Cikkek
A mai napig szélességi és hosszúsági köröket használunk, hogy meghatározzunk egy földrajzi helyet Földünkön. A szélességi körök megállapításához az Egyenlítő természetesen adja magát, annál több lehetőség kínálkozik viszont a sarkokon áthaladó hosszúsági körök kezdőpontjának meghatározásához. A délkört, vagyis a hosszúsági körök kiindulópontját az ókori Egyiptom óta több körben is kijelölték. Ptolemaiosz Klaudiosz görög természettudós (i. sz. 170 körül) például a Kanári-szigeteken áthaladó délkörrel számolt. A reneszánsz európai hírű német csillagásza, Regiomontanus, aki udvari csillagászként évekig élt és dolgozott Budán, Mátyás király iránti tiszteletből a budai királyi palotán áthaladó délkört vette alapul számításaihoz.
„Az önzés olyan bűn, amely az emberi nemet születése óta kíséri; ezt a legnehezebb jóvátenni” – vallotta a kereken 100 éve született japán rendezőóriás, Kuroszava Akira, akinek egész élete a mozi körül forgott, és aki olyan alkotásaival, mint A hét szamuráj, a Véres trón vagy az Álmok, jelentősen átformálta a 20. századi filmművészetet.
Időről időre, szinte mindenkitől hallhatjuk, hogy „szeretne kivenni néhány szabadnapot”, azaz kipihenni a lassan elviselhetetlenné váló, felhalmozódott fáradtságot. A pihenést egy hétvége, ünnepnapok, nyári vagy téli szabadság formájában képzeljük el, amikor kiszakadhatunk a mindennapokból, elutazhatunk, elvonulhatunk egy másik városba, másutt élő barátokhoz vagy rokonokhoz… Legtöbbször azonban csak félig-meddig vagy egyáltalán nem sikerül kipihennünk magunkat, sőt olykor még fáradtabban térünk vissza megszokott életünkhöz, mint amilyenek elinduláskor voltunk. Nyilvánvaló, hogy tevékenységünk vagy környezetünk minden változtatása pihentet. De ez nem elég.
Több évszázaddal azelőtt, hogy a tömegtájékoztatás bevezette volna a köztudatba a pszichoanalízis felvetéseit, a bölcsek tudták, hogy az emberek szimbólumokon keresztül fejezik ki magukat, és hogy a viselkedésük mögött sokkal mélyebb tartalmak húzódnak meg, mint az elsőre látszik. És ha ebben nincs is semmi újdonság, annak azonban újnak kellene lennie, hogy igyekezzünk megragadni a szimbólumok jelentését, mivel ezek többé-kevésbé mindenkire hatással vannak.
Robert Capa, a világhírű haditudósító élete olyan színes volt, hogy leginkább egy több ezer darabból álló mozaikhoz hasonlítható. Ha ezeket a darabkákat egymás mellé illesztjük, egy életművész portréja rajzolódik ki: állandóan szomjazta ugyanis a kalandot, imádta a szerencsejátékot és hivatásán, a háborús fotózáson kívül – legalábbis látszólag – semmit sem vett komolyan. Ám az így kirakott mozaik mit sem fedne fel Capából, ha nem húzódna meg mögötte egy, a személyiségét mindig is meghatározó empatikus törekvés, a megérteni akarás.
1923. szeptember 1-je, Tokió – a 20. század egyik legszörnyűbb földrengése, a Kanto alapjaiban rázta meg a várost. A pusztítást még tetézte a szerencsétlenséget követő szökőár és tűzvész, amelyben emberek sokasága halt szörnyet, házak ezrei omlottak össze és váltak a tűz martalékaivá. A „túlélő” épületek egyike, az akkor nemrégiben felépült Imperial Hotel – amelyet egy amerikai építész tervezett –, a japánok csodálatát váltotta ki. Gyermekeiket magukkal vonszolva kerestek benne menedéket, védelemért imádkozva ahhoz az istenséghez, amely megőrizte a létesítményt a pusztítás közepette is.
