veszi, csöppet sem csodálkozik rajta. Ez a titok az idő. Van naptár, van óra, hogy mérje, de ez mit sem jelent, hiszen mindenki tudja, egy-egy óra néha örökkévalóságnak tetszhetik, el is suhanhat, akár egy pillanat – attól függ, mit élünk meg abban az órában. Mert az idő élet. Az élet pedig a szívünkben lakik.”
Michael Ende

„Az idő nem más, mint lét és nemlét kapcsolata.”
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

A téli napforduló közeledtével észrevehetően csökken a látható fény körülöttünk. A legrövidebb és egyben legsötétebb nap előtti hetek a néphagyományokban a kisböjt (advent) jegyében telnek. Az ünnepi készülődés idején a falvakban kerülték a hangos mulatságokat és böjtöt tartottak. Ezeknek a tudatosan vállalt lemondásoknak a szerepe, hogy a kevesebb étel, kevesebb külső hatás révén újra és újra befelé, illetve a közelgő ünnep lényegére irányítsák a figyelmet.

Időről időre egy-egy újabb sötét, nehéz és nyomasztó időszak jön el az életünkben. Bármennyire is szeretnénk kiutat találni, csak homály vesz körül bennünket. Csüggedés vesz erőt rajtunk, és bármihez is fogunk, balul üt ki, szinte már azelőtt, hogy nekiláttunk volna. Ezek a mi éjszakáink, amelyekben azonban ugyanúgy győznünk kell. Senki sem fog helyettünk fényt gyújtani a sötétben. Tanuljuk meg, hogy ne kívülről várjuk a megoldást.

Tolkien talán leghíresebb művében, a Gyűrűk Urában központi szerepet kap a hatalmat jelképező varázsgyűrű. De a gyűrű szimbóluma ennél is többet rejt: önismeret, önuralom, önmagunk feletti hatalom összefüggéseit. Soktényezős egyenlet. Hány és hányféle a vágy arca, amely hatalmába kerítheti az embert! Sőt, a rögeszméig srófolható szenvedély olyannyira elhatalmasodhat az értelem felett, hogy egészen ki is vetkőzhetünk magunkból. Ez a szimbólum az ember mélyéig hatol és az önirányítás kérdéskörét érinti: Mi vezérel bennünket? Mely részünk fogja a kormányt és mikor hová fog vezetni az út?

Nem lehet eléggé hangsúlyozni az alapvető különbséget a klasszikus értelemben vett filozófia és a között az intellektuális-verbális tevékenység között, amivé a filozófia manapság leegyszerűsödött. Napjainkban kevesen merik filozófusnak nevezni magukat. A filozófiaoktatás a különböző gondolkodási rendszerek és azok megalkotóinak történeti áttekintésére, illetve egyik-másik elmélet vagy szerző jelentősége fölötti vitára korlátozódik.

A gabona, különösen a búza, különleges szerepet tölt be az emberiség életében. A régi mítoszok isteni adományként írják le a kenyér legfőbb összetevőjét. Egyiptomban az újjászülető Ozirisz ajándéka, aki egyúttal törvényt is adott a népnek, és az istenek tiszteletére tanította az emberiséget. A görögök szerint Démétértől, a ciklusok örök törvénye fölött őrködő anyaistennőtől származik ez a kultúrnövény.

Ősszel termést szüretelünk, számot vetünk, hogy mit sikerült megérlelni ebben az esztendőben. A ciklusok folyamatos váltakozása, az évszakváltás ritmusa arra késztethet, hogy hosszabb távra is tervezzünk. Ma, amikor napestig gépek és kütyük mellett ülünk, szinte luxusnak tűnik minden szellemünkre szánható minőségi óra vagy perc. Ez azonban eltávolodáshoz vezet legbenső lényegünktől, és időről időre égető hiányként tör elő. Talán éppen az elmélyedés iránti természetes vágy tükröződik abban is, hogy a Facebookon a legtöbb most menő borítókép tágas természeti tájat ábrázol.

1995 óta, húsz éve rendezzük meg az Új Akropolisz Filozófiai Iskola Erénynek erejével novella- és esszépályázatát, amelyre rendszeresen nem publikáló amatőr tollforgatóktól és billentyűzet-kattogtatóktól érkeznek írások. A két évtized alatt beérkezett több mint ezer pályamű arról tanúskodik, hogy ma is sokakban él az elbeszélés szeretete, ami arra sarkallja az írót, hogy megtalálja a mondanivalójának leginkább megfelelő formát.

