Cikkek
Életpályájának egyik kutatója „toronyépítő”-nek nevezte Kós Károlyt, amivel arra utalt, hogy építményeit jellegzetessé teszik a tornyok, tornyocskák. Ezek feltűnnek a nevével kapcsolatban leggyakrabban említett Wekerle-telepen éppúgy, mint a keze alatt megszületett középületeken, templomokon. Ha pedig csodálkoznánk, hogy miként lehetnek a magyar népi építészetet idéző tornyok a Fővárosi Állat- és Növénykert egyes állatházain, nos hát annak is az az oka, hogy az erdélyi művész volt ezek egyik fő tervezője.
Csak akkor leszünk boldogok, ha mindnyájan, a legkisebb is közülünk, ráeszmélünk szerepünkre. Csak akkor tudunk majd békében élni és békében meghalni, mert ami értelmet ad az életnek, értelmet ad a halálnak is. Szeretni nem annyit jelent, mint egymás szemébe nézni, hanem azt jelenti: együtt nézni ugyanabba az irányba.
„Táncolni kell, uram, a zene majd csak megjön valahonnan...” „A boldogság nem más, mint megtenni a kötelességedet. És mennél nehezebb a kötelesség, annál nagyobb a boldogság...” „Kicsiny és könnyű dolgokkal kezdjük, majd apránként megpróbálkozunk a nagy dolgokkal. És aztán, hogy végeztünk a nagy dolgokkal, megpróbáljuk a lehetetlent.”
„Az öröklét háromféleképpen sugárzik át a mulandóba: mint létezés, feltétlen érvény, igazság; mint az időbelit az időtlen felé vonó jóság; s mint az előbbi kettőnek formai tényezője, szépség. (…) Az igazság, jóság, szépség már nem magától-értetődő, hanem keresni kell. Az igazság keresése a tudomány, a jóságé a törvény, a szépségé a művészet.”
(Weöres Sándor)
„Az élet öregebb, mint minden, ami él; a szépség már szárnyalt, mielőtt a szép fogalma megszületett volna a Földön, és az igazság igaz volt már kimondása előtt is.”
(Khalil Gibran)
„A tapasztalat soha nem csal meg, csak a megítélésed csalhat meg.” „Az eszme avagy a képzelet az érzékek kormányosa és kantárja, mert az elképzelt dolog mozgatja az értelmet.” „A természetben nincs hatás ok nélkül. Ha látod az okot, nincs szükséged tapasztalatra.” „Tanulmányozd először az elméletet, aztán jöjjön a gyakorlat, mely belőle származik.”
„Nem az évek és napok száma teszik azt, hogy eleget éltünk, hanem a lelkünk.” „Ha el akarsz menekülni az elől, ami szorongat, nem máshol kell lenned, hanem másnak.” „Nem azért nem merünk belevágni valamibe, mert nehéz, hanem azért nehéz, mert nem merünk belevágni.”
Általában igyekszünk minél hamarabb eljutni egyik pontból a másikba. Mintha az utazással töltött időt nem becsülnénk, vagy egészen egyszerűen nem tudjuk, mivel töltsük ki. Ezért nem is élünk, amíg a két pont között vagyunk, csak nézünk előre, a megérkezés pillanatára várva. Ritkán találkozni olyan emberrel, akinek az úton eltöltött idő ugyanolyan értékes, mint a cél elérésének pillanata; aki nem gyorsítja fel lépteit, hogy sietve elhagyja az egyik helyet és mihamarabb eljusson a másikba; aki élete nagy útjának minden percében élő, mert nem tekinti átmenetinek az indulási és a megérkezési pont közötti időt és teret. Ha jobban belegondolunk, az életben semmi sem átmeneti. Minden pillanat egyedi és megismételhetetlen. Minden pillanat lehetőséget rejt magában.
„Nem kél olyan vágy benned, melyhez ne kelne erő is benned valóra váltani. Meglehet, hogy azért meg kell dolgoznod érte.” „Olyan gond nincs, amely ne hozna kezében ajándékokat neked. A gondokat azért keresed, mert szükséged van ajándékaikra.” „Csak azért, mert valami nehéz, meg sem próbálod? Menni is nehéz volt eleinte, de sokat gyakoroltad, és úgy néz ki, most már egészen könnyedén csinálod."