Mitől válnak Bruno nézetei számunkra olyannyira aktuálissá? Ennek elsősorban két oka van: először is elmondhatjuk, hogy ma is egy Brunóéhoz hasonló, átalakuló korszakban élünk. Akkoriban, a 16. század végén az emberek a reneszánsz végét és az ellenreformációt élték át. Galilei (1564–1642) megfogalmazta a szabadesés törvényeit (1602), felfedezte a Jupiter holdjait és elősegítette a kopernikuszi világkép diadalát. A szellemi átalakulás korszaka volt tehát – akárcsak ma.
Korunk kihívásai – Konrad Lorenz gondolatai alapján Konrad Lorenz az a fajta tudós volt, aki felismeréseit a megfigyeléseinek köszönhette. Vizsgálódási módszere több szempontból filozófiainak tekinthető: a természet iránti szeretet indította kutatásra, szemlélődött, összehasonlított, gondolkodott és következtetéseket vont le. Belső kötelességének tartotta, hogy átadja tudását és azt is, hogy szót emeljen, sőt konkrét lépéseket tegyen annak védelmében, amit értékesnek tart. Természetvédő volt, de nem volt szűklátókörű, nem felejtette ki a természet egészéből az embert, sőt rámutatott, hogy korunkban maga az ember is veszélyben van. Ő a Föld betegségének oka, de benne, lelkében, az erkölcsében van a helyzet megoldásának kulcsa is. Vizsgálódásunk ezért a tudós életére, illetve azokra a veszélyekre terjed ki, amelyek ma az emberiséget fenyegetik.
Mindenki panaszkodik az állandó rohanásra, az idő szorítására, amely homokként folyik ki ujjaink közül, a számos, aznap ránk váró feladatra, amelyeket képtelenségnek tűnik egyetlen napba belezsúfolni. Ha sok mindent el akarunk végezni, de hiányzik az ehhez szükséges nyugodt lelkiállapot, akkor végül vagy nem csinálunk semmit, vagy rosszul, vagy pedig csak félig-meddig látjuk el feladatainkat, amitől elégedetlenek lesznek velünk mások és mi saját magunk is.
Amikor közeleg az év vége, életünk egy kis ciklusának lezárása, elfoghat bennünket a vágy, hogy áttekintsük ezt a ciklust, és számot vessünk mindazzal, amit időközben véghezvittünk. Sikerek és kudarcok peregnek le gyors egymásutánban – talán túl gyorsan is – lelki szemeink előtt, és inkább szeretnénk feledni az egészet. Százszor is ígéretet teszünk önmagunknak a jobbításra a következő időszakban, amely lehet, hogy nem is bizonyul majd sokkal különbnek az előzőnél.
Már a régi görögök is ismerték a „hó embert” (ú. m. tiszta ember), amelyet egyszerűsítve három, egymásba kapcsolt gömb formájában jelenítettek meg, és csak azért nem építettek már ők is hóembert, mert a mediterráneumban igen ritkán esett a hó.
Vannak, akik azt mondják, hogy az ember egyszer él, mások pedig azt, hogy a lelke újra és újra testet ölt a földön. Mint megannyi más, egymással ellentétes állítás esetében, itt is egyértelműen látszik, hogy az igazság nem a kettő között félúton van, hanem vagy az egyik, vagy a másik az igaz. Ebben a kérdésben nyilvánvalóan nem vezet megoldásra, ha a hitre hagyatkozunk, noha az is igaz, hogy egyik oldal sem képes az álláspontját bebizonyítani a másik végletet valló embernek.
Ha a történelem sodrából kiemelkedik egy ember, miért emlékszünk a nevére, milyen példát mutatnak a tettei? Ilyen szemmel érdemes végigkísérnünk egy hölgy, Florence Nightingale életét.
„Mily boldog és okos, aki életében olyan igyekezik lenni, amilyennek halála óráján találtatni kíván.” „Készen légy tehát mindenkor, és úgy élj, hogy a halál soha készületlenül ne találjon.”
Ma, egy különös látomás során megpillantottam a Halált. Ez a látomás segített abban, hogy – ha csak egy pillanatra is –, de megértsem azt, hogy akinek teste van, nem feltétlenül él is, és hogy nemcsak azok lehetnek halottak, akik már nem érzékelhetik a körülöttük lévő világot.
