Az Új Akropolisz A művészetek hete programsorozatának részeként 2025. június 12-én MeseErdő terápiával egybekötött erdőfürdő indult a Margitsziget zenélő szökőkútjától a japánkertig. A 12 résztvevő Bombolya Mónika, az Új Akropolisz önkéntesének vezetésével a természeten és Amateraszu napistennő történetén keresztül kereste önmaga csendjét és fényét.
De vajon haza tudjuk-e vinni ezt a fényt – és meg tudjuk-e őrizni a rohanó hétköznapokban?
A művészetek hete programsorozat részeként rendezték meg az ,,Ezer úton egyfelé – A fény visszatér – mesés séta Amateraszu nyomában” elnevezésű szabadtéri rendezvényt. A MeseErdő terápiával egybekötött erdőfürdőt Bombolya Mónika az Új Akropolisz tagja vezette, amely 2025. június 12-én, 17 órakor vette kezdetét. A 12 fős társaság a Margitsziget zenélő szökőkútjától indult, ahonnan a japánkertbe tartott.
A programot rövid bemutatkozással kezdte Bombolya Mónika, aki immáron sokadik alkalommal tartott MeseErdő terápiát és erdőfürdőt. A MeseErdő terápia és az erdőfürdő (Shirin-joku) célja, hogy az emberek képesek legyenek a természetben járva ismét kapcsolódni önmagukhoz. Ezek a gyógyító módszerek hozzájárulnak a stressz csökkentéséhez és önmagunk mélyebb megismeréséhez.
A Margitsziget árnyas, hársfa illatú sétányain andalogva Mónika iránymutatásával a következő szempontok segítségével merültek el a program résztvevői a természet szépségéiben: Mit jelent számunkra a fény? Milyenné vált a mozgásunk a csendes séta során? Milyen lett a saját ritmusunk? Vagy épp mit vettünk észre, miközben fényekre figyeltünk a környezetünkben?
A válaszok, mint ahogy a résztvevők is, sokfélék voltak: a város zajai csendes morajlássá szelídültek, a madárcsicsergés és a rovardöngicsélés felerősödött. A mozgás lelassult, szabadabbá, könnyedebbé vált. A fényeket megfigyelve pedig többen megjegyezték, hogy a fény-árnyék kontraszt mennyire sokféle színt enged látni. És ahogy a szél mozgatja a fák, bokrok lombjait, minden mozgásba lendül, így folyton változik a táj.
Az út során egy ötperces, csendes befelé figyelést beiktatva merülhettek el az erdőfürdőben a résztvevők, amelyet ismét egy rövidebb séta követett. Ezen a szakaszon megfigyelhették, milyen az árnyékból kilépni a fényre. Benyomásaik leginkább az érzékszerveikre gyakoroltak hatást: az árnyékban megváltoznak az illatok, a napfény lágyan simogatta a bőrünket.
Végül a japánkertbe érve előkerültek a pikniktakarók, és egy kis frissítő gyümölcs is. A röpke szünet után az esemény háziasszonya arra kért mindenkit, hogy rajzoljon egy képet a fénnyel kapcsolatban, ami számára jelentést hordoz. Végezetül pedig elmesélte Amateraszu japán napistennő történetét. A megbántott napistennő bezárkózott barlangjába, így a világból eltűnt a fény. De aztán egy aprócska emlékeztető segítségével, egy tükörrel és némi jókedvvel sikerült előcsalogatni Amateraszut. A történet tanulságát összefoglalásként a résztvevők kiemelték, hogy fontos emlékeznünk arra, hogy bennünk is ott rejlik a belső fény, amelyről időről időre mégis elfeledkezünk.
Ahhoz, hogy képesek legyünk megtartani belső fényünket, nem mindegy, mire fordítjuk figyelmünket, hova helyezzük a fókuszunkat. Szánunk-e például időt az önmagunkkal való mélyebb kapcsolódásra. Ebben segít, ha megtanuljuk a kis, hétköznapi dolgokban is meglátni a szépet és harmonikusat, ha naponta meg-megállunk néhány percre szemlélni a természetet, vagy éppen elolvasni egy szimbólumokkal teli történetet vagy mítoszt, amely az ember lényegi természetéről mesél.
Képek: Parai Zoltán
