Hallani róla, hogy mind gyakrabban adnak rokonok, barátok egymásnak ajándékba szépészeti beavatkozásokat. Zakatol az iparág, ahogy egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a kinézetnek, és így egyre többet adunk a látszatra. Ma már húszas éveikben járó influenszerek is reklámoznak botoxot, szájfeltöltést. Elterjedt a hangzatos „fiatalító plasztika” kifejezés, és olvasni „fiatalító injekcióról”, „arc- és nyakfiatalító műtétről” stb. A ráncokat előcsalogató negyedik vagy ötödik X helyett pedig ma már harmadik X-ről is beszélnek, mintha túl lenne élete virágán az, aki idestova betöltötte a harmincat.

Persze nem vitás, hogy ahol a kinézetet a divat diktálja, vannak, akik a számukra meghatározó élet- és munkaterületeken könnyebben érvényesülnek, ha együtt sodródnak ezzel az árral. Jellemző, hogy azok a színészek, TV-s személyiségek, modellek, akiknek a megélhetése nagyban függ attól, hogy hogyan néznek ki, kés alá fekszenek. Csakhogy közben szép számmal akadnak köztük olyanok is, akik emiatt elvesztik egyedi arcvonásaikat, és idővel már csak nyomokban emlékeztetnek régi önmagukra. Többek között azért – milyen figyelemfelhívó jelenség! –, mert elveszítik a mosolyukat, és már csak valamiféle vicsorgással tudják kimutatni derűjüket.

Miről mesél a tölgy? A közelmúltban mutatták be A tölgy – Az erdő szíve című műalkotást, Laurent Charbonnier és Michel Seydoux rendezőpáros filmjét. Ebben egyetlen tölgyfa – és a rajta, körülötte élő lények – egyéves ciklusát követhetjük nyomon, nyártól tavaszig. A megformálás abban tér el a természetfilmek sokaságától, hogy nem kíséri narráció, nem hangzik el benne semmilyen verbális információ. Csak a természet hangjait és a zenei aláfestést fülelhetjük.

Abban az információáradatban, amelyben élünk, 80 percre a befogadás más módjára késztetik a nézőt az alkotók. Csak ülünk és nézünk, mint a moziban… Mégsem a megszokott módon, olyan tartalomfogyasztóként, akinek az ingerdömping idővel akár ki is kapcsolja az agyát. Itt nincsenek sokkoló robbantások, feszültségkeltő jelenetek, bombasztikus fordulatok. Csak a természet és mi vagyunk, madárcsivitelés, percegés, mennydörgés és eső, meg a szél játéka.

Volt egyszer egy rövid korszak az emberiség, különösen a fejlett társadalmak történetében, mikor minden korábbinál ellentmondásosabb viszonya volt a halálhoz. Az iszonyat különös élvezetével szemlélte mások szenvedéseit híradásokból és túlélőshow-kban, miközben irtózott a nehéz munkától, napjait irodaszékekben, estéit kanapékomfortban töltötte. Közben az akciófilmeket nézve nevetett a mellékszereplők megölésének komikus ábrázolásán, de saját elmúlására még gondolni sem mert, és a családokban tabuként kezelték a vég szükségszerű eljövetelét.

Csak remélhetjük, hogy az utánunk érkezők így, az akkori közelmúlt rövid érájaként emlékeznek majd a mi paradox jelenünkre. A 21. század első évtizedeire mintha meghasadt volna a tudatunk, és egy testben két lélek élne: az egyik aktív, de csak a külvilágra figyel, a másik tompán rostokol félelmei börtönében. Az egyik énünk úgy fogyasztja az erőszakos tartalmakat, mintha cukorka lenne, a másik énünk kiszalad a világból, ha a legkisebb szenvedés is fenyegeti. És mintha kettejük közt rég megszakadt volna a kommunikáció: úgy próbálunk teljes életet élni, hogy elhessegetjük a majdani elmúlás tényét.