Röviden összefoglaljuk, mit is értünk filozófia alatt, és hogyan ültetjük át a gyakorlatba, figyelembe véve, hogy korunk zűrzavarát tovább tetézik a téves elképzelések és a rosszindulat, amely minden megkülönböztetés nélkül alkot ítéletet a jóról és a rosszról. Egy olyan korban élünk, amelynek a többihez hasonlóan sajátos értékei vannak, és tagadhatatlan gondokkal küzd. Az utóbbiak elől homokba dugni a fejünket értelmetlen, hiszen így nem juthatunk el a megoldásukhoz. Bátran rájuk mutatni nem a borúlátás jele, hanem józanságra vall. A megoldásukra törekedni pedig filozófushoz illő, aki nézeteit a gyakorlatban is alkalmazza.

Itt a nyár, vár a nagyvilág, kalandra fel! Ilyenkor alig várjuk, hogy hosszabb időre vagy akár csak egy-két hosszú hétvége erejéig végre kiszabaduljunk a megszokott környezetből... De miért is vágyunk annyira arra, hogy egy kicsit elmehessünk otthonról? Mit veszítünk el itthon észrevétlenül, amit aztán másutt remélünk megtalálni?

Egyre nagyobb kihívás elképzelni, mi maradna, ha az ember lassanként elkezdené lehámozni magáról státuszszimbólumait. Külsőnk és mindaz, aminek a birtokában hisszük magunkat, egyik napról a másikra gyökeresen megváltozhatnak vagy akár el is pusztulhatnak. Felmerül a kérdés azonban, hogy vajon van-e más, ezeket a rétegeket túlélő ismérve az embernek, ami – már csak hosszabb élettartama miatt is – igazabb képet ad róla?

„Ha a szavak használata nem helyes, a fogalmak értelme zavaros; ha a fogalmak értelme zavaros, nem lehet szabatosan cselekedni; ha nem lehet szabatosan cselekedni, az erkölcs és a művészet nem virágzik; ha az erkölcs és a művészet nem virágzik, a büntetés értelmetlen; ha a büntetésnek nincs értelme, a nép nem tudja, hová lépjen és mit tegyen. A bölcs első dolga, hogy fogalmait szavakká s a szavakat tettekké tegye. Nem tűri, hogy szavaiban rendetlenség legyen. Minden ezen múlik.”
Konfuciusz

Társas érintkezéseinkben és személyes kapcsolatainkban egyre nagyobb szerepet kapnak a virtuális kommunikációs csatornák. A mobileszközökön sebtében olvasott e-mailekben, a Facebookon, Twitteren és a gombamód szaporodó közösségi médiumok oldalain futótűzszerűen terjednek az angol eredetű kifejezések és rövidítések. Az eredetileg az üzleti hatékonyságot és az ügyintézés gyorsaságát szolgáló sűrített formák mára baráti és családi körben is szinte helyettünk beszél(get)nek.

Herkules (görög nevén Héraklész) próbatételei lépcsőről lépcsőre újabb és újabb képességek kifejlesztésére sarkallják a hőst, míg végül kiérdemli az istenek társaságát és halhatatlanná válik. Ezzel a mítoszok „ráígérnek” bármely szuperhős szuperképességeire, hiszen Pókembertől nem a kezéből kilövellő pókhálót, Tony Starktól pedig nem a röpképes páncélt irigyli a néző, hanem azt a belső erőt, amely képessé teszi ezeknek az eszközöknek a kifejlesztésére és használatára. A mítoszok példái éppen arról beszélnek, hogy miként tehetünk szert olyan belső erőre, amellyel felfegyverkezve már bármilyen külső és belső akadállyal meg tudunk küzdeni.

„Az igazi harcos mindig három fegyvert tart magánál: a békesség ragyogó kardját; a bátorság, bölcsesség és barátság tükrét; a megvilágosodás értékes drágakövét.”
Uesiba Morihei

„Tudatlanságból fakadó, szívedbe férkőzött kételyedet nyesd szét a tudás kardjával.”
Bhagavad-gíta

Van egy eszköz az ember kezében, amely segíthet kibogozni a fejében-szívében kavargó gondolatokat, érzelmeket, és megérteni, mi zajlik odabent: ez a színház. A színház – amint azt Peter Brook, az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb színházi rendezője Az üres tér című könyvében írja – képes megragadni az életünket meghatározó, láthatatlan folyamatokat. Brook szerint a színpadon az élet játéka elevenedik meg, hiszen itt is, ott is minden mozzanatnak jelentősége van.

Rubik Ernő 1974-es találmánya, a bűvös kocka tavaly ünnepelte 40. születésnapját. A játék mára nemzetközi hírű lett, és kevés olyan felnőtt akad ma Magyarországon, aki még sosem próbálta a kocka színes mozaikját eredeti állapotába visszarendezni. Bár egy egyszerű logikai játékról van szó, kirakásakor a megoldáskeresésnek ugyanazokat a tekervényes útjait járjuk be, amelyeket az élet más területein.

