önismeret cikkek

Nem olyan régen egy baráti beszélgetés során felmerült az a kérdés, hogy „Melyik a kedvenc évszakod”? Beszélgetőpartnerem azt válaszolta, hogy minden évszaknak megvannak a szépségei, ezért ő inkább nem rangsorol. Akkor még rávágtam, hogy a nyár a kedvencem, de mostanra sokat árnyalódott a kép.
A nyár számomra a szabadsághoz, vidámsághoz, könnyedséghez, aktív kikapcsolódáshoz kötődött. Viszont az utóbbi időben kezdtem felismerni, hogy a korábbi viszonyulásom, ami az évszakok közül egyet kedvencként kiemel, valójában nem segít abban, hogy az év minden időszakában jól érezzem magam. Amikor egy cukrászdában kell választani a sütemények közül, hasznos, ha tudom, mi a kedvencem, de az évszakoknál bizony a többit is „ki fogja hozni a pincér”. De vajon milyen kincseket rejthet a tél?

Szoktunk beszélni nehéz munkákról, nehéz feladatokról, nehéz lelki helyzetekről, nehéz emberekről, nehéz időkről. Végtelenül hosszú a lista, és nem is az a célunk, hogy a végére érjünk, vagy hogy néhány sorban megoldást találjunk minden egyes helyzetre. Ellenkezőleg, az ember belső viszonyulására szeretnénk felhívni a figyelmet, amikor nehézséggel találkozik.

A címben felvillantott témát nagyon sokféleképpen meg lehet közelíteni. Carol S. Dwek, aki az amerikai Stanford Egyetemen pszichológiaprofesszor, tudományos úton tette ezt meg. Fő kutatási témája a motivációval és ezen keresztül a sikerességgel kapcsolatos. Azt vizsgálta, hogy mi a titka annak, hogy valaki hosszabb távon motivált maradjon, és így jó eredményeket érjen el: például jók legyenek a jegyei az iskolában, vagy akár az érettségin, az üzleti életben éveken át jól menő vállalatot vezessen, vagy sportolóként, edzőként az élre törjön.

Bacon már évszázadokkal ezelőtt megállapította, hogy egyeseknek az ismeretszerzés véget ér kíváncsiságuk kielégítésénél. Egy 19. századi mester pedig hozzátette, hogy Bacon éppen olyan jól fogalmazta meg ezt a már-már elcsépelt igazságot, mint azok az elődei, akik megkülönböztették egymástól a bölcsességet és az ismeretet.
A tudományos, filozófiai, művészeti, szociológiai, politikai, közgazdaságtani és megannyi más területtel kapcsolatos ismeretek széleskörű elterjedése nem komolyságról, hanem a kíváncsiság kielégítésére létrehozott piacról tanúskodik. Ha nem mutatkozik kíváncsiság, vagy teljesen hiányzik, lesz, aki felébressze a szenzációhajhász propaganda illetve a kommunikációs eszközök széles körű és felelőtlen kiaknázásával.

Ma, amikor meginogni látszik az egyenlőség mítosza, egyre többre becsülhetjük a régiek bölcsességét, akik úgy tartották, hogy minden létező tárgy és lény sajátos életet él. Sőt, egyetlen ember tudatállapotai között is nehéz két ugyanolyat fellelni akár egyetlen nap, egy hónap vagy egy év leforgása alatt. Az a baj, hogy – a szabályt erősítő kivételektől eltekintve – ezek a tudatállapotok gyakran csupán abban egyeznek meg egymással, hogy mindenben és mindenkiben előszeretettel látják a rosszat.

Mindenki sajátos módon „mártírnak” érzi magát, olyannak, akit nem értenek meg, vagy azok áldozatának, akik nem szeretik és nem becsülik meg úgy, ahogyan megérdemelné, és sorolhatnánk a végtelenségig.

Giordano Bruno kora óta sokat változott világunk és ahogyan a világot szemléljük. A szabad sajtó, a szabad véleménynyilvánítás, a vallási és lelkiismereti szabadság forradalma javarészt felszámolta a máglyákat és a tiltólistákat, és néhány évtizeddel ezelőtt a közvélemény még megegyezett abban, hogy a jövő, amely felé haladunk, a szabadság, a tudás és az emberi jogok kora lesz. Ma azonban mintha repedezni látszana ez a jövőkép: a társadalmi feszültségek kiéleződése, az újra fellángoló fanatizmus és ellenpontja, a terjedő cinizmus és közöny újabb sürgető kérdéseket vet fel a szabadság mibenlétével kapcsolatban.