Az őszi „szezonális betegségek” a természet ritmusával összhangban jelentkeznek: a nyár melegét és kiáradó bőségét, az állandó napfényt követően a természetben megkezdődik a befelé fordulás: a napos órák száma csökken és megkezdődik a felkészülés a télre. Ez a jelenség az ember energetikai működésében is tetten érhető és a nyár típusú energiák őszi jellegű energiákba fordulása meghatározza a kialakuló betegségek természetét is.
Platón Az Állam című művében Gügész példáján mutatja be, hogy mi történik, ha egy ember idő előtt jut hatalomhoz. Miből látszik, hogy túl korán tett szert valaki hatalomra? Arról, hogy nem a saját és mások javára használja fel képességét, erejét, amellyel fölénybe került másokkal szemben, hanem csakis a saját érdekeire összpontosít, nem ügyelve arra, hogy ezzel esetleg megsért másokat.
A világtörténelem talán leghíresebb hadvezére, a legenda szerint Amon isten fia, alig tizenkét év alatt hódította meg az akkor ismert világ felét, s ezzel több mint kétezer évre bevéste nevét a történelemkönyvek lapjaira.
Életpályájának egyik kutatója „toronyépítő”-nek nevezte Kós Károlyt, amivel arra utalt, hogy építményeit jellegzetessé teszik a tornyok, tornyocskák. Ezek feltűnnek a nevével kapcsolatban leggyakrabban említett Wekerle-telepen éppúgy, mint a keze alatt megszületett középületeken, templomokon. Ha pedig csodálkoznánk, hogy miként lehetnek a magyar népi építészetet idéző tornyok a Fővárosi Állat- és Növénykert egyes állatházain, nos hát annak is az az oka, hogy az erdélyi művész volt ezek egyik fő tervezője.
Csak akkor leszünk boldogok, ha mindnyájan, a legkisebb is közülünk, ráeszmélünk szerepünkre. Csak akkor tudunk majd békében élni és békében meghalni, mert ami értelmet ad az életnek, értelmet ad a halálnak is. Szeretni nem annyit jelent, mint egymás szemébe nézni, hanem azt jelenti: együtt nézni ugyanabba az irányba.
„Táncolni kell, uram, a zene majd csak megjön valahonnan...” „A boldogság nem más, mint megtenni a kötelességedet. És mennél nehezebb a kötelesség, annál nagyobb a boldogság...” „Kicsiny és könnyű dolgokkal kezdjük, majd apránként megpróbálkozunk a nagy dolgokkal. És aztán, hogy végeztünk a nagy dolgokkal, megpróbáljuk a lehetetlent.”
„Az öröklét háromféleképpen sugárzik át a mulandóba: mint létezés, feltétlen érvény, igazság; mint az időbelit az időtlen felé vonó jóság; s mint az előbbi kettőnek formai tényezője, szépség. (…) Az igazság, jóság, szépség már nem magától-értetődő, hanem keresni kell. Az igazság keresése a tudomány, a jóságé a törvény, a szépségé a művészet.”
(Weöres Sándor)
„Az élet öregebb, mint minden, ami él; a szépség már szárnyalt, mielőtt a szép fogalma megszületett volna a Földön, és az igazság igaz volt már kimondása előtt is.”
(Khalil Gibran)
„A tapasztalat soha nem csal meg, csak a megítélésed csalhat meg.” „Az eszme avagy a képzelet az érzékek kormányosa és kantárja, mert az elképzelt dolog mozgatja az értelmet.” „A természetben nincs hatás ok nélkül. Ha látod az okot, nincs szükséged tapasztalatra.” „Tanulmányozd először az elméletet, aztán jöjjön a gyakorlat, mely belőle származik.”
„Nem az évek és napok száma teszik azt, hogy eleget éltünk, hanem a lelkünk.” „Ha el akarsz menekülni az elől, ami szorongat, nem máshol kell lenned, hanem másnak.” „Nem azért nem merünk belevágni valamibe, mert nehéz, hanem azért nehéz, mert nem merünk belevágni.”
