„Lélekködmönbe” bújva - Móra Ferenc portréja

    Szerző
    Móra Ferenc portréA kötelező olvasmányok hasznosságáról sokat vitatkoztak és fognak is vitatkozni, de abban mindannyian egyetérthetünk, hogy felnőtt, érettebb fejjel jó újraolvasni (vagy végre elolvasni) ezeket a könyveket, hiszen biztosan többet értünk meg belőlük, élénkebben és mélyebben éljük át az olvasottakat. A magyar olvasóközönség számára Móra Ferenc elsősorban a Kincskereső kisködmön, a Rab ember fiai írójaként maradt meg. Érdemes feleleveníteni ezeket a műveket és megismerni írójukat: újra (vagy végre) hatni fog ránk az írások és alkotójuk kedvessége, embersége és a világ legkisebb dolgait is élettel-lélekkel megtöltő leleménye.
     
     
    „Gyermekszemmel”
     
    Móra Ferenc gyermekkora Móra Ferenc életét és írásművészetét nem lehet elválasztani Kiskunfélegyházától, ahol 1879-ben megszületett és gyerekeskedett szűcsmester apja és anyja, a kenyérsütő asszony szegény családi fészkében. Itt ivódtak bele gyermekkorának élményei, nyelvének alföldi íze. „Engem Félegyháza tett íróvá – amit le se szeretnék tagadni –, a magyar nyelvem is Félegyháza adta, józan világnézetemet is Félegyháza adta, és azon kívül minden benne van Félegyházában, ami nekem kedves: a Daru utca, gyermekkorom. Nekem Félegyháza jelenti apámat, az ő derűjét és az anyám simogató kezét, jelenti azt a hűséget, amely elkísér a sírig.” Sok-sok történetének a kis Móra Ferike a hőse, az író rajta keresztül a gyermek szemével mutatja be az ínséges élet hétköznapi örömét, bánatát, derűjét. Az egyik elbeszélésből kiderül, hogy úgy tanult meg írni, hogy egy télen a jégvirágos ablak lett az írótáblája, édesanyja azon mutatta meg a betűk írását. A Szeptemberi emlék feleleveníti, hogy amikor a családnak már nem tellett a harmadik iskolaév tandíjára, és nem tudták beíratni a fiút, a tudásra vágyó Ferkó a tanterem elé lopódzott, és onnan hallgatta az oktatást. A latinórán aztán egy nehéz kérdést tett fel a tanár, a bent ülők nem tudtak válaszolni. A bujdokoló nem tudta megállni, bekiabálta a megoldást, erre azután a tanár a karjában vitte be a terembe, és többet már nem kellett tandíjat fizetni a szűcsmester szorgalmas és eszes fiának.

    Nem nosztalgiázó, keserédes történetek az író gyermekkorát felidéző írások. Arra tanítanak, hogy nem csupa „nagy” eseményről szól az életünk, hanem apró-cseprő hétköznapokról, amelyeknek - és ebben segít a rácsodálkozó, a láthatatlanra is kinyíló gyermekszem – kis jeleneteiben is észre lehet venni a szépséget, a varázslatot, az emberséget, a tapasztalatot, és így a külső világ megelevenedik, megtelik csodával és felfedeznivalóval. A Kincskereső kisködmön történetében szereplő Gergő (vagyis maga az író) kincseket szeretne találni. Apja varr neki egy csodakabátkát, és elárulja a titkot: ebben tündér lakik, és „míg te vagy a ködmönnek a gazdája, mindig igazat kell mondani”. „A varázsfüvek, amiket én szedegettem össze erdőn-mezőn, finom selyemszállal kivarrva mind rákerültek a ködmönkére, a legszebbre, amely Márton szűcs műhelyében valaha készült. Volt rajta kökörcsin és varádicskóró, búzavirág (...) Utoljára rákerült a ködmönre az öreg malomház is a félrecsapott süvegével.” Móra egész írásművészetére jellemző, hogy szinte ebbe a virágos „lélekködmönbe” bújva láttatja a világot. Különös játékosság mutatkozik meg abban is, ahogy tolla alatt a tárgyak életre kelnek, és ebben is a mindent elevennek látó gyermek szemléletét viszi tovább: „Nekem a világon minden élt, és én mindig egészen tisztán megértettem még azt is, mit ketyeg az óra, és mit gondol magában az oroszlán, aki rá volt festve az óra számlapjára.” Egy-egy jelzővel, hasonlattal mesei, vagyis finomabban érzékelő valóságba helyezi a megszokottat. Minden apróság arannyá válik, amihez hozzáér – írja róla Kosztolányi. „A harmadik osztályos utazás, a sáska vagy a kettőspont, minden-minden méltó arra, hogy emberi mivoltunkban megnyilatkozzunk.”