Jó volna, ha mindenki megismerné ezt a négy örök archetípust, amely segíthet bátrabban felvállalni a női lét gazdagságát és összetettségét. Ami a férfiakat illeti, ezzel talán ők is jobban megérthetnék a női természet kifürkészhetetlen rejtélyét.

A női testet, fiatalságának teljes ragyogásában, Aphrodité archetípusa járja át, alakot ölt benne a szépség, és tökéletes formájában a természet harmóniája nyilvánul meg. Esztétikuma csodálatra méltó, Vénusz erejét és a szerelem titkát hordja magában. Látni fogjuk, hogy ez az erő hogyan jelenik meg a művészetben a Milói Vénusztól A világ eredetén keresztül Picasso műveiig. Ráismerhetünk a szépre Marilyn Monroe, Brigitte Bardot, Emmanuelle Béart vagy Monica Bellucci jellegzetes, de egymástól teljesen eltérő vonásaiban is.

Miért érdemes foglalkoznunk jellemünk formálásával? Jellem alatt általában azoknak a pozitív tulajdonságoknak az egységét értjük, amelyek bennünket összességében jellemeznek. Így az, aki jellemtelen, erősen erények híján van. Formálás alatt pedig azt értjük, hogy alakítunk, változtatunk a dolgokon, mégpedig egy előre meghatározott, tökéletesebb, jobb forma eléréséért. Így a jellemünk formálása valójában annyit tesz, hogy a már belátott igazságokhoz igyekszünk alakítani teljes valónkat: viselkedésünket, érzelem- és gondolatvilágunkat, mindennapi szokásainkat, és nem csupán valamely képességünket fejlesztjük a sok közül.

Szoktasd magad hozzá, hogy naponta többször is megállj cselekvésed és munkád közben, hogy néhány percet a megfigyelésre szánj. Tested legyen nyugodt, vegyél fel kényelmes tartást, hogy ne zavarjon… és figyelj, maradj csendben. Ne mozdulj, ne csapj zajt, még elmédben sem, és meglátod, hogy előtted feltárulnak a közönséges halandók előtt rejtve maradt dolgok. Mindezt ne kürtöld világgá, ne kérkedj vele, csupán szemléld a számtalan lény létezését és a világegyetemet fenntartó természeti egyezségeket. Ha ezt alaposan megértetted, szerényebb leszel, és még inkább a szellemi élet felé tartasz majd.

Számos filozófiai rendszer az ember működésében is vizsgálja az élet minden szintjén látható kettősséget. Eszerint a fény-sötétség, nyár-tél, mozgás-mozdulatlanság mint két egymást felváltó fázis az emberben például az ébrenlét-alvás, aktivitás-passzivitás párosaiban jelenik meg. Kiegyensúlyozott életről, egészségről csak akkor beszélhetünk, ha a két energia ugyanolyan erős, és egymásba alakulásuk az ember számára megfelelő ritmust követ. Bármiféle eltérés, kizökkenés ebből a mind ránk, mind az egész természetre jellemző, éltető lüktetésből, előbb-utóbb testi-lelki betegségekhez vezet.

Ha egyetértünk abban, hogy a szép tárgyak szebbé és harmonikusabbá teszik a környezetet, akkor azt is tudnunk kell, hogy a harmonikus gondolatok is kedvező és kellemes környezetet alakítanak ki.

Nagyobb érdeklődéssel kellene fordulnunk a növekedésünket elősegítő cselekedetek felé. Nem elégedhetünk meg a személyiségünk meglévő fejlettségi szintjével. Senki sem állíthatja: „már megérkeztem”, vagy „úgy vagyok jó, ahogy vagyok”, mert ezzel olyan képet fest magáról, hogy megrekedt a lustaság és akarathiány szintjén.

