Szerző
„Azt nem tudom, hogy Tomoceuszkakatiti legyek-e vagy Gyugyu?” – még éjjel, alvás helyett is ezen töprengenek Sánta Ferenc regényének hősei. A művet túlzás nélkül nevezhetjük a magyar „Lenni, vagy nem lenni” morális alapkérdésének. Mert ha őszinték vagyunk, végtelenül nehéz a választás. Hosszas hánykolódás után végül bármire is jussunk, az életünk biztosan gyökeresen átalakul.Sánta Ferenc – erdélyi származású írógéniuszunk – 2008 júniusában hunyt el, 81. születésnapja előtt pár hónappal. Új korszakot nyitó irodalmi munkásságát – a számos egyéb kitüntetés mellett – 1973-ban Kossuth-díjjal, 1993-ban és 2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend keresztjeivel ismerték el. Irodalomtörténészek szerint legalább 48 idegen nyelvű, önálló Sánta-kötet jelent meg, 27-féle nyelven. A regényeiből készült filmek – Fábri Zoltán rendezésében – szintén nemzetközi sikereket arattak.
Mindezt úgy érte el, hogy élete utolsó harmadában már nem alkotott – legalábbis jelentősebb művet nem publikált. Idekívánkozik Ancsel Éva gondolata: „Az író tud írni. A nagy író tud nem írni, amikor nem tud írni.” Ő már odaadott mindent korábbi verseiben, novelláiban, regényeiben, drámáiban. Ereje főként humanizmusában, morális bölcseletében és realista ábrázolóerejében, sallangmentes, lényegre törő fogalmazásában rejlett. Ezért is mondták róla: prózái verstömörségűek. Rendkívüli lényeglátó képességével egyszerű, közérthető módon tudta formába önteni gondolatait. Írásaival elsősorban a legveszedelmesebb emberi ostobaságra, a fanatizmusra hívta fel a figyelmet.
Ezek egyik gyöngyszeme 1963-ban megjelent regénye, Az ötödik pecsét, amelyből 12 évvel később Fábri Zoltán méltó adaptációt készített, többek között Őze Lajos, Márkus László és Latinovits Zoltán színészóriások főszereplésével.
1944-ben, a nyilasterror végnapjaiban négy kisember ücsörög egy kocsmában, akik mintha bizonyos „kasztokat” is képviselnének. Kovács szaki, az egyszerű, józan életű, kétkezi munkájából élő, megbízható és becsületes asztalos. Béla kolléga, a műveletlen, jóindulatú, ugyanakkor ízig-vérig kereskedő habitusú, ügyeskedő, számító kocsmáros. Király úr, az okos, félművelt, ám ennek gyakori csapdájába, az önámításba eső, lelkiismeretét elfojtó, romlott életű, hazugságba keveredő könyvügynök, aki még az „európai”-t is „ejrópai”-nak ejti, hogy brillírozzon. Valamint Gyurica úr, az órás, aki mélyebb emberismeretével, különc és provokatív viselkedésével, kendőzetlen, elmés megjegyzéseivel kilóg a társaságból, mégis elfogadják, és mérvadó a véleménye. Pedig titokban tartja még barátai előtt is, hogy felesége halála óta árva zsidógyermekeket bújtat otthonában…
Ők négyen – különbözőségeik ellenére – napról napra összejárnak, s civódással, heccelődéssel fűszerezett, barátságos hangulatban, az élet kérdéseiről filozofálva töltik együtt estéiket a pesti kocsmában.
Egy napon betéved az ötödik kocsmavendég (avagy pecsét…?). Ő Keszei, a fényképész, aki mankóval biceg le a lépcsőn – a fronton elveszítette egyik lábát, helye azóta is borzalmasan sajog. Mérhetetlenül sokat kínlódott, és úgy gondolja, ennek természetes velejárója a megtisztulás és a mások sorsára való fogékonyság, az emberszeretet.
„Ne tartóztasd meg magad a szenvedéstől, hogy jó lehess, és ott légy majd azok között, akikről János jelenéseinek angyala feltöri az ötödik pecsétet!” – biztatja önmagát.
Gyurica éppen ezen az estén tárja a társaság elé történetét Tomoceuszkakatitiről, a zsarnokról, és Gyugyuról, a rabszolgáról. Mindketten a távoli Lucs-lucs szigetén élnek, ahol az uralkodó kegyetlen rendszabályozásai megfelelnek a hely és a kor erkölcsének. Több ezer embert korbácsolt, csonkított vagy ölt meg, köztük nőket, gyerekeket, sőt a saját szülőanyját is. Eközben meg volt győződve arról, hogy ő a világ legrendesebb embere, és soha semmiféle lelkiismeret-furdalás nem gyötörte. Hiszen csak társadalmának elfogadott normája szerint cselekedett, így eszébe sem jutott megkérdőjelezni tetteinek helyességét.
