Ismerd meg önmagad! – tanácsolja a közismert felirat Delphoi jósdájában, amely a filozófiai út kiindulópontjává vált. Minden ismert módszer alapja a valódi önismeret, hiszen csak az nevezheti magát szellemi embernek, aki felfedezi saját rejtett világát. Valódi megismerésre viszont csak akkor számíthatunk, ha képesek vagyunk önmagunkat, a sorsunkat, a tetteinket, a motivációinkat és a szándékainkat objektíven vizsgálni. Pontosan úgy, ahogyan egy mikroszkóptól is azt várjuk, hogy a dolgokat pontosan és teljes részletességgel tegye láthatóvá.
Ma viszont kultusza van a szubjektivitásnak, annak, hogy mindent a saját nézőpontunkból lássunk és láttassunk, hogy a valóságot szépítsük, vagy éppen torzítsuk. Éppen ezért fontos kiemelnünk, hogy a hagyományos filozófiai gyakorlatok egy része kifejezetten az objektivitást célozta meg. Ez a törekvés természetes, hiszen annak, aki a bölcsességre törekszik, akadályozó tényező lehet minden, ami elferdíti az igazságot, a valóságot.
Mit jelent objektívnek lenni? Azt, hogy olyannak látjuk a dolgokat, amilyenek, nem használunk hozzájuk személyes szűrőt, nem írjuk őket felül, nem hagyunk figyelmen kívül belőlük semmit. A pohár se nem félig tele, se nem félig üres, hanem félig van vízzel, az események pedig önmagukban se nem jók, se nem rosszak, hiszen gyakran csak az idő képes felfedni valódi értéküket. Esik az eső? Esik! Bármi is történik az életben, nincs értelme értékítéletet mondani róla, hiszen minden ilyen ítélet már torzítás. Hiszen kinek a szempontjából jó, ha esik? Aki éppen kiteregetett, napozni vagy kirándulni akar, vagy a kertész és a növényzet szempontjából?
Epiktétosz Kézikönyvecskéjében több rész is utal erre a gyakorlatra, amelyet a sztoikus filozófia egyik alapelvének tekintenek:
„Az embereket nem a dolgok zavarják, hanem a dolgokról alkotott véleményeik. Például a halál önmagában nem félelmetes, különben Szókratész is annak tartotta volna; hanem a halálról alkotott vélemény, hogy az félelmetes – ez az, ami félelmetes. Ezért amikor akadályozva, zaklatva vagy elszomorodva érezzük magunkat, soha ne mást hi-báztassunk, hanem saját magunkat, azaz a saját véleményeinket.”
„Amikor látod, hogy valaki sír, mert a fia meghalt vagy mert veszteség érte, vi-gyázz, hogy a látszat ne tévesszen meg. Inkább különböztesd meg magadban, és légy kész azt mondani: »Nem az esemény az, ami ezt az embert elszomorítja, mert másokat nem szomorít el; hanem az eseményről alkotott véleménye.«”
Az objektivitás gyakorlata abból áll, hogy bármi történjék is, igyekszünk megállítani az azonnali ítélkezés folyamatát. Lekéstük a buszt? Lekéstük. Esik az eső? Esik. Válság van? Az van. Amíg ítélkezünk, önmagunkkal vagyunk elfoglalva. De ha objektíven szemléljük a helyzeteket, az eseményeket, a megoldást is sokkal könnyebben meg tudjuk találni.
Az objektivitást segíti, ha megtanulunk változtatni a nézőpontunkon. Vegyünk például egy bögrét. Minél több oldalról vizsgálunk meg, annál teljesebb képet kapunk róla. Idővel elménk összerakja a részleteket, és képzeletünkben kialakul a bögre objektív képe.
Érdemes igyekezni minél tágabb, minél egyetemesebb nézőpontokat találni – erre is több példa található a sztoikus gyakorlatok között. Ennek lényege, hogy az egyén helyett a minél nagyobb közösség, a pillanatnyi helyett a minél hosszabb időtartam legyen az alap.
Lássunk egy-egy kiragadott példát Senecától és Marcus Aureliustól a nézőpontváltásra:
„Állhatunk a föld bármelyik pontján, ugyanaz a csillagos égbolt tekint le ránk, és visszanézve: a menny egyforma távolságra van mindenkinek.”
„Minden, ami történik, vagy elviselhető, vagy nem. Ha elviselhető, viseld el. Ha nem, akkor megszűnik veled együtt. Emlékezz rá: bármit elviselhetővé tehetsz, ha úgy tekintesz rá, hogy az érdekeidnek megfelelő.”
Tudunk-e olyan eseményt mondani az életünkből, ami a bekövetkeztekor jónak tűnt, utólag azonban végzetes hibának bizonyult? És fordítva, amikor valamit ünnepeltünk, később viszont komoly ballépésnek bizonyult?
Az ítélkezés megszüntetése és az objektivitásra való törekvés segít megtennünk az első lépéseinket a szellemi felnőttség felé vezető úton. A gyermek ugyanis csak azt látja, ami itt és most kellemes vagy kellemetlen a számára. A felnőtt azonban képes távlatokban gondolkodni, és tudja azt választani, ami neki pillanatnyilag kellemetlen ugyan, de hosszú távon jó hatású, vagy másoknak jó – vagy esetleg olyan, ami a személyiségének kellemetlen, de a Lelkének jó.
Amikor képessé válunk önmagunkat annak látni, akik valójában vagyunk, utazónak a végtelen időben, a többi embert pedig útitársnak, és képessé válunk azt választani, ami ennek a belső embernek jó, és amikor az örök értékek fontosabbá válnak annál, mint ami pillanatnyilag jólesik, akkor mondhatjuk, hogy objektívvé váltunk.
Képek: pixabay, Új Akropolisz - facebook