„A lélek akkor öregszik, ha már csak földön járnak a vágyai, szárnytalanul.” „Annál teljesebb az ember, minél hiánytalanabbul szétosztja magát szüntelenül.” „Aki nem tud kapni – aki nem tud egy almát jó szívvel elfogadni, vagy egy ismeretlen ember kezét, amikor szédül –, aki nem tud örömöt fogadni, az továbbítani se képes. És nem jobb, mint a zsugori, aki adni képtelen.”
„A gyáva ember akkor is fél, ha nem kell, a vakmerő meg akkor is merész, ha nem kell. A bátor ember mindkét esetben úgy viselkedik, ahogy kell, és ily módon ő a közép: mert akkor merész és akkor fél, amikor az értelem így tanácsolja.”
(Arisztotelész)
„Más a bátorság, és más az, ha valaki kevésre becsüli az életet.”
(Plutarkhosz)
„Tragédiától a bohózatig minden műfajnak helyt adtam; de valamirevalónak kellett lennie a darabnak, hogy pártfogásomra találjon. Nagyszabásúnak és jelesnek kellett lennie, derűsnek és kecsesnek, mindenekelőtt pedig egészségesnek és magvasnak. Egyszer s mindenkorra kirekesztettem mindent, ami beteges, gyönge, siránkozó és érzelgős, valamint ami rémületet vagy borzalmat kelt vagy sérti az erkölcsöket; attól tartottam, hogy az ilyesmi megrontaná a színészeket és a közönséget.”
„Nem fogok elszaladni a szenvedések elől, hanem azt a lehető legjobb és leghatékonyabb módon akarom felhasználni, hogy nagyobb együttérzés és segítőkészség ébredjen bennem mások iránt.” „A végső igazságot nem lehet felismerni a hétköznapi tudat keretein belül. A hétköznapi tudaton túl vezető ösvény a szíven visz keresztül. A szívnek ez az ösvénye az odaadás.”
„Szerelmem oly mély és beláthatatlan, akár a tenger. Adhatok belőle, nekem csak annál több lesz, egyre több.”
(William Shakespeare)
„Az ember nem szeretheti se azt, akitől fél, se azt, aki tőle fél.”
(Cicero)
„Az élet értelme túlmutat minden emberi szenvedésen. Aki ezt felismeri, az jár a helyes úton.” „Gondoljatok állandóan az élet mulandóságára, és képesek lesztek ellenállni a haragnak és a mohóságnak, és minden gonoszt elkerülhettek.” „Minden embernek természetéhez, cselekedeteihez és hitéhez mérten művelnie kell az erények gyökereit.”
„Radnóti Miklós oly átlátszóan tiszta volt, hogy az ilyet nem szoktuk nagynak tekinteni életében; persze épp ez az átlátszóság az igazi nagyság…” – írta Weöres Sándor a fiatalon elhunyt költőről, Radnóti Miklósról, aki épp ebben a hónapban lenne száz esztendős. A tragikus sorsú művésznek rövid, alig harmincöt éves pályafutása ellenére sikerült maradandót alkotnia, s ezzel a XX. századi magyar irodalom „halhatatlanjai” közé emelkednie. Verseit mind a mai napig olvassák, tanulmányozzák, több művét – köztük az Éjszaka, a Majális vagy a Két karodban című költeményt – pedig megzenésítették.
Hogyan éltek, és mi módon tudtak túlélni az emberek betegségeket, járványokat azokban a korokban, amikor még nem létezett a tudományos orvoslás, vagy nem volt elérhető mindenki számára? Mit őrizzünk meg a népi gyógyászat tudásából ma, és mit alkalmazhatunk belőle?
„Az egyik lény siet a létbe, a másik siet el a létből, s abból is, ami most keletkezik, valami máris elmúlt. A világot szakadatlan áramlás, változás újítja meg, mint ahogy a végtelen örökkévalóságot az idő megállás nélküli folyama frissíti fel. Ki az ebben a soha nem pihenő áradatban, aki az elrohanó dolgok valamelyikéhez különösen ragaszkodnék? Mintha valaki röpködő verebek közül akarná kiválasztani a szívének kedveset – de íme, már el is tűnt a szeme elől!”