Ezért Gyugyu is beletörődött sorsába: a zsarnok kivágta a nyelvét, mert mosolyogni merészelt; egyik szemét kiszúrta, mert véletlenül rálépett kedvenc majmocskája farkára; tizenéves lányát elvette, s a halálba taszította élveteg kedvteléseivel; felesége orrát lekaszabolta egy ügyetlen mozdulata miatt. Rémtetteinek sora ennél jóval hosszabb. Gyugyu egészen haláláig – amely egy párduc gyomrában érte – azzal vigasztalta magát, hogy a temérdek szenvedés ellenére tisztességes, bűntelen életet élt.
Az ivócimborákat mélységesen felkavarja a történet, ám Gyurica nem tágít. Öt percet ad arra, hogy döntsenek: ha most meghalnak, és rögvest utána feltámadnak, akkor vagy Tomoceuszkakatiti, vagy Gyugyu lesz belőlük, aszerint, hogy melyiket választották. Harmadik lehetőség nincs.
A zsarnokságról való fiktív, látszólag tét nélküli moralizálást valós kényszerhelyzet akasztja meg. Két egyenruhás nyilas lép be a kocsmába. Ettől kezdve az olvasó szinte a saját bőrén érzékeli, hogy Lucs-lucs szigete nincs is olyan távol… A szereplők akarva-akaratlan végzetük felé sodródnak.
Sánta Ferenc még számos elgondolkodtató fordulatot tartogat számunkra regényében. Például szembesít bennünket a szavaink és tetteink között tátongó szakadékkal, amelyen csak akkor verhetünk hidat, ha feltépjük a lelkiismeretünket elfedő, megkérgesedett hályogot. Kérdéseinek nem az a célja, hogy rávágjuk a magunk számára megnyugtató, bevésődött válaszokat. Ellenkezőleg: szándékosan sarkít, hogy ezzel mély és alapos önvizsgálatra késztessen, hogy átértékeljük mindazt, amit addig oly sziklaszilárdan hittünk. A filozófiából jól ismert „bögöly” ébresztő csípése ez – tetteinken keresztül méretünk meg.
Mielőtt bárki elkapkodná a döntést, megsúgom: a fényképész kivételével senki nem tudott öt perc alatt választ adni Gyurica kérdésére. Sőt másnap sem. A lelkiismeretünkkel való szembenézés nem ennyire egyszerű – amennyiben őszinte.
Mindezt úgy érte el, hogy élete utolsó harmadában már nem alkotott – legalábbis jelentősebb művet nem publikált. Idekívánkozik Ancsel Éva gondolata: „Az író tud írni. A nagy író tud nem írni, amikor nem tud írni.” Ő már odaadott mindent korábbi verseiben, novelláiban, regényeiben, drámáiban. Ereje főként humanizmusában, morális bölcseletében és realista ábrázolóerejében, sallangmentes, lényegre törő fogalmazásában rejlett. Ezért is mondták róla: prózái verstömörségűek. Rendkívüli lényeglátó képességével egyszerű, közérthető módon tudta formába önteni gondolatait. Írásaival elsősorban a legveszedelmesebb emberi ostobaságra, a fanatizmusra hívta fel a figyelmet.
Ezek egyik gyöngyszeme 1963-ban megjelent regénye, Az ötödik pecsét, amelyből 12 évvel később Fábri Zoltán méltó adaptációt készített, többek között Őze Lajos, Márkus László és Latinovits Zoltán színészóriások főszereplésével.1944-ben, a nyilasterror végnapjaiban négy kisember ücsörög egy kocsmában, akik mintha bizonyos „kasztokat” is képviselnének. Kovács szaki, az egyszerű, józan életű, kétkezi munkájából élő, megbízható és becsületes asztalos. Béla kolléga, a műveletlen, jóindulatú, ugyanakkor ízig-vérig kereskedő habitusú, ügyeskedő, számító kocsmáros. Király úr, az okos, félművelt, ám ennek gyakori csapdájába, az önámításba eső, lelkiismeretét elfojtó, romlott életű, hazugságba keveredő könyvügynök, aki még az „európai”-t is „ejrópai”-nak ejti, hogy brillírozzon. Valamint Gyurica úr, az órás, aki mélyebb emberismeretével, különc és provokatív viselkedésével, kendőzetlen, elmés megjegyzéseivel kilóg a társaságból, mégis elfogadják, és mérvadó a véleménye. Pedig titokban tartja még barátai előtt is, hogy felesége halála óta árva zsidógyermekeket bújtat otthonában…
Ők négyen – különbözőségeik ellenére – napról napra összejárnak, s civódással, heccelődéssel fűszerezett, barátságos hangulatban, az élet kérdéseiről filozofálva töltik együtt estéiket a pesti kocsmában.