„Többet megtudsz másokról egy óra játék, mint egy év beszélgetés alatt.”
Platón

„Játék közben az erkölcsök őszintébben nyilatkoznak meg.”
Quintilianus
 

„A fejlődés elkerülhetetlen: egy mozgásban lévő világban ami nem fejlődik, az hanyatlik.”
Jorge Angel Livraga

„Az életnek melyik a legszigorúbb törvénye? A növekvés. Erkölcsi, szellemi vagy fizikai szervezetünk egyetlen porcikája sem tud akárcsak egy évig is megülni a fenekén. Magyarán változunk, és változnunk is kell, állandóan, folyamatosan, amíg csak élünk.”
Mark Twain

Év elején általában ki-ki vérmérséklete szerint feszegeti a jövőt – latolgat vagy lemondóan legyint, izgatottan lapozgatja a magazinok állásfoglalásait a következő év „kedvező” vagy „kedvezőtlen” hatásairól, vagy épp fittyet hány a különböző jóslatokra. Valójában mindannyian azt szeretnénk tudni, hogy szívünknek kedves terveink, céljaink megvalósulhatnak-e, egyszerűbben: hogy hogyan lehetnénk – idén is (vagy idén végre) – boldogok.

„Nemcsak azok az utak léteznek, amelyeket megszokásból választunk… A világnak (és így saját magunknak is) még számos, számunkra eddig ismeretlen aspektusa van, amelyek bármikor megmutatkozhatnak előttünk, ha kíváncsiak vagyunk rájuk, és fürkésszük titkaikat.”
Boldizsár Ildikó

„Senki sem kényszeríthet bennünket arra, hogy kinyissuk a kaput és járjuk az utat. És az is igaz, hogy senki sem nyithatja ki az ajtót és járhatja az utat helyettünk. Ez egyéni döntésünk, egy olyan választás, melyben a lelkünk éneklő hangon szólal meg.”
Delia Steinberg Guzmán

1911 telének elején két csapat indult el a Föld utolsó ismeretlen pontja, a Déli-sark meghódítására. Robert Falcon Scott brit haditengerész-tiszt és Roald Amundsen norvég felfedező csaknem egyszerre, azonban egészen különböző motivációval, felkészültséggel vágott neki. Scottot a dicsőségvágy mellett a tudományos ambíció és a hazafias érzület is fűtötte. Hazáját nemcsak a felfedezés győzelmével, de a még fel nem derített földrész gondos tanulmányozásával, kutatásokkal és mérésekkel is szerette volna gazdagítani.

A Déli-sark messze nyúló hómezejére kalauzolja el nézőjét a Táncoló talpak című animációs film, amelyben – a Pingvinek vándorlásához hasonlatosan – az antarktiszi, földhöz ragadt tollasok mindennapijait kísérhetjük nyomon. Ezek a pingvinek azonban nem mindenben osztoznak madártársaik tulajdonságaiban: ők énekelnek, és csak akkor válhatnak a közösség valódi tagjává, ha megtalálják saját „szív-dalukat”, saját egyéni, igazi hangjukat.

„Intelligensen kitartani azt jelenti, hogy magasabbra emelkedünk.”
Delia Steinberg Guzmán

„Igyekezzünk »felülről« látni a nehézségeket, és tartsunk bizonyos lelki távolságot. A magasabb tudatszintről tágabb a kilátás, új ötletek és megoldások merülhetnek fel. A nehézségtől való távolságtartás nagyobb objektivitással vértez fel.”
Jorge Alvarado Planas

A mai elméleti tudomány szingularitásnak nevezi azt a – feltevése szerint a következő évtizedekben várható – jelenséget, hogy az MI megjelenésével az emberi fejlődés robbanásszerűen felgyorsul, és életünket gyökeresen megváltoztatják az új felfedezések. Átadjuk az irányítást a találmányaink nyújtotta kényelemért cserébe, halálos betegségeket küzdünk le, és génmanipulációs kísérletek eredményeként kétszáz évig élhetünk. Ennek köszönhetően kevesebbet kell dolgoznunk, és karnyújtásnyira leszünk a teljes biztonság és jólét elérésétől. Mindeközben azonban bármi is vegyen körül: búcsút mondunk a valódi döntési helyzeteknek, amelyekben választunk.

A fenti gondolat Senecától, a kétezer évvel ezelőtt élt római filozófustól ered. Biztosan azért, mert ő is találkozott már ún. „sütemény-gondolatokkal”. Ezek manapság leginkább a közösségi oldalakon terjednek virágos réttel és kiskutyákkal, meg néhány, az élet értelméről szóló velős bölcsességgel. „Mennyire igaz!” – sóhajtunk fel olvasásuk közben. A nehéz pillanatokban azonban ezek a léleksimogató gondolatok valahogy nem sietnek segítségünkre.