Mert a filozófia egyesít. Azzal, hogy ráébreszt, hogy emberi mivoltunkban egy tőről fakadunk, a különbségek csak a felszínt érintik. Különbségek mindig is voltak és lesznek. Annyi nép, annyi kultúra és vallás, megannyi érdekes szokás! Sokszínű, gazdag emberiség sarjai vagyunk mind. Nincs két azonos ember, a természet nem tűri az efféle ismétlődést. Hasonlóságok viszont vannak. Az asztrológia – legyen szó a kínairól vagy a nyugatiról – 12 embertípust ismer. A buddhizmus a bölcsesség 5 energiájáról beszél és az azokhoz tartozó emberfélékről, az enneagram rendszere 9 csoportba sorol bennünket, a keleti bölcselet pedig 7 sugárról vagy színről mesél és 7 fajta emberről.

Manapság, ha szükségünk van egy információra, ha kíváncsiak vagyunk, mi történik a világban, csak felcsapjuk a laptopot vagy előkapjuk a telefont és már pötyögjük is be a megfelelő keresőszót vagy híroldal nevét. Eli Pariser 2011-es TED előadásában azonban érdekes jelenségre hívta fel a figyelmet: mindenki, aki elsősorban az internet segítségével tájékozódik a világ folyásáról, „szűrőbuborékban” él. Mindez elvileg teljesen nyilvános: a Google, a Facebook, sőt egyre több vezető híroldal sem rejti véka alá, hogy a felhasználói élmény javítása jegyében kattintásaink alapján ajánl nekünk oldalakat, vagyis rajtuk keresztül egy személyre szabott világot látunk.

Mára számos kutatás bizonyítja, hogy amit lélekben vagy gondolatban átélünk, annak a testünkre nézve is következményei lesznek. Olvasni betegségek pszichés gyökeréről vagy a pozitív gondolatok gyógyhatásáról. Test és lélek ilyetén vélt kapcsolatára alapozták hipotézisüket amerikai kutatók, amikor azt vizsgálták, vajon a bűntudat és a fizikai súlycipelés – a köznyelvi fordulatnak megfelelően – csakugyan hasonló élettani és viselkedési hatásokat vált-e ki.

Nehéz manapság igazságosság dolgában jó tájolóra lelni a gondolatok és az érzelmek tengerén. Miközben folyton hajtunk és mégis ezernyi teendő vár ránk türelmetlenül, egyre-másra úgy érezzük, mintha életünk hajóját sötét éjszakában dobálná a szél szeszélye. Talán már nem is mi vagyunk a kapitány, hiszen fogalmunk sincs, mit tegyünk, honnan szerezzünk még néhány percet, kitől kérjünk szívességet és kinek mondjunk nemet. Bolyongásunknak ráadásul gyakran nemcsak mi magunk, hanem embertársaink is áldozatul esnek, akiket dühünkben ok nélkül megsértünk, tehetetlenségünkben vadul kritizálunk.

Miért rohan egy szerzetes egy majom és egy elefánt után, mit keres nála jogar és lasszó, és hogyan segíti ez a roham a mi szellemi fejlődésünket? Ezek a gondolatok mind felvetődhetnek, ha szemügyre vesszük ezt az ábrát, amely egy 17. századi buddhista meditációs festmény részlete. A kép szimbolikusan a kitartó „elmenevelés” útját meséli el, vagyis azt, hogyan csitíthatjuk le csapongó elménket, és vonhatjuk uralmunk alá gondolatainkat és érzéseinket. Mindezt azért, hogy ezzel is akadálymentesítsük az önismeret avagy a fejlődésünk ösvényét.

„Azt sem tudom, hol áll a fejem.” „Ennyi mindenre képtelenség odafigyelni.” „Mindenki nyugodjon le!” Ismerős gondolatok? Gyakran hallani, bár igaz, hogy világunk felgyorsult, ezért könnyű szétszórttá és kapkodóvá válni. De csak a világon múlik mindez? Az irányítatlan elme „reflex szervként” működik. Minden új, érdekesnek tűnő ingerre reagál, fontosra és lényegtelenre egyformán. Csak győzzük befogadni a sok impulzust! De mint annyi minden más, a figyelem irányításának képessége is trenírozható. Aki képes koncentrálni, maga választja ki, mit enged be a tudatába és mi az, amit figyelmen kívül hagy.

Douglas Adams világhírű művében, a Galaxis útikalauz stopposoknak című regényfolyamban szerepel egy különlegesen hatékony álcázó berendezés. Az MVP pajzs működési elve egyszerű: egy tárgyat nem lehet láthatatlanná tenni, sem eltakarni, de ha meggyőzzük a szemlélőt, hogy a tárgy Másvalaki Problémája (MVP), akkor egész egyszerűen nem vesz tudomást a létezéséről. A szeme látja, de az agya nem hajlandó felfogni és értelmezni a látványt, hiszen az nem rá tartozik, nem az ő dolga.