Egy napon betéved az ötödik kocsmavendég (avagy pecsét…?). Ő Keszei, a fényképész, aki mankóval biceg le a lépcsőn – a fronton elveszítette egyik lábát, helye azóta is borzalmasan sajog. Mérhetetlenül sokat kínlódott, és úgy gondolja, ennek természetes velejárója a megtisztulás és a mások sorsára való fogékonyság, az emberszeretet.
„Ne tartóztasd meg magad a szenvedéstől, hogy jó lehess, és ott légy majd azok között, akikről János jelenéseinek angyala feltöri az ötödik pecsétet!” – biztatja önmagát.
Gyurica éppen ezen az estén tárja a társaság elé történetét Tomoceuszkakatitiről, a zsarnokról, és Gyugyuról, a rabszolgáról. Mindketten a távoli Lucs-lucs szigetén élnek, ahol az uralkodó kegyetlen rendszabályozásai megfelelnek a hely és a kor erkölcsének. Több ezer embert korbácsolt, csonkított vagy ölt meg, köztük nőket, gyerekeket, sőt a saját szülőanyját is. Eközben meg volt győződve arról, hogy ő a világ legrendesebb embere, és soha semmiféle lelkiismeret-furdalás nem gyötörte. Hiszen csak társadalmának elfogadott normája szerint cselekedett, így eszébe sem jutott megkérdőjelezni tetteinek helyességét.
Ezért Gyugyu is beletörődött sorsába: a zsarnok kivágta a nyelvét, mert mosolyogni merészelt; egyik szemét kiszúrta, mert véletlenül rálépett kedvenc majmocskája farkára; tizenéves lányát elvette, s a halálba taszította élveteg kedvteléseivel; felesége orrát lekaszabolta egy ügyetlen mozdulata miatt. Rémtetteinek sora ennél jóval hosszabb. Gyugyu egészen haláláig – amely egy párduc gyomrában érte – azzal vigasztalta magát, hogy a temérdek szenvedés ellenére tisztességes, bűntelen életet élt.
Az ivócimborákat mélységesen felkavarja a történet, ám Gyurica nem tágít. Öt percet ad arra, hogy döntsenek: ha most meghalnak, és rögvest utána feltámadnak, akkor vagy Tomoceuszkakatiti, vagy Gyugyu lesz belőlük, aszerint, hogy melyiket választották. Harmadik lehetőség nincs.A zsarnokságról való fiktív, látszólag tét nélküli moralizálást valós kényszerhelyzet akasztja meg. Két egyenruhás nyilas lép be a kocsmába. Ettől kezdve az olvasó szinte a saját bőrén érzékeli, hogy Lucs-lucs szigete nincs is olyan távol… A szereplők akarva-akaratlan végzetük felé sodródnak.
Sánta Ferenc még számos elgondolkodtató fordulatot tartogat számunkra regényében. Például szembesít bennünket a szavaink és tetteink között tátongó szakadékkal, amelyen csak akkor verhetünk hidat, ha feltépjük a lelkiismeretünket elfedő, megkérgesedett hályogot. Kérdéseinek nem az a célja, hogy rávágjuk a magunk számára megnyugtató, bevésődött válaszokat. Ellenkezőleg: szándékosan sarkít, hogy ezzel mély és alapos önvizsgálatra késztessen, hogy átértékeljük mindazt, amit addig oly sziklaszilárdan hittünk. A filozófiából jól ismert „bögöly” ébresztő csípése ez – tetteinken keresztül méretünk meg.
Mielőtt bárki elkapkodná a döntést, megsúgom: a fényképész kivételével senki nem tudott öt perc alatt választ adni Gyurica kérdésére. Sőt másnap sem. A lelkiismeretünkkel való szembenézés nem ennyire egyszerű – amennyiben őszinte.
Az élet azonban kérés nélkül is megmutatja kimondott vagy kimondatlan választásunkat. Ahogy az ötödik pecsét felnyitására angyalian áhítozó Keszeiét is: aki olyannyira azonosulni akart Gyugyuval, hogy végül Tomoceuszkakatitinél is aljasabb tettet követett el...
Olvastad már?
Cimkék