Az ötödik pecsét

    Az ötödik pecsétAzt nem tudom, hogy Tomoceuszkakatiti legyek-e vagy Gyugyu?” – még éjjel, alvás helyett is ezen töprengenek Sánta Ferenc regényének hősei. A művet túlzás nélkül nevezhetjük a magyar „Lenni, vagy nem lenni” morális alapkérdésének. Mert ha őszinték vagyunk, végtelenül nehéz a választás. Hosszas hánykolódás után végül bármire is jussunk, az életünk biztosan gyökeresen átalakul.
     
    Sánta Ferenc – erdélyi származású írógéniuszunk – 2008 júniusában hunyt el, 81. születésnapja előtt pár hónappal. Új korszakot nyitó irodalmi munkásságát – a számos egyéb kitüntetés mellett – 1973-ban Kossuth-díjjal, 1993-ban és 2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend keresztjeivel ismerték el. Irodalomtörténészek szerint legalább 48 idegen nyelvű, önálló Sánta-kötet jelent meg, 27-féle nyelven. A regényeiből készült filmek – Fábri Zoltán rendezésében – szintén nemzetközi sikereket arattak.

    Mindezt úgy érte el, hogy élete utolsó harmadában már nem alkotott – legalábbis jelentősebb művet nem publikált. Idekívánkozik Ancsel Éva gondolata: „Az író tud írni. A nagy író tud nem írni, amikor nem tud írni.” Ő már odaadott mindent korábbi verseiben, novelláiban, regényeiben, drámáiban. Ereje főként humanizmusában, morális bölcseletében és realista ábrázolóerejében, sallangmentes, lényegre törő fogalmazásában rejlett. Ezért is mondták róla: prózái verstömörségűek. Rendkívüli lényeglátó képességével egyszerű, közérthető módon tudta formába önteni gondolatait. Írásaival elsősorban a legveszedelmesebb emberi ostobaságra, a fanatizmusra hívta fel a figyelmet.

    Az ötödik pecsétEzek egyik gyöngyszeme 1963-ban megjelent regénye, Az ötödik pecsét, amelyből 12 évvel később Fábri Zoltán méltó adaptációt készített, többek között Őze Lajos, Márkus László és Latinovits Zoltán színészóriások főszereplésével.

    1944-ben, a nyilasterror végnapjaiban négy kisember ücsörög egy kocsmában, akik mintha bizonyos „kasztokat” is képviselnének. Kovács szaki, az egyszerű, józan életű, kétkezi munkájából élő, megbízható és becsületes asztalos. Béla kolléga, a műveletlen, jóindulatú, ugyanakkor ízig-vérig kereskedő habitusú, ügyeskedő, számító kocsmáros. Király úr, az okos, félművelt, ám ennek gyakori csapdájába, az önámításba eső, lelkiismeretét elfojtó, romlott életű, hazugságba keveredő könyvügynök, aki még az „európai”-t is „ejrópai”-nak ejti, hogy brillírozzon. Valamint Gyurica úr, az órás, aki mélyebb emberismeretével, különc és provokatív viselkedésével, kendőzetlen, elmés megjegyzéseivel kilóg a társaságból, mégis elfogadják, és mérvadó a véleménye. Pedig titokban tartja még barátai előtt is, hogy felesége halála óta árva zsidógyermekeket bújtat otthonában…

    Ők négyen – különbözőségeik ellenére – napról napra összejárnak, s civódással, heccelődéssel fűszerezett, barátságos hangulatban, az élet kérdéseiről filozofálva töltik együtt estéiket a pesti kocsmában.

    Egy napon betéved az ötödik kocsmavendég (avagy pecsét…?). Ő Keszei, a fényképész, aki mankóval biceg le a lépcsőn – a fronton elveszítette egyik lábát, helye azóta is borzalmasan sajog. Mérhetetlenül sokat kínlódott, és úgy gondolja, ennek természetes velejárója a megtisztulás és a mások sorsára való fogékonyság, az emberszeretet.