„Jobb egy orvosságot megismerni és megérteni, mint a kolostorok nagy könyvtárait átböngészni, ahol ezer lap közül jó, ha egy felet meg lehet érteni. Abból, amit a természet adott, nem kell hosszú recepteket kigondolni.” „A helyes út nem az elvont elmélkedéshez, hanem mélyen a tapasztalatba vezet.” „Az orvoslás tudománya a szívben gyökerezik. Akinek a szíve hamis, az orvosként is hamis, akinek a szíve igaz, az orvosként is igaz.”
A halhatatlanságra vágyó királyfi című mese egy olyan fiatalemberről szól, aki a halhatatlanság elnyeréséért harcolt. Útja során a királyfinak számos próbát kell kiállnia. Először felfedezi a természeti erőket, majd fokozatosan uralma alá vonja őket. Ezek a rejtett képességek – ahogy az más mesékben is gyakorta megjelenik hasonló szereplőknél, akiket beavatnak a természet és az ember titkaiba – szimbolikus értelemben kapcsolatba hozható a természetet felépítő elemekkel: föld, víz, levegő, tűz. A királyfi elnyeri a halhatatlanságot, de csak azután, hogy teljesíti az elemek próbáit, és megtanulja uralja az erejüket.
A kötelező olvasmányok hasznosságáról sokat vitatkoztak és fognak is vitatkozni, de abban mindannyian egyetérthetünk, hogy felnőtt, érettebb fejjel jó újraolvasni (vagy végre elolvasni) ezeket a könyveket, hiszen biztosan többet értünk meg belőlük, élénkebben és mélyebben éljük át az olvasottakat. A magyar olvasóközönség számára Móra Ferenc elsősorban a Kincskereső kisködmön, a Rab ember fiai írójaként maradt meg. Érdemes feleleveníteni ezeket a műveket és megismerni írójukat: újra (vagy végre) hatni fog ránk az írások és alkotójuk kedvessége, embersége és a világ legkisebb dolgait is élettel-lélekkel megtöltő leleménye.
Különböző formákban ugyan, de minden kor emberét foglalkoztatta az a kérdés, hogy közösségi szinten hová jut el az emberiség vagy éppen saját népe. A múlt ismerete elválaszthatatlan volt a jövő ismeretétől. A hagyományos társadalmakban ugyanis a múltra való visszaemlékezés volt az alapfeltétele annak, hogy az ember felnőttként teljes jogú tagja lehessen népének. Ezt is szolgálták az ősökről szóló mítoszok, történetek, legendák. A legfontosabb a gyökerek, a kezdet ismerete volt, hogy visszanyúljanak egyfajta „örök időbe”, amelynek eseményei apáról fiúra szálltak.
Mandala. Vajon mit rejt ez az egzotikusan csengő szó? Ha betévednénk egy tibeti kolostorba, a füstölőillatú félhomályban biztosan szemünkbe ötlene néhány mandala-kép, mely - ellentétben a kopár tájjal - a szivárvány minden színében pompázik. Mi a titka e sokszínűségében is harmonikus ábrának?
Hogyan született meg az Új Akropolisz?
Az Új Akropolisz alapítójával, Jorge A. Livragával született meg (a megalapítással persze egy kicsit várni kellett), azokkal a gondolatokkal, amelyek fiatalkora óta foglalkoztatták, attól kezdve, hogy találkozott a filozófiával. Akkor jött rá, hogy a modern filozófia semmilyen fontos változást nem hoz a mindennapi életben, azaz nem szünteti meg az emberek kételyeit és félelmeit.
Egy vers a szerelemről Giordano Bruno tollából.
Mi a szeretet? Mi a boldogság? Van egyáltalán bármi ezen a világon, ami örök és halhatatlan? Miben rejlik az élet értelme? Ki vagyok? Honnan jövök és merre tartok? Ilyen és ehhez hasonló lényeges és örök kérdések szólítják meg az ember lelkét, mint egy régmúlt idők mélyéről érkező rejtélyes felhívás. Ha ezekre keressük a választ, fokozatosan filozófussá válunk. A legegyszerűbb kérdések érintik leginkább a lényeget. Ha időről időre feltesszük magunknak ezeket a kérdéseket, látni fogjuk, hogy egyre újabb és újabb válaszaink lesznek és hogy lelkünk előtt egyre inkább feltárul az Élet valódi értelme.