Általában igyekszünk minél hamarabb eljutni egyik pontból a másikba. Mintha az utazással töltött időt nem becsülnénk, vagy egészen egyszerűen nem tudjuk, mivel töltsük ki. Ezért nem is élünk, amíg a két pont között vagyunk, csak nézünk előre, a megérkezés pillanatára várva. Ritkán találkozni olyan emberrel, akinek az úton eltöltött idő ugyanolyan értékes, mint a cél elérésének pillanata; aki nem gyorsítja fel lépteit, hogy sietve elhagyja az egyik helyet és mihamarabb eljusson a másikba; aki élete nagy útjának minden percében élő, mert nem tekinti átmenetinek az indulási és a megérkezési pont közötti időt és teret. Ha jobban belegondolunk, az életben semmi sem átmeneti. Minden pillanat egyedi és megismételhetetlen. Minden pillanat lehetőséget rejt magában.
„Nem kél olyan vágy benned, melyhez ne kelne erő is benned valóra váltani. Meglehet, hogy azért meg kell dolgoznod érte.” „Olyan gond nincs, amely ne hozna kezében ajándékokat neked. A gondokat azért keresed, mert szükséged van ajándékaikra.” „Csak azért, mert valami nehéz, meg sem próbálod? Menni is nehéz volt eleinte, de sokat gyakoroltad, és úgy néz ki, most már egészen könnyedén csinálod."
„A lélek akkor öregszik, ha már csak földön járnak a vágyai, szárnytalanul.” „Annál teljesebb az ember, minél hiánytalanabbul szétosztja magát szüntelenül.” „Aki nem tud kapni – aki nem tud egy almát jó szívvel elfogadni, vagy egy ismeretlen ember kezét, amikor szédül –, aki nem tud örömöt fogadni, az továbbítani se képes. És nem jobb, mint a zsugori, aki adni képtelen.”
„A gyáva ember akkor is fél, ha nem kell, a vakmerő meg akkor is merész, ha nem kell. A bátor ember mindkét esetben úgy viselkedik, ahogy kell, és ily módon ő a közép: mert akkor merész és akkor fél, amikor az értelem így tanácsolja.”
(Arisztotelész)
„Más a bátorság, és más az, ha valaki kevésre becsüli az életet.”
(Plutarkhosz)
„Tragédiától a bohózatig minden műfajnak helyt adtam; de valamirevalónak kellett lennie a darabnak, hogy pártfogásomra találjon. Nagyszabásúnak és jelesnek kellett lennie, derűsnek és kecsesnek, mindenekelőtt pedig egészségesnek és magvasnak. Egyszer s mindenkorra kirekesztettem mindent, ami beteges, gyönge, siránkozó és érzelgős, valamint ami rémületet vagy borzalmat kelt vagy sérti az erkölcsöket; attól tartottam, hogy az ilyesmi megrontaná a színészeket és a közönséget.”
„Nem fogok elszaladni a szenvedések elől, hanem azt a lehető legjobb és leghatékonyabb módon akarom felhasználni, hogy nagyobb együttérzés és segítőkészség ébredjen bennem mások iránt.” „A végső igazságot nem lehet felismerni a hétköznapi tudat keretein belül. A hétköznapi tudaton túl vezető ösvény a szíven visz keresztül. A szívnek ez az ösvénye az odaadás.”
„Szerelmem oly mély és beláthatatlan, akár a tenger. Adhatok belőle, nekem csak annál több lesz, egyre több.”
(William Shakespeare)
„Az ember nem szeretheti se azt, akitől fél, se azt, aki tőle fél.”
(Cicero)
„Az élet értelme túlmutat minden emberi szenvedésen. Aki ezt felismeri, az jár a helyes úton.” „Gondoljatok állandóan az élet mulandóságára, és képesek lesztek ellenállni a haragnak és a mohóságnak, és minden gonoszt elkerülhettek.” „Minden embernek természetéhez, cselekedeteihez és hitéhez mérten művelnie kell az erények gyökereit.”