    „Ne tartóztasd meg magad a szenvedéstől, hogy jó lehess, és ott légy majd azok között, akikről János jelenéseinek angyala feltöri az ötödik pecsétet!” – biztatja önmagát.

    Gyurica éppen ezen az estén tárja a társaság elé történetét Tomoceuszkakatitiről, a zsarnokról, és Gyugyuról, a rabszolgáról. Mindketten a távoli Lucs-lucs szigetén élnek, ahol az uralkodó kegyetlen rendszabályozásai megfelelnek a hely és a kor erkölcsének. Több ezer embert korbácsolt, csonkított vagy ölt meg, köztük nőket, gyerekeket, sőt a saját szülőanyját is. Eközben meg volt győződve arról, hogy ő a világ legrendesebb embere, és soha semmiféle lelkiismeret-furdalás nem gyötörte. Hiszen csak társadalmának elfogadott normája szerint cselekedett, így eszébe sem jutott megkérdőjelezni tetteinek helyességét.

    Ezért Gyugyu is beletörődött sorsába: a zsarnok kivágta a nyelvét, mert mosolyogni merészelt; egyik szemét kiszúrta, mert véletlenül rálépett kedvenc majmocskája farkára; tizenéves lányát elvette, s a halálba taszította élveteg kedvteléseivel; felesége orrát lekaszabolta egy ügyetlen mozdulata miatt. Rémtetteinek sora ennél jóval hosszabb. Gyugyu egészen haláláig – amely egy párduc gyomrában érte – azzal vigasztalta magát, hogy a temérdek szenvedés ellenére tisztességes, bűntelen életet élt.

    Az ötödik pecsétAz ivócimborákat mélységesen felkavarja a történet, ám Gyurica nem tágít. Öt percet ad arra, hogy döntsenek: ha most meghalnak, és rögvest utána feltámadnak, akkor vagy Tomoceuszkakatiti, vagy Gyugyu lesz belőlük, aszerint, hogy melyiket választották. Harmadik lehetőség nincs.

    A zsarnokságról való fiktív, látszólag tét nélküli moralizálást valós kényszerhelyzet akasztja meg. Két egyenruhás nyilas lép be a kocsmába. Ettől kezdve az olvasó szinte a saját bőrén érzékeli, hogy Lucs-lucs szigete nincs is olyan távol… A szereplők akarva-akaratlan végzetük felé sodródnak.

    Sánta Ferenc még számos elgondolkodtató fordulatot tartogat számunkra regényében. Például szembesít bennünket a szavaink és tetteink között tátongó szakadékkal, amelyen csak akkor verhetünk hidat, ha feltépjük a lelkiismeretünket elfedő, megkérgesedett hályogot. Kérdéseinek nem az a célja, hogy rávágjuk a magunk számára megnyugtató, bevésődött válaszokat. Ellenkezőleg: szándékosan sarkít, hogy ezzel mély és alapos önvizsgálatra késztessen, hogy átértékeljük mindazt, amit addig oly sziklaszilárdan hittünk. A filozófiából jól ismert „bögöly” ébresztő csípése ez – tetteinken keresztül méretünk meg.

    Mielőtt bárki elkapkodná a döntést, megsúgom: a fényképész kivételével senki nem tudott öt  perc alatt választ adni Gyurica kérdésére. Sőt másnap sem. A lelkiismeretünkkel való szembenézés nem ennyire egyszerű – amennyiben őszinte.
    Az élet azonban kérés nélkül is megmutatja kimondott vagy kimondatlan választásunkat. Ahogy az ötödik pecsét felnyitására angyalian áhítozó Keszeiét is: aki olyannyira azonosulni akart Gyugyuval, hogy végül Tomoceuszkakatitinél is aljasabb tettet követett el...
     
     
     
    Olvastad már?