Egyre terjednek azok a betegségek, amelyek diagnosztizálására a modern orvoslás eszközei nem alkalmasak. Ilyenkor az orvos magában széttárja a karját, a betegnek pedig azt mondja, hogy nincs kimutatható elváltozás a panaszok hátterében, azokat leginkább a fáradtság, a feszített életmód okozhatja, a tünetek valószínűleg idegi eredetűek. Betegségeink a leggyakrabban energetikai eredetűek. A test működéséhez szükséges energiát a levegőből és a táplálékból nyerjük. Ezért nem mindegy, hogyan lélegzünk és mit eszünk.
Ismétlés, ismétlés… Bár a szó lelki tartalma gyakran az unalmat idézi, az ismétlés a természet egyik mágikus eszköze. Az ismétlés helyett jobb megfogalmazás a visszatérés, mert rákényszerülünk, hogy többször is visszatérjünk ugyanazokhoz a lépésekhez, amíg kellőképpen el nem sajátítjuk őket.
A félelem az egyik olyan lelki tényező, amely minden téren gátolja vagy teljesen leállítja az ember fejlődését. Tudjuk, hogy a félelem a pszichére jellemző nyomasztó érzelem, mégis nyilvánvaló, hogy hatóköre nem ezen a szinten kezdődik, és nem is itt ér véget. A félelem leereszkedik és megbénítja a testet, felemelkedik és megbénítja az elmét, saját „házában” pedig megdermeszti a legnemesebb érzelmeket.
Tekintsünk el a spontán, azaz a tudattalan figyelemtől, amely a váratlan helyzetekben akaratunktól függetlenül is működésbe lép, vagy személyes tetszéseinknek engedelmeskedik. Van ugyanis egy másfajta, valódibb figyelem is: az akaratlagos figyelem. Akkor lép működésbe, ha szándékosan igyekszünk megvilágítani a tudatunkat és kiszélesíteni határait.
A leginkább vágyott, ugyanakkor a legnehezebben megszerezhető állapotok egyike. Az önbizalom és az öntudatosság szinonimája, belső bizonyosság, amely lehetővé teszi, hogy azok legyünk, akik lenni akarunk és hogy aszerint is éljünk.
Ennek a lelkiállapotnak a megértéséhez, amely nem kívánt kísérőként életünk oly sok óráját beárnyékolja, induljunk ki a buddhista tanból, és alkalmazzuk azt a mai emberre, hiszen lényegileg nem különbözünk annyira a régebben élt emberektől. E szerint a tan szerint az Út, amely az emberi szabadsághoz visz, négy igazság megértésén keresztül vezet: a szenvedés létezik, a szenvedésnek oka van, a szenvedés megszüntethető, és létezik út, amely a szenvedés megszüntetéséhez vezet.
Több mint 500 év telt el azóta, hogy Paracelsus tanított és gyógyított, és ez alatt az idő alatt nagyon sok írás látott róla napvilágot. Aki „találkozott” Paracelsusszal, nem tudott közömbösen viszonyulni hozzá. Talán nincs orvos, akiről ennyit és ennyifélét írtak volna, mint róla. C. G. Jung így ír: „Egy hatalmas forgószél volt, ami megmozdított minden mozdíthatót. Egy kitörő vulkán, ami sok mindent lerombolt és felborított, de újra életre is keltett és megtermékenyített.” A legjobban úgy érthetjük meg Jung szavait, ha Paracelsust a saját korában vizsgáljuk.
Egyetértünk a preszókratikus, a platonista és az újplatonista filozófusokkal abban, hogy a világegyetem egy hatalmas élőlény, makrobiosz. Naprendszerei a sejtekhez, galaxisai a szövetekhez, galaxiscsaládjai a szervekhez hasonlíthatók. Ezek a részek állandóan megújulnak, miközben az egész ciklikusan átlép az anyagi megnyilvánulásból energetikai szintre, majd ebből egy újabb megtestesülés fázisába. Az indiai hagyomány ezzel kapcsolatban Manuvantarákról és Pralajákról, Brahman ki- és belégzéséről beszél.