„Radnóti Miklós oly átlátszóan tiszta volt, hogy az ilyet nem szoktuk nagynak tekinteni életében; persze épp ez az átlátszóság az igazi nagyság…” – írta Weöres Sándor a fiatalon elhunyt költőről, Radnóti Miklósról, aki épp ebben a hónapban lenne száz esztendős. A tragikus sorsú művésznek rövid, alig harmincöt éves pályafutása ellenére sikerült maradandót alkotnia, s ezzel a XX. századi magyar irodalom „halhatatlanjai” közé emelkednie. Verseit mind a mai napig olvassák, tanulmányozzák, több művét – köztük az Éjszaka, a Majális vagy a Két karodban című költeményt – pedig megzenésítették.
Hogyan éltek, és mi módon tudtak túlélni az emberek betegségeket, járványokat azokban a korokban, amikor még nem létezett a tudományos orvoslás, vagy nem volt elérhető mindenki számára? Mit őrizzünk meg a népi gyógyászat tudásából ma, és mit alkalmazhatunk belőle?
„Az egyik lény siet a létbe, a másik siet el a létből, s abból is, ami most keletkezik, valami máris elmúlt. A világot szakadatlan áramlás, változás újítja meg, mint ahogy a végtelen örökkévalóságot az idő megállás nélküli folyama frissíti fel. Ki az ebben a soha nem pihenő áradatban, aki az elrohanó dolgok valamelyikéhez különösen ragaszkodnék? Mintha valaki röpködő verebek közül akarná kiválasztani a szívének kedveset – de íme, már el is tűnt a szeme elől!”
„Jobb egy orvosságot megismerni és megérteni, mint a kolostorok nagy könyvtárait átböngészni, ahol ezer lap közül jó, ha egy felet meg lehet érteni. Abból, amit a természet adott, nem kell hosszú recepteket kigondolni.” „A helyes út nem az elvont elmélkedéshez, hanem mélyen a tapasztalatba vezet.” „Az orvoslás tudománya a szívben gyökerezik. Akinek a szíve hamis, az orvosként is hamis, akinek a szíve igaz, az orvosként is igaz.”
A halhatatlanságra vágyó királyfi című mese egy olyan fiatalemberről szól, aki a halhatatlanság elnyeréséért harcolt. Útja során a királyfinak számos próbát kell kiállnia. Először felfedezi a természeti erőket, majd fokozatosan uralma alá vonja őket. Ezek a rejtett képességek – ahogy az más mesékben is gyakorta megjelenik hasonló szereplőknél, akiket beavatnak a természet és az ember titkaiba – szimbolikus értelemben kapcsolatba hozható a természetet felépítő elemekkel: föld, víz, levegő, tűz. A királyfi elnyeri a halhatatlanságot, de csak azután, hogy teljesíti az elemek próbáit, és megtanulja uralja az erejüket.
A kötelező olvasmányok hasznosságáról sokat vitatkoztak és fognak is vitatkozni, de abban mindannyian egyetérthetünk, hogy felnőtt, érettebb fejjel jó újraolvasni (vagy végre elolvasni) ezeket a könyveket, hiszen biztosan többet értünk meg belőlük, élénkebben és mélyebben éljük át az olvasottakat. A magyar olvasóközönség számára Móra Ferenc elsősorban a Kincskereső kisködmön, a Rab ember fiai írójaként maradt meg. Érdemes feleleveníteni ezeket a műveket és megismerni írójukat: újra (vagy végre) hatni fog ránk az írások és alkotójuk kedvessége, embersége és a világ legkisebb dolgait is élettel-lélekkel megtöltő leleménye.
Különböző formákban ugyan, de minden kor emberét foglalkoztatta az a kérdés, hogy közösségi szinten hová jut el az emberiség vagy éppen saját népe. A múlt ismerete elválaszthatatlan volt a jövő ismeretétől. A hagyományos társadalmakban ugyanis a múltra való visszaemlékezés volt az alapfeltétele annak, hogy az ember felnőttként teljes jogú tagja lehessen népének. Ezt is szolgálták az ősökről szóló mítoszok, történetek, legendák. A legfontosabb a gyökerek, a kezdet ismerete volt, hogy visszanyúljanak egyfajta „örök időbe”, amelynek eseményei apáról fiúra szálltak.