    Móra Ferenc idős kori portréjaA gimnázium elvégzése után beiratkozott a pesti egyetemre, mert természetrajz és földrajz szakos tanár akart lenni. Nemcsak a tudományos érdeklődés vitte a természethez, az költői világában is mindig „szerepel”. A természet érzékletes és egyben szeretettel teli bemutatása például a Hogyan tanultam meg írni? című történetben: „A szelek nagyon oda voltak szokva a padlásunkra, s én már a szavukról megismertem, melyik az északi, melyik a déli, melyik fúj Dunáról, melyik Tiszáról. Egyszer el is határoztam, hogy elbújok a kémény mellett, és meglesem a szélfiúkat. Különösen a napkeleti széllel szerettem volna összebarátkozni, mert arról Messzi Gyurka barátom, az öreg csősz azt mesélte, hogy az a legkedvesebb fia a hajnalnak, piros köpönyegje van és aranykoronája.” Folkloristaként és műkedvelő nyelvészként is kutatott, egyik professzora ösztönzésére tanulmányt írt a Népies növénynevek a Kiskunság flórájában címmel. Írásaiban újra és újra felbukkannak kedvelt virágai nevei, akár úgy is, hogy történeteinek szereplői kapnak beszélő növényneveket.
    Móra Ferencet tartják számon első ifjúsági íróként a magyar irodalomban. Elég nagy író, hogy kicsiknek írhasson; sikerül elkerülnie a gyermeteg gügyögést és a felnőtteskedő moralizálást – jegyzi meg egyik méltatója. A 17. században az Erdélyi Fejedelemségben játszódó Rab ember fiai, valamint a Dióbél királyfi hallatlanul népszerű regények lettek már a két világháború között. Máig kedveltek állatmeséi is (például a Csilicsala Csalavári Csalavér), amelyekben ennek a világirodalomban régóta használt műfajnak az eszközével, azaz állatszereplőkön keresztül mutat rá pompás humorba oltva a fonákságokra és igazságtalanságokra. A gyermeki képzelet és észjárás számára élvezetes történeteiben mulattató párbeszédeket olvashatunk, ugyanis a természetet értő Móra nagyon találékony volt az állatok mondanivalójának „tolmácsolásában” is.
     
