​ Az elmúlt években egyre inkább beleivódott a szóhasználatunkba egy kifejezés: az idegenség fogalma. „Idegen ez a helyzet”, „idegenkedem tőle”, „nem kedvelem az idegeneket”, „egyre nagyobb méreteket ölt az elidegenedettség” és így tovább.

Végső soron olyasmire használjuk, ami távol áll tőlünk: akár azért, mert teljesen hidegen hagy, akár mert nem is nagyon találkoztunk még ehhez hasonlóval, és nem tudjuk, hogyan viszonyuljunk, vagy netán ellenérzést táplálunk iránta, és így nagy ívben kerüljük.

Ahogyan szavakba öntjük ezt a viszonyulást, egyvalami azonnal kiviláglik belőle: nincs kötődésünk a dologhoz, amire mondjuk. Nem társul hozzá sem rokonszenv, jó benyomás, pozitív érzület, sem pedig kíváncsiság, érdeklődés és a megismerhetőség képzete.

A legtöbbünkkel bizonyára megtörtént már, amikor úgy viseltettünk valami vagy valaki iránt, hogy helyből elutasítottuk. Úgy voltunk vele, hogy teljesen kizárt, hogy belemenjünk a helyzetbe – tőlünk az idegen – vagy hogy közel engedjünk magunkhoz egy ismeretlent… ​

Érezzük bár soknak vagy kevésnek mögöttünk álló éveinket, biztos, hogy nem múltak el észrevétlenül. Az idő nyomot hagy rajtunk, nem csupán a hossza, hanem a minősége is, amit hoz és ahogy megéljük. A kínai asztrológia nagy hangsúlyt fektet az idő minőségi jellemzőire, és arra hív, hogy összhangba hozzuk magunkat egy nagyobb, az univerzum ritmusára hangolt rendszerrel. Ha teszünk némi erőfeszítést, akkor ennek a lüktetésével, áramlásával együtt haladva, könnyebbé tehetjük az életünket.

Az Új Akropolisz februárban filozófiai konferenciát szervezett, ahol az előadók a hősiesség témájából készültek különböző nézőpontokból. A programot ötperces összefoglalókkal kezdték a témafelelősök, a résztvevők pedig eldönthették, ki melyik témáról hallana szívesen többet. A 85 érdeklődő ezután 7-8 fős csoportokban beszélgetett, többek között Odüsszeuszról és fiáról, a buddhizmus bódhiszattváiról, a mesehősökről és a filmvászon szuperhőseiről, a rezilienciáról és az önkéntességről.