Mandala. Vajon mit rejt ez az egzotikusan csengő szó? Ha betévednénk egy tibeti kolostorba, a füstölőillatú félhomályban biztosan szemünkbe ötlene néhány mandala-kép, mely - ellentétben a kopár tájjal - a szivárvány minden színében pompázik. Mi a titka e sokszínűségében is harmonikus ábrának?
Hogyan született meg az Új Akropolisz?
Az Új Akropolisz alapítójával, Jorge A. Livragával született meg (a megalapítással persze egy kicsit várni kellett), azokkal a gondolatokkal, amelyek fiatalkora óta foglalkoztatták, attól kezdve, hogy találkozott a filozófiával. Akkor jött rá, hogy a modern filozófia semmilyen fontos változást nem hoz a mindennapi életben, azaz nem szünteti meg az emberek kételyeit és félelmeit.
Egy vers a szerelemről Giordano Bruno tollából.
Mi a szeretet? Mi a boldogság? Van egyáltalán bármi ezen a világon, ami örök és halhatatlan? Miben rejlik az élet értelme? Ki vagyok? Honnan jövök és merre tartok? Ilyen és ehhez hasonló lényeges és örök kérdések szólítják meg az ember lelkét, mint egy régmúlt idők mélyéről érkező rejtélyes felhívás. Ha ezekre keressük a választ, fokozatosan filozófussá válunk. A legegyszerűbb kérdések érintik leginkább a lényeget. Ha időről időre feltesszük magunknak ezeket a kérdéseket, látni fogjuk, hogy egyre újabb és újabb válaszaink lesznek és hogy lelkünk előtt egyre inkább feltárul az Élet valódi értelme.
Egyre terjednek azok a betegségek, amelyek diagnosztizálására a modern orvoslás eszközei nem alkalmasak. Ilyenkor az orvos magában széttárja a karját, a betegnek pedig azt mondja, hogy nincs kimutatható elváltozás a panaszok hátterében, azokat leginkább a fáradtság, a feszített életmód okozhatja, a tünetek valószínűleg idegi eredetűek. Betegségeink a leggyakrabban energetikai eredetűek. A test működéséhez szükséges energiát a levegőből és a táplálékból nyerjük. Ezért nem mindegy, hogyan lélegzünk és mit eszünk.
Ismétlés, ismétlés… Bár a szó lelki tartalma gyakran az unalmat idézi, az ismétlés a természet egyik mágikus eszköze. Az ismétlés helyett jobb megfogalmazás a visszatérés, mert rákényszerülünk, hogy többször is visszatérjünk ugyanazokhoz a lépésekhez, amíg kellőképpen el nem sajátítjuk őket.
A félelem az egyik olyan lelki tényező, amely minden téren gátolja vagy teljesen leállítja az ember fejlődését. Tudjuk, hogy a félelem a pszichére jellemző nyomasztó érzelem, mégis nyilvánvaló, hogy hatóköre nem ezen a szinten kezdődik, és nem is itt ér véget. A félelem leereszkedik és megbénítja a testet, felemelkedik és megbénítja az elmét, saját „házában” pedig megdermeszti a legnemesebb érzelmeket.
Tekintsünk el a spontán, azaz a tudattalan figyelemtől, amely a váratlan helyzetekben akaratunktól függetlenül is működésbe lép, vagy személyes tetszéseinknek engedelmeskedik. Van ugyanis egy másfajta, valódibb figyelem is: az akaratlagos figyelem. Akkor lép működésbe, ha szándékosan igyekszünk megvilágítani a tudatunkat és kiszélesíteni határait.
A leginkább vágyott, ugyanakkor a legnehezebben megszerezhető állapotok egyike. Az önbizalom és az öntudatosság szinonimája, belső bizonyosság, amely lehetővé teszi, hogy azok legyünk, akik lenni akarunk és hogy aszerint is éljünk.