Egy régi egyiptomi tanítás a fejlődés legmagasabb fokának elérését a piramis képével szemléltette. Ha a piramis lábánál állunk és onnan nézzük, négy különböző, felfelé törő oldalt láthatunk. Mintha eltérő utakról lenne szó, amelyek látszólag különböző célokhoz vezetnek. Ha azonban megindulnánk felfelé valamelyik oldalon, meglepve tapasztalnánk, hogy egyre kisebb a távolság az oldalak között, és a lentről látottal ellentétben minden oldal ugyanabban a csúcsban találkozik. Az egyiptomi bölcsek így példázták az ember lehetőségét, hogy a különböző utak közül a neki megfelelőn járva ugyanahhoz a lényegi Igazsághoz jusson el. Négy fő utat említettek, amelyek minden lehetséges emberi tevékenységet magukban foglalnak: vallás, tudomány, művészet és politika.
Meggyőződésünk, hogy az emberiség jelenlegi válságát a mély bölcsesség elvesztése okozta. A válság nem szakadék, bár hasonlít rá: fordulópontról van szó, egy olyan kritikus pillanatról, amikor irányt kell váltani. Ennél a fordulópontnál találkozik a múlt és a jövő; a múlt, amely már nem elégíti ki az emberi szükségleteket, és a jövő, amelyet még nem ismerünk. A válság jellemzője lehet a passzivitás vagy a forradalom, a kiüresedett hagyományok, vagy az újjáépíteni nem akaró értelmetlen pusztítás. A válság a tegnap és a holnap között ingadozik, a máról azonban megfeledkezik, amelynek pedig, bármennyire is rövid és mulandó, szüksége van támaszt nyújtó alapra és meghatározott célra.
Alexandria városának helyét Nagy Sándor Plutarkhosz szerint egy álomtól és Homérosz egyik verssorától vezettetve választotta ki: Pharosz szigetét és a vele szemben elterülő széles öblöt. "Van bizonyos sziget ott, a zajongó tengeri árban, szemben Egyiptommal - Pharosz, ez neve annak a földnek." (Odüsszeia 4. 354-355.)
Valójában minden filozófia ezoterikus, mivel az általunk még nem birtokolt bölcsesség szeretetét jelenti; a szeretetet az iránt, ami még el van rejtve szemünk elől. És ez az ezoterikus jelentése: belső, rejtett, de nem valakinek a szándékos gonoszsága miatt, hanem saját tudatlanságunk következtében. Az ezoterikus ott kezdődik, ahol a világról szerzett tudásunk véget ér.
Több mint négyszáz éve, 1600. február 17-én végezték ki Rómában az inkvizíciós eljárás hosszú, nyolc évig tartó szakasza után Giordano Bruno olasz filozófust, aki inkább vállalta a máglyahalált, de nem vonta vissza tanait. Az azóta eltelt időszakban sokszor változott a filozófus megítélése, attól függően, hogy milyen ideológiai vagy politikai áramlat tűzte a nevét zászlajára.
Johann Sebastian Bach pályája, jelleme a fegyelem, a tanulás, a munka és a szilárd akarat példáját mutatja. Ezért is tartotta őt a jogtudós, egyben híres orgonaművész, majd érett fejjel az afrikai szegényeket önkéntes orvosként segítő Albert Schweitzer a mesterének. A zeneszerzőről írt könyvében objektív művésznek nevezi, akinek nem tudnánk többet művei keletkezéséről, indíttatásáról akkor sem, ha az összes levele, feljegyzése megmaradt volna1, mivel életműve nem személyes, hanem az egyes ember felett álló egyetemes forrásból táplálkozó, az emberi lelkeket megtermékenyítő patak. (“Bach" nevének jelentése “patak".)
Brunszvik Teréz alakját és tevékenységét már életében Széchenyi Istvánéhoz hasonlították: a „reneszánsz egyéniségű” nagyasszony (ahogy Jókai Anna nevezi), Széchenyi rokonlelkeként, ébresztője és – az ember belső értékekeit tekintve – orvosa kívánt lenni szűkebb és tágabb környezetének.
