Luciano Pavarotti mesélte egyszer egy interjúban, hogy amikor a lánya jövendőbelije megkérte a szeretett nő kezét, megkérdezte gyermekétől:
– Szereted?
– Igen, papa – válaszolta a lány.
– És tudtok egymással nagyokat beszélgetni?
– Ó, igen, mindent meg tudunk osztani egymással. – A világhírű énekes bólogatott, majd így folytatta:
– És hallgatni tudtok együtt? – A lány egy pillanatra elgondolkodott, majd azt felelte:
– Tudunk együtt lenni csendben is.
– Akkor menj hozzá.
Milyen érdekes, hogy az operaénekes, aki szinte egész életében a harmonikus hangok és szünetek váltakozásának művészi szószólója volt, olyan fontosat és mélyet kérdezett lányától, hogy párbeszéd közben egy pillanatra csend ereszkedett közéjük. Egy kis lélegzetvételnyi szünet. Pont az történt, amiről beszéltek: elérkezett a teli csend pillanata, amikor a szív mérlegre tesz, miközben az elme elmélyül.
Ez a képesség, amelyet Pavarotti is oly nagyra értékelt, és a jó kapcsolat fokmérőjeként használt, alkotói csendnek is nevezhető. Ebben a termékeny közegben születnek a felfedezések, kelnek szárnyra ihletett költemények, mélyül az önismeret vagy mocorognak odabent a megvalósításra váró, „bakancslistás” álmok.
Kahlil Gibran A próféta című művének egyik fejezetében, ahol a beszédről ír, hosszabb részt szentel a megszólalás ellenpontjának, a csend kifejtésének: „Vannak közöttetek, akik azért keresik a beszédeseket, mert félnek az egyedülléttől. Az egyedüllét csendje feltárja előttük meztelen önmagukat, és szeretnének elmenekülni előle. És vannak, akik beszélnek, és anélkül, hogy sejtenék vagy remélnék, olyan igazságot fednek fel, amelyet maguk sem értenek. És vannak olyanok, akik belül ismerik az igazságot, de szavakkal nem mondják el. Az ilyenek keblében lakik a csend, amelynek ritmusa van.”
A csendben lét, amikor dolgozik bennünk mindaz, amit hallottunk, nemcsak spontán folyamat, hanem tudatosan is fejleszthető. Sőt, a filozófiai iskolákban a mindenkori képzés egyik első szellemi gyakorlatának számított. Ahhoz, hogy a bölcsesség iránt érdeklődő hallgatókból valóban önmagukat megismerő és művelő tanítványok váljanak, először el kellett sajátítaniuk a hallgatást. El kellett odáig jutniuk, hogy ne csak a fülükkel hallják, amiről tanulnak, hanem a szívükig érjen. Mert amit nem rágunk át, az egyik fülünkön be, a másikon ki.
A püthagoreus iskolában például a jelölteknek az első néhány évben tudatosan gyakorolniuk kellett a hallgatás feladatát. Amikor valamilyen tanítással, jelenséggel vagy helyzettel találkoztak, nem mondhattak rögvest véleményt róla, „ami a szívemen, az a számon” módon. Nem reagálhattak azonnal. Hogy miért? Mert ahogy József Attila fogalmaz: „fecseg a felszín, hallgat a mély”. Hiszen mérlegelés nélkül bárki hajlamos kimondani, ami először az eszébe jut.
Ez az első reakció azonban, mivel azonnali, az esetek döntő többségében nem szűrődik át a legjózanabb, legudvariasabb énünkön. Agyunk automatikusan képzeteket társít az ingerek formájában beérkező érzékszervi benyomásokhoz, hasonítja a korábbi tapasztalásokhoz a mostani szituációt. De ami hasonló, az soha nem lehet teljesen ugyanaz. Szükségszerűen új elemnek kell társulnia az eddig megismertekhez, ami friss, fejlettebb válaszreakcióra vár.
A hallgatás gyakorlatával éppen ezért nem arra kárhoztatták az ókorban a bölcsesség ifjú követőit, hogy tanáraik és filozófiai mestereik, azaz a náluk bölcsebbek jelenlétében örökösen hallgatniuk kelljen, hanem arra kaptak ezzel lehetőséget, hogy megtanuljanak befelé is figyelni. Mindenekelőtt megszűrni, hogy mire érdemes reagálni, mire nem, és amire érdemes, arra pedig hogyan.
Ellenkező esetben – egy kis kivárás jótékony hatása nélkül, ami időt enged arra, hogy megválogathassuk a szavainkat – megnyomódhat bennünk egy-egy gomb, amely előhívja a korábban belénk rögzült gondolati és érzelmi sémákat. Erre szoktuk utóbb mondani, hogy: „Át sem gondoltam, csak kiszaladt a számon.” Jorge Angel Livraga nézőpontjából: „Gyakrabban bánjuk meg a szavainkat, mint a hallgatásunkat.”
Mit nyerünk tehát, ha időről időre gyakoroljuk a belső csendet és hallgatást? Ha rendszeresen megálljuk, hogy azonnal és megszokásból reagáljunk, alkalmunk lesz meghallani, még mielőtt kimondanánk, hogy „maguktól” milyen gondolatok tolulnának a szánkra. Lesz érkezésünk megvizsgálni: Vajon tényleg ez az, amit legbelül önazonosnak gondolok? Ez a legjobb, amire képes vagyok? Ha igen, elő vele!
Ha viszont a válaszunk nem, az azt jelzi, hogy szükség van a hallgatás belső csendjére. Ekkor, pár perc vagy néhány óra múlva ismét elővehetjük a témát, és átgondolhatjuk, mit mondanánk most ugyanabban a helyzetben. Ez alkalmat ad arra, hogy összevessük az első reakciót a későbbiekkel, amiből kiderül, tisztult-e a kép azóta.
A saját magunkba való visszahúzódás lehetőséget teremt továbbá arra is, hogy ha valahol elakadtunk a megértésben, kérdéseket fogalmazzunk meg magunknak vagy másoknak. Ha türelmesen végigvezetjük a gondolat fonalát, végül mélyebb mondanivaló állhat össze bennünk, amelyet jó szívvel fel tudunk vállalni önmagunk és mások előtt is. Innen nézve az is belátható, hogy ezzel a módszerrel hány fölösleges körtől kímélhetjük meg magunkat és másokat is.
A filozófiai útkeresés és önismeret természetes velejárója tehát, hogy teremtünk helyet magunkban az újnak. Egy sztoikus bölcs idevágó figyelemfelhívásával: „Azért van két fülünk, szánk meg csak egy, hogy többet hallgassunk és kevesebbet beszéljünk.” A kettő között pedig alkalmunk nyílik megfontolni a különböző jó tanácsokat és magvas gondolatokat, érkezzenek el hozzánk akár élőben, akár olvasással. Így leválhatunk a régi énünk megszokott reakcióiról, jobbra, szebbre, igazabbra cserélhetjük őket, ahogyan a kígyó is levedli elnyűtt, kérges bőrét. Elhagyva, ami már elöregedett, a tanítvány előtt is új jelentésrétegek tárulnak fel: ez hallgatásának jutalma. Mélyül megértése, és egyre inkább önmagára lel.
Képek: pixabay