„A katonaságot az állam szörnyen vakmerő, meggondolatlan őrültjei irányítják, akik vallási elvek leple alatt ártatlan polgárokat mészároltatnak le és mindent elpusztítanak. Isten akarata ellen cselekszenek, és ennek csak sajnálatos, szomorú vége lehet.” – mondta a II. világháború idején Ueshiba Morihei japán harcművész. A 20. század elején az orosz-japán háborúban mutatott érdemei révén szép katonai karrier várhatott volna rá, ő azonban más utat választott. Évtizedeken át csak testedzéssel, különböző harcművészetekkel, filozófiával és lelki gyakorlatokkal, embertársai megsegítésével és földműveléssel foglalkozott; fáradozásaival létrehozta és megtestesítette a harcos egy új eszményképét.

Az évkezdet remek alkalom arra, hogy tiszta lappal induljunk, hogy letegyünk valamit, ami már nem a miénk, és ettől fellélegezhessünk. Ez egy új esély a tisztánlátás visszaszerzésére, amely a hétköznapok sodrásában elhomályosulhat.Az újesztendő küszöbén Delia Steinberg Guzmán frissen megjelent A hétköznapok hőse kötetének gondolatai vezérfonálul szolgálhatnak ahhoz, hogy hogyan szerezzük vissza a sorsunk feletti irányítást, vagy egyáltalán hogyan vegyük kézbe az életünket.

Időről időre egy-egy újabb sötét, nehéz és nyomasztó időszak jön el az életünkben. Bármennyire is szeretnénk kiutat találni, csak homály vesz körül bennünket. Csüggedés vesz erőt rajtunk, és bármihez is fogunk, balul üt ki, szinte már azelőtt, hogy nekiláttunk volna. Ezek a mi éjszakáink, amelyekben azonban ugyanúgy győznünk kell. Senki sem fog helyettünk fényt gyújtani a sötétben. Tanuljuk meg, hogy ne kívülről várjuk a megoldást.

Ősszel termést szüretelünk, számot vetünk, hogy mit sikerült megérlelni ebben az esztendőben. A ciklusok folyamatos váltakozása, az évszakváltás ritmusa arra késztethet, hogy hosszabb távra is tervezzünk. Ma, amikor napestig gépek és kütyük mellett ülünk, szinte luxusnak tűnik minden szellemünkre szánható minőségi óra vagy perc. Ez azonban eltávolodáshoz vezet legbenső lényegünktől, és időről időre égető hiányként tör elő. Talán éppen az elmélyedés iránti természetes vágy tükröződik abban is, hogy a Facebookon a legtöbb most menő borítókép tágas természeti tájat ábrázol.

Itt a nyár, vár a nagyvilág, kalandra fel! Ilyenkor alig várjuk, hogy hosszabb időre vagy akár csak egy-két hosszú hétvége erejéig végre kiszabaduljunk a megszokott környezetből... De miért is vágyunk annyira arra, hogy egy kicsit elmehessünk otthonról? Mit veszítünk el itthon észrevétlenül, amit aztán másutt remélünk megtalálni?

Egyre nagyobb kihívás elképzelni, mi maradna, ha az ember lassanként elkezdené lehámozni magáról státuszszimbólumait. Külsőnk és mindaz, aminek a birtokában hisszük magunkat, egyik napról a másikra gyökeresen megváltozhatnak vagy akár el is pusztulhatnak. Felmerül a kérdés azonban, hogy vajon van-e más, ezeket a rétegeket túlélő ismérve az embernek, ami – már csak hosszabb élettartama miatt is – igazabb képet ad róla?

Társas érintkezéseinkben és személyes kapcsolatainkban egyre nagyobb szerepet kapnak a virtuális kommunikációs csatornák. A mobileszközökön sebtében olvasott e-mailekben, a Facebookon, Twitteren és a gombamód szaporodó közösségi médiumok oldalain futótűzszerűen terjednek az angol eredetű kifejezések és rövidítések. Az eredetileg az üzleti hatékonyságot és az ügyintézés gyorsaságát szolgáló sűrített formák mára baráti és családi körben is szinte helyettünk beszél(get)nek.