Egyszerre komikus és tragikus az elmés nemes története. Don Quijote olyannak szeretné látni a világot, amilyennek lennie kellene – csak éppen nem találja, ezért keveredik fura és megmosolyogtató kalandokba. Talán szebb is volna ez a világ, ahogy ez a jóhiszemű és emelkedett lélek látta. Érdemes elgondolkodni George Orwell szavain: „Ha az ember mélyen a lelkébe néz, eltöprenghet azon, hogy vajon önmaga melyik figura: Don Quijote vagy Sancho Panza?”
A haiku több, mint versforma: önálló műfaj. Szülőhazájában csak azokat az 5-7-5-ös sorképletű verseket nevezik így, amelyek a természet ábrázolásán keresztül mély filozófiai, lélektani tartalmat sugallnak. A tréfás, alkalmi bökverseket (szenrjú), vagy az élet utolsó pillanatában írt búcsúverseket (dzsiszei), bár a versformájuk azonos, mégsem nevezik haikunak.
„Mozart a filozófia szempontjából még megdöbbentőbb jelenség, mint amikor fenséges művek alkotójaként vizsgáljuk. Soha nem mutatta meg a véletlen egyetlen zseniális embernek a lelkét sem ilyen pőrén. A test a lehető legkevesebbet számított ebben a meghökkentő együttesben, amit Mozartnak hívtak…” (Stendhal) „Mozart öröksége van olyan jó mentség az emberiség létére, mint bármi más, amit felhozhatnánk, és talán halvány reményt is kínál a túlélésünkre.” (Robbins Landon)
Iulius Caesar neve ma már fogalom az egyetemes történetírásban, a róla szóló életrajzok, portrék – melyek közül talán Plutarkhosz és Suetonius írása a leghíresebb – egész könyvtárakat töltenek meg, életéről és tetteiről filmeket készítenek. Népszerűsége nem véletlen, hiszen alig néhány év alatt sikerült megváltoztatnia Róma és a nyugati világ életének menetét. Pedig a neves államférfinak, akit katonái szinte félistenként imádtak, nem volt könnyű útja a hatalom csúcsáig.
Ez a sugárzó, különös imperátor az i. sz. II. században élt Marcus Aurelius, aki 161 és 180 között uralkodott. Az utókor filozófuscsászárnak nevezte, és nemegyszer vitatkoztak arról, hogy császár vagy filozófus volt-e inkább.
Róma, az örök város alapításának körülményei sokat elárulnak a római nép gondolkodásáról. A mítosz szerint Romulus a város helyét madárjóslattal választja meg, és üldözöttekkel népesíti be. Az istenek szavát követve, a legkülönfélébb embercsoportok befogadásával és elfogadásával alakítja ki a római egységet. Így már nem tűnik meglepőnek, hogy a Római Birodalom fennállása során a vallási formák sokféle formáját támogatta, miközben felügyelt állami istenségeinek, mint Iuppiter, Iuno és Minerva tiszteletben tartására is.
„Egyre több jel utal arra, mintha az öt földrész annyiféle népe, ez a világgá szóródott rengetegnyi testvér mindmáig emlékezne egy közös édesanyára. Mintha az a közös édesanya ma is élne. Ezek a népek ugyanis mind megőriztek fejükben egy sereg nagyon-nagyon régen kapott tanácsot. Olyat, amilyet az ember nagyon-nagyon kisgyerek korában kap. S ezek a népek (...) felnőtten is egyre másra ráeszmélnek olyanfajta közös szavakra, aminőket édesanyák szoktak vigaszul vagy útravalóul gyermekeikhez intézni.”
A dél-amerikai birodalmaktól Egyiptomig minden nagy civilizáció történetére jellemző volt, hogy fejlődésük nem töretlenül, hanem virágzásokon és hanyatlásokon, csúcsokon és hullámvölgyeken keresztül valósult meg. A kulturális csúcsok közti hullámvölgyek időszakai a köztes vagy középkorok. Közös vonásuk, hogy időtartamuk alatt háttérbe szorul a bölcsesség keresése, és csökken a fogékonyság a szimbólumok, mítoszok, filozófiai tanítások iránt. Ennek következményeként a „kulturális piramis” négy oldalát alkotó művészet, vallás, politika és tudomány is elszegényesedik, öncélúvá vagy véresen kegyetlenné válik.