    Móra gyermekmeséi rendszeresen megjelentek szegedi, majd budapesti újságokban. Kapcsolata azonban sokkal szorosabb az újságírással: kortársai és a mai irodalomtörténeti értékelések szerint is született hírlapíró tehetség volt. Hogyan lett a tanárjelöltből újságíró? A pesti egyetemi évek sok viszontagsággal teltek. Nemcsak az idegen, nagyvárosi légkör, hanem a folytonos pénztelenség miatt is szenvedett, ezért végül nem fejezte be tanulmányait. Ugyancsak írással próbálkozó bátyja igyekezett beajánlani a szegény diákot valamelyik újsághoz, így került 1902-ben vissza az Alföldre, a Szegedi Napló tollnokának. Ahogy később mesélt erről, rögtön önbizalmat adott neki, hogy a szerkesztőségben ahhoz a „halhatatlan” íróasztalhoz ültették, amelynél egykor Mikszáth Kálmán rótta a sorokat. Volt kitől örökölni ennél az újságnál: a Napló munkatársai közé tartozott korábban Gárdonyi Géza is, Móra mentora pedig az akkor már országos hírű Tömörkény István lett. Feladatául a városházi tudósítások és az aktuális hírek rovatát kapta, de látva tehetségét, hamarosan már a vezércikkek, azaz cicerók (akkoriban ezzel a betűtípussal szedték a vezércikkeket) megírásával is megbízták, 1913-tól pedig az újság főszerkesztője lett. Ahogy egyik életrajzírója, Péter László jellemzi: „mindig éles szemmel és szúró tollal” vitte a nyilvánosság elé az emberi butaság, az irigység, a részvétlenség megnyilvánulásait, a lélektelen bürokrácia, vagy éppen a gyerekektől idegen közoktatás témáját. Kiemelkedve a szegénységből már régi emlék lett számára a nélkülözés, de nem feledkezett meg a kiszolgáltatott emberekről. És mindez ugyanazzal a természetességgel, erőltetett didaktikus megjegyzésekkel nem terhelt, érzelemmel teli hangon, amely szinte már furcsa, a mai hírlapi stílust nézve (sajnos) „túlságosan emberi” lenne. „Nem vagyok nagy regiszterű orgona: kolompszó vagyok a magyar mezők felett, de fáradt emberek ezt is szeretik hallgatni néha. Nem vagyok csillag, csak rőzsetűz, de az, amíg ég, meleget tud adni egyszerű embereknek.”

    Szegeden elért sikerei után két budapesti lapban, a Magyar Hírlapban és a Világban megjelent tárcái országos hírűvé tették. Népszerűségét jól jellemzi Karinthy szösszenete: „A napokban zsúfolt villamoson utazva, belenéztem egy útitársam újságjába. Szórakozottan olvastam az egyik cikk címét, amely így szólt: Megfilmesítik Móra ásításait. Ma már tudom, hogy csak szórakozottságomban olvastam így a címet, mert Móra ásatásairól van szó. Akkor azonban csodálkoztam ezen a népszerűségen, de hamarosan megnyugtattam magam, és teljesen indokoltnak tartottam a dolgot, mert szerintem Móra ásításai mulatságosabbak, mint ha más szellemeskedik.”

    1914-ben, a világháború kitörésekor nem voltak sokan akár Magyarországon, akár Európában, akik nem estek áldozatul a háborús mámor hangulatának. Ezen kevesek közé tartozott Móra és a Szegedi Napló, és ha a hivatalos háborús politika nem is engedte az őszinte kritikát, ezt ő úgy kerülte meg, hogy az egyén szenvedésén keresztül mutatta be a háború borzalmait. Szemléletében ott munkált a Szegeden megismert szabadkőműves hitvallás is: „A sisak alatt is lásson a szabadkőműves könnyet, pajzs alatt is érezze a szív dobogását” – írja a szegedi páholy tagjaként. A háború elembertelenítő hatása az egyik témája az Ének a búzamezőkről című regényének (1927), amely az irodalomtörténészek szerint legsikerültebb alkotása. „Móra azt írta meg ebben a lefojtott lírájú regényben, hogyan nyúlt bele a háború a hátország életébe, s hogyan öldökölt tovább, békétlenségbe, tébolyba, halálba kergetve azokat, akiket kizökkentett életük természetes menetéből” – jellemzi a regényt Péter László. A zaklatott idők háttere előtt néhol szinte szociográfiai pontosságú leírását adja annak a szegényparaszti világnak, amelyet Félegyházán és Szeged környékén megismert és megértett. Ez a téma és hasonló drámaiság majd Móricz Zsigmond és Illyés Gyula hangján szólal meg a magyar irodalomban.