Herkules (görög nevén Héraklész) próbatételei lépcsőről lépcsőre újabb és újabb képességek kifejlesztésére sarkallják a hőst, míg végül kiérdemli az istenek társaságát és halhatatlanná válik. Ezzel a mítoszok „ráígérnek” bármely szuperhős szuperképességeire, hiszen Pókembertől nem a kezéből kilövellő pókhálót, Tony Starktól pedig nem a röpképes páncélt irigyli a néző, hanem azt a belső erőt, amely képessé teszi ezeknek az eszközöknek a kifejlesztésére és használatára. A mítoszok példái éppen arról beszélnek, hogy miként tehetünk szert olyan belső erőre, amellyel felfegyverkezve már bármilyen külső és belső akadállyal meg tudunk küzdeni.

Rubik Ernő 1974-es találmánya, a bűvös kocka tavaly ünnepelte 40. születésnapját. A játék mára nemzetközi hírű lett, és kevés olyan felnőtt akad ma Magyarországon, aki még sosem próbálta a kocka színes mozaikját eredeti állapotába visszarendezni. Bár egy egyszerű logikai játékról van szó, kirakásakor a megoldáskeresésnek ugyanazokat a tekervényes útjait járjuk be, amelyeket az élet más területein.

A Déli-sark messze nyúló hómezejére kalauzolja el nézőjét a Táncoló talpak című animációs film, amelyben – a Pingvinek vándorlásához hasonlatosan – az antarktiszi, földhöz ragadt tollasok mindennapijait kísérhetjük nyomon. Ezek a pingvinek azonban nem mindenben osztoznak madártársaik tulajdonságaiban: ők énekelnek, és csak akkor válhatnak a közösség valódi tagjává, ha megtalálják saját „szív-dalukat”, saját egyéni, igazi hangjukat.

A fenti gondolat Senecától, a kétezer évvel ezelőtt élt római filozófustól ered. Biztosan azért, mert ő is találkozott már ún. „sütemény-gondolatokkal”. Ezek manapság leginkább a közösségi oldalakon terjednek virágos réttel és kiskutyákkal, meg néhány, az élet értelméről szóló velős bölcsességgel. „Mennyire igaz!” – sóhajtunk fel olvasásuk közben. A nehéz pillanatokban azonban ezek a léleksimogató gondolatok valahogy nem sietnek segítségünkre.

Egyéni fejlődési utunk keresése mellett nem kevésbé feszítő a kérdés: vajon merre tart az emberiség? Civilizációnk távlatai legalább annyira mozgatják a gondolatainkat, mint saját boldogulásunk. Hova tart az emberiség? És hogyan jutunk el oda? És vajon – Platón képét használva – a „kulturális piramis” négy oldala közül, a tudomány, a vallás, a politika vagy a művészet határozza-e meg valójában a haladást?

Érezted már úgy, hogy megkötnek a körülmények? Vagy hogy belemerevedtél egy helyzetbe, és úgy tűnik, sehogy sem tudsz kijönni belőle? Hogy a múlt kutyaszorítóban tart és bilincset jelent minden automatikusan bekattanó rossz vagy nem megfelelő döntés? És ez így megy egészen addig, amíg meg nem találod a helyzet kulcsát? De azt csak akkor leled, ha megmozdulsz és keresni kezdesz…

Már beléptünk a nyár kapuján. Újra átéljük a természet ciklusának egyik ismétlődő fázisát, bár talán pontosabb, ha azt mondjuk, hogy alávetjük magunkat neki. De a passzivitás helyett hasznosabb lenne, ha kicsit jobban tudatosítanánk életünk valamennyi pillanatát, és nem csupán kihúznánk naptárunkban a szinte észrevétlenül múló napokat. A nyár különleges időszak, azonban mára nagyrészt elveszítette jelentésének mélységét a versek, a bevett szokások, a hétköznapi gondolkodásmód és a reklámok hatására.

Egy hétköznapi délelőtt éppen villamoson utaztam. Az egyik megállónál felszállt egy fiatal férfi. Valahogy nem volt szimpatikus az arca. Meg az a pedáns öltöny és a drága bőrtáska sem nyerte meg a tetszésemet. És ebben a pillanatban képes volt levetni magát arra az üres helyre! „Az ilyenek így szoktak viselkedni. Körül sem néznek!” – gondoltam magamban. Még hosszabb és borúsabb töprengésbe kezdtem az emberi önzésről. Hirtelen azonban egy váratlan esemény megszakította eszmefuttatásomat. Merthogy alig telt el egy-két perc, az a bizonyos férfi, meglátva egy idősebb hölgyet, felugrott és egy mosollyal az arcán nyomban átadta a helyét.