Milyennek képzelünk ma egy filozófust? Elvont fogalmakat használó, bölcselkedő típusnak, aki gondolatait romkocsmáktól elegáns összejövetelekig sok helyütt ecseteli – anélkül, hogy tetteiben lángelméje akár csak egyetlen parányi szikráját is megcsillantaná? Hajdanán azonban a philo-szophosz, a bölcsesség szerelmese sokkal több volt ennél: eleink a filozófiát olyan életmódnak tartották, ahol tudás és cselekedet, elmélet és gyakorlat mélyen összeforrt. Azt tartották, hogy az ember nem elsősorban gondolataival méretik meg, hanem inkább azzal, amit tesz.

Egyéni fejlődési utunk keresése mellett nem kevésbé feszítő a kérdés: vajon merre tart az emberiség? Civilizációnk távlatai legalább annyira mozgatják a gondolatainkat, mint saját boldogulásunk. Hova tart az emberiség? És hogyan jutunk el oda? És vajon – Platón képét használva – a „kulturális piramis” négy oldala közül, a tudomány, a vallás, a politika vagy a művészet határozza-e meg valójában a haladást?

Érezted már úgy, hogy megkötnek a körülmények? Vagy hogy belemerevedtél egy helyzetbe, és úgy tűnik, sehogy sem tudsz kijönni belőle? Hogy a múlt kutyaszorítóban tart és bilincset jelent minden automatikusan bekattanó rossz vagy nem megfelelő döntés? És ez így megy egészen addig, amíg meg nem találod a helyzet kulcsát? De azt csak akkor leled, ha megmozdulsz és keresni kezdesz…

„Legyünk vidámabbak! Talán idejétmúltnak tűnhet ez a buzdítás ebben a világban, amely megannyi komoly bajtól szenved. Azt mondják, hogy a gondok ellen semmit nem ér a vidámság. Ebben nem vagyok biztos, abban viszont igen, hogy szomorúsággal, szenvedő arccal, rosszkedvvel semmit sem oldunk meg.”

Már beléptünk a nyár kapuján. Újra átéljük a természet ciklusának egyik ismétlődő fázisát, bár talán pontosabb, ha azt mondjuk, hogy alávetjük magunkat neki. De a passzivitás helyett hasznosabb lenne, ha kicsit jobban tudatosítanánk életünk valamennyi pillanatát, és nem csupán kihúznánk naptárunkban a szinte észrevétlenül múló napokat. A nyár különleges időszak, azonban mára nagyrészt elveszítette jelentésének mélységét a versek, a bevett szokások, a hétköznapi gondolkodásmód és a reklámok hatására.

A párbeszédek körül forgott az Új Akropolisz Platónnak szentelt, a platóni Akadémia megalapításának 2400. évfordulója alkalmából kiírt 19. Erénynek erejével novella- és esszépályázatának eredményhirdetése: platóni dialógusok, a párbeszéd mint írói eszköz, író és olvasó képzelt, illetve a zsűri és a pályázók nagyon is valós társalgása – címszavakban így hangozna a május 17-i délután rövid összefoglalója. No és ott volt persze a nagy kérdés: ki nyerte az idei amatőr írórangadót?

Talán felfigyeltünk már arra, hogy milyen gyakran minősítik az emberek az időjárást. Miért ne tennék, hiszen az időjárással rendszeres kapcsolatban állunk, ezért alkalmas bevezető témának tűnik beszélgetésekhez, de ha csak néhány szót váltunk a másikkal, akkor is bevethető. Sajnálom szegény időjárást, szerencsétlent nagyon sokan és nagyon sokszor szidják. Ennek a kijelentésnek különben nagyjából annyi értelme van, mint rossz és jó időről beszélni, egyebek közt ezt próbáljuk az alábbi írással igazolni.

Egy hétköznapi délelőtt éppen villamoson utaztam. Az egyik megállónál felszállt egy fiatal férfi. Valahogy nem volt szimpatikus az arca. Meg az a pedáns öltöny és a drága bőrtáska sem nyerte meg a tetszésemet. És ebben a pillanatban képes volt levetni magát arra az üres helyre! „Az ilyenek így szoktak viselkedni. Körül sem néznek!” – gondoltam magamban. Még hosszabb és borúsabb töprengésbe kezdtem az emberi önzésről. Hirtelen azonban egy váratlan esemény megszakította eszmefuttatásomat. Merthogy alig telt el egy-két perc, az a bizonyos férfi, meglátva egy idősebb hölgyet, felugrott és egy mosollyal az arcán nyomban átadta a helyét.