    Ennek az alkotásnak is – mint bármelyik másiknak az életműből – egyik fő erénye a költőiség, a rendkívüli nyelvi gazdagság. Akár külön tanulmányt is lehetne írni a csak ebben az egy regényben feltűnő rengeteg szólásról, az író által megidézett szegedi nyelv sajátosságairól. Ez a népnyelvből, a hétköznapok nyelvhasználatából ihletett egyéni, Móra-féle nyelv példát ad arról, hogy miként lehet természetesen, kimódolt stílus nélkül, nagyszerű változatossággal, és mindemellett szinte „muzikálisan” írni. Kosztolányi szerint ő „zenésze prózánknak”. Más írótársak megemlítik, hogy Móra mestere volt az élőszónak is, és sodró lendületű, játékosan könnyed írói nyelve teljesen megegyezett azzal, ahogyan beszélt.
     
    „A soktudományú ember”
     
    A sokoldalú érdeklődésű író-újságíró nemcsak a Szegedi Napló élén követte Tömörkény Istvánt, hanem az ő nyomdokában lett először a szegedi Somogyi-könyvtár (amely akkor még a Tisza-parti múzeumban működött) könyvtárosa, majd mestere halála után, 1917-től a könyvtár és a Városi Múzeum igazgatója. Ezzel hírlapíró foglalkozása mellett a város „mindenesévé” vált, aki egymaga több embernek való munkát végzett el - feláldozva a pihenőidőket és az egészségét is. (A feszített munkatempó is közrejátszhatott abban, hogy nem érte meg az öregséget, ötvenöt éves korában, 1934-ben meghalt.) Egyszerre volt lelkiismeretes őrzője és megújítója a szegei kultúrintézetnek. Még Tömörkénnyel együtt – a meglevő régiségtár és képtár mellett – felállították a néprajzi tárat is. Móra főleg szülővárosának mesterségeit megörökítő tárgyakat mentett át a kiállításra. A szegedi hagyományok ápolását is fontosnak tartotta, ilyen jellegű, a szélesebb közönség számára írt tárcái halála után jelentek meg Szegedi tulipántos láda címmel.

    Móra Ferenc ásatáson A néprajzon kívül a múlt másfajta kutatása is érdekelte: autodidaktaként belekóstolt a Szeged környéki ásatásokba. Bár csak parasztrégésznek nevezte magát, igyekezett nagyobb szakmai tudásra szert tenni. Nagyon sok helyen jó érzékkel kezdett a feltárásokba, például a Zentához közeli Csóka község határában napvilágra hozott leletekre az európai régészet is felfigyelt. Korában ő tette a legtöbbet a régészet népszerűsítéséért, a földből előkerült leletek védelméért. A falvakban is közismert lett a szegedi határban ásató igazgató úr, aki bebocsátást kér a parasztportákra, hogy kutathasson. A régészet tudománya számára fontos hagyatéka az is, hogy felhívta a figyelmet a néprajzi ismeretek felhasználására a feltárt kincsek tanulmányozásához. A régész és a történelem iránt elhivatottan érdeklődő tudós szólal meg az Aranykoporsó című regényében (1932). A 3. században, Diocletianus császár idejében játszódó mű megírását alapos tanulmányok előzték meg. Egyik elemzője szerint ez a regény „végtelen szeretettel és gonddal regényessé formált római régiségtan”.