Az elmúlt évtizedek felgyorsult életritmusa, az ellentét a rohanó hétköznapok és az otthoni béke megteremtésének igénye között új kihívások elé állítják a férfiakat, nőket egyaránt. Hogy ezeknek a komplex elvárásoknak megfeleljünk, hasonlóan összetett jellemvonásokkal szeretnénk felvértezni magunkat. Minden nő szeretne gyönyörű és intelligens lenni, egyszerre összeszedett, ügyes szervező, de független és tettrekész is, akinek az otthoni teendők sem okoznak nehézséget. Úgy tűnik, mintha egy egészen új nőkép lenne kialakulóban. Vagy mégsem új?

Hányszor szeretnénk az életben hőstettet véghezvinni, valami csodálatra méltót, ami miatt mások magasztalnának és követnének bennünket, azonban csak kis lépéseket tudunk tenni. Hányszor szeretnénk úgy énekelni, mint a csalogány, és hányszor szeretnénk repülni, azonban torkunkból csak tompa hangok jönnek ki, és csak lépésekkel juthatunk közelebb a horizonthoz, amelyet soha nem érünk el.

A természetben „hajnalodik”, új ciklusra elevenedik a világ, amelyben ismét Mars (aki március névadója) és Aphrodité ereje hozza az új kezdet lendületét. Ahogy az őszi hulló leveleket sem lehet visszakérlelni a fákra, a szirmaikat bontó tavaszi virágokat sem lehet visszaparancsolni a rügyekbe, és az Élet újult erővel nekivág az éves körforgásnak.

„Fiatalság, isteni kincsem, Nem térsz te vissza soha. És ha sírnék, könnyem már nincsen, Olykor viszont akaratlan pereg könnyem sora.” Rubén Darío Ezúttal nem a lélek fiatalságáról ejtünk szót, a titokzatos Arany Aphroditéről, erről a jóságos anyáról, aki lehetővé teszi, hogy a természet és a lélek szép és jó oldalát lássuk. Most a hétköznapi értelemben vett „fiatalságról” beszélünk, amelyet annyira magasztalni szoktak.

Az ember évezredek óta ismeri a mítoszokat, és tudatosan vagy tudattalanul kutatja az e világ szimbólumai mögött rejlő tudást. Az első látásra kalandos és mesebeli színterek eseményei, szereplői, az istenek és istennők egyaránt mintát és tanulságot hordoznak. Nincs ez másként a görög mítoszok talán egyik legellentmondásosabb alakjával, a gyönyörű és magasztos Hérával sem, aki egyszerre nővére és hitvese az Olümposz legfőbb istenének, Zeusznak, Ég és Föld urának. Számos történetben jelenik meg féltékeny, pusztító haragú istennőként, de valójában a házasság, az otthon védelmezője, a törvények és az égi rend őrzője, aki egyszerre változékony és megingathatatlan, és aki az Egek Urának hatalmát és élő erejét szimbolizálja.

Költők és filozófusok gyakran útnak nevezik az ember áthaladását az életen, és ha más-más módon is, de foglalkoztatja őket ennek az útnak a minősége és végcélja. A hétköznapi nyelv is használja azt a megfogalmazást, hogy valamit az életút részének tartunk vagy épp attól eltérő iránynak gondolunk. Az élet mint út figyelemfelhívó, szimbolikus kép, amelyen elgondolkodva talán választ is kaphatunk egy-egy kérdésünkre.

A görög mítoszok szimbolikus eseményekbe ágyazva mesélik el, hogy mi is az az erő a világban – és annak szerves részeként az emberben is –, amelyet Démétér istennő testesít meg. Az eleusziszi misztériumok alapjául is szolgáló egyik legjelentősebb mítosz Démétér és Perszephoné története, amely az őszi időszakhoz is kapcsolódik.

Ember mivoltunk egy gazdagító, de félelmetes belső kettősséggel szembesít: a gondolatok és az érzelmek egy helyen, a pszichében vannak. Szanszkritul ezt a kettősséget káma-manasznak nevezik. A vágyak (káma) és gondolatok (manasz) keverékéről van szó, amelyben a kettő nem mindig segíti, sőt inkább akadályozza egymást. A tiszta, vegyítetlen gondolkodást felettébb nehéz elérni, és túloznánk, ha azt állítanánk, hogy ezzel már nincs gondunk. Többnyire érzelmekkel átitatott gondolatokkal gondolkodunk, és ha kis szerencsénk van, akkor ezek az érzelmek nemesek és emelkedettek.

Ha egyszer majd a jövőben elnevezik korunkat, nem lenne meglepő, ha a Paradoxia fantázianevet kapná. Fejlettnek nevezett társadalmainkban nagyobb anyagi bőségben élhetünk, mint valaha egy uralkodó, mégis, mennyi a panasz és az elégedetlenség a mindennapjainkban.

„Rohanó világunk” – mennyiszer halljuk és mondjuk ezt a már-már közhelyszerű kifejezést. Úgy tüntetjük fel magunkat, embereket, mintha elszenvedői lennénk ennek a nyugtalanságnak, felgyorsult tempónak, pedig nem a Nap, a bolygónk, vagy épp az évszakok kezdtek elvadult vágtázásba. Elég csak pár perc önmegfigyelés, ahogy Fernand Schwarz ajánlja az Összpontosítás és belső felébredés című filozófiai-önismereti könyvében, és máris kiderül, mennyire csapongók a gondolataink, mennyire nehéz egy úton tartani őket, és milyen gyorsan ébrednek és tűnnek el érzések, benyomások.

Elménknek megadatott az, ami semmi más részünknek sem sajátja: önmagáról gondolkodhat. Érdemes belefogni ebbe az „öngondolkodásba”, hogy az elme valóban a feje legyen az ember egészének. Rövid elmélkedés után is észrevesszük magunkban elménk kettős természetét. Mintha két szeme lenne: az egyikkel folyamatosan a konkrét világba tekint, fogalmakat határoz meg, hiszen azok között érzi otthon magát, és elemzéseivel foglalatoskodva meglepően sokat időzik érzéseink-érzelmeink rendezgetésével, gyakran ismétlésével. Másik szemével azonban, ha csak pillanatokra is, de képes kinézni a látható és információkkal bekerített szférából, amikor az elemzéseket és a körkörösen visszatérő gondolatokat otthagyva pártatlanná válik, amikor már nem homályosítják el ítéletei, és teret ad az olyan, biokémiai képletekkel leírhatatlan belső jelenségeknek, mint az intuíció, a hit, vagy a magas szintű, megmagyarázhatatlanul működő szeretet.

Gyerekkoromban nagyon szerettem a cirkuszt, főképp az állatokat. Teljesen lenyűgözött az elefánt, minden gyerek kedvence. Előadás közben megfigyelhettük hatalmas méretét, tömegét és erejét… de feltűnt, hogy az óriási állat fellépés előtt és után a porond mögött egy kis karóhoz van kikötve. Mindössze egy láncot kötöttek az egyik lábára. A karó igen rövid volt, és szinte alig szúrták bele a földbe. A lánc hiába volt vastag és erős, egy ekkora állat, amely gyökerestől tud kitépni fákat, könnyedén kiszabadíthatta volna magát és elsétálhatott volna. Vajon mi tartotta ott? Miért nem szaladt el?

Egy beszélgetős rádióműsorban a rosszkedvről volt szó. Az egyik telefonáló panaszkodott, hogy levertnek érzi magát, mert senki sem szól hozzá kedvesen. Amikor bemegy a munkahelyére, egy morcos titkárnőt lát, senki sem mosolyog rá, és senki sem kérdezi meg, hogy van. Eszembe jutott az a kis cinege, aki az egyik kora tavaszi hideg reggelen vidáman és bátran szólt, és azt kiabálta (legalábbis úgy értettem), hogy „nincs több tél, nincs több tél”.

48 csillagképet helyeztem a magasba, és pusztító fenevadakat költöztettem beléjük! – emelkedett föl Zeusz olümposzi trónusán, és bűntudatában lábával mennydörgést dobbantott. – De ennek vége! – szólt, és isteni testét átjáró forróságot érzett. – Elűzöm az emberiség sorsát megkeserítő szörnyszülötteket, és a csillagok fényéhez illőbb erényekkel lakatom be az égi mennyezetet!