    „Az első közkönyvtárnak, az alexandriai museionnak homlokzatára az volt írva: a lélek gyógyszertára; a mienknek az a fölirata: a közművelődésnek.” Móra komolyan vette ezt a hivatást, és – hasonlóan írói munkásságához – felhasználta minden leleményét, hogy közelebb hozza a tudást. Egy látogató például lejegyezte, hogy még sosem látott olyan különös éremkiállítást, mint a szegedi múzeumban: az egyik tablón A tehén a numizmatikában feliratot pillantotta meg, a tehén képe mellett pedig az árát a különböző történelmi korok pénznemeiben. Mint ebből a példából is látható, a költői lelkű igazgató (aki a sok ötlet megvalósítása mellett óriási mennyiségű aktamunkát is végzett) úgy rendezte be a kiállításokat, hogy „majdnem megszólaltak”, és mindenkor igyekezett kiragadni a tudományt az élettől elidegenedett, öncélú rendszeréből. „A szegedi múzeumnak - írja egyik újságcikkében, amelyben jó megfigyelhető a mórai stílus is – gyönyörű egzotikus lepkegyűjteménye van. (...) minden pillének megvolt a maga névjegye, amelyikről aMóra Ferenc laikus megtudhatta, hogy ezt vagy azt a káprázatos lepkecsodát Pupilio campififera-nak vagy minek hívják. Ettől persze nem lett okosabb senki, s ha rávetemedett valaki, hogy a deák nevet elolvassa, mire odább ment, már el is felejtette. A múzeum újabb átrendezésénél a szakember számára meghagytuk ugyan a tudományos névjegyecskét, de a nagyközönséget nem ez állítja meg, hanem egy nagyobb magyarázó tábla, amely így kezdődik: A pillangók a napfény gyermekei. Természetesen ez a különös mondat szemet szúr mindenkinek, és végigolvassa a szöveget.” Ilyen világos és mindenki számára érthető táblákat helyeztek el mindenütt - tudósít. Így a látogató „lépten-nyomon hozzádörgölődik a tudáshoz, s ha akarja, ha nem, elviszi magával, mint ahogy mezőn sétáló ember akaratlanul is elviszi a ruháján a vadvirág belekapaszkodó magját, és szórja, terjeszti, amerre jár, anélkül, hogy tudna róla”.

    A dolgos polihisztorélet alatt sok tündér bújt elő Móra Ferenc ködmönéből. Több száz elbeszélés, tárca, regények, ásatások, könyvtárrendezés, múzeumszervezés, néprajzi gyűjtés, nyelvművelés – egy olyan ember hagyatéka, aki mindvégig megőrizte a rendületlen tenni akarást, a játékos humort és a gyermeki rácsodálkozás képességét.

     

    Gondolatok Móra Ferenctől
     
    „Mérkőzzenek az irodalmi felekezetek anélkül, hogy levonnák maguk közé a piedesztálra állított halhatatlanokat. (...) Minden irodalmi felekezet evangéliumában bent kellene foglaltatnia ennek az elvnek: a szép örökre szép marad, ha Horác zengi, ha Paul Verlaine; ha kétezer éves, ha tegnapi születésű: csak emberi szív lüktessen benne.”
     
    „Azt hiszem, az irodalomtudomány se fogja tudni soha, mi a teremtés titka. Csak egyet tudok biztosan, azt, hogy ha jót ír az író, az nem az ő érdeme. Az megszállottság, révület, sugallat, titok. Az író csak azért felelős, ha rosszat ír. Mert azt olyankor írta, mikor nem diktáltak neki belülről.”
     
    „Az ember, kinek lelke erősen működik, olyan, mint a szentjánosbogár, mely minden pórusán világít tudtán kívül.”
     
    „A nagy elmék világítanak is, mint a csillagok, de mindig színekben is játszanak - találóan a mi érzelmi vagy értelmi fokunk prizmája miatt.”
     
    „Mindaddig, amíg az állam legalább olyan komolyan nem veszi, mint a labdarúgást (...), a könyvtár nem lesz komoly kultúrtényező. Addig csak díszítés lesz, annak is szegényes, körülbelül azon az alapon, hogy európai országban közkönyvtárnak is illik lenni.”
     
    „Abban mutatkozik meg a műveltségünk, ahogy a műveletlenekkel bánunk”
     
    „A balgatag ember úgy van az élet igazságával, mint a gyerek a káposztafejjel. Száz levelét leszaggatja, s csak mikor a kemény torzsához ér, akkor veszi észre, hogy a káposztát eldobta.”

    „Ha az emberek negyedrész annyit költenének arra, hogy jót tegyenek másoknak, mint arra, hogy kárt tegyenek maguknak: nyoma se volna a nyomornak.”

    „Két pulikutya a legtitkosabb álmom, azzal az élethivatással, hogy hozzájuk tartozó háromholdas földemnek (egy hold búzavirágnak, egy hold pipacsnak, egy hold pipitérnek) csak a sarkig kísérjék el csaholva az idegent.”
     
    Olvastad már?