A félelem kórtana

    Puttószobor arcát kezébe temetiMár többször szóba került, de érdemes újra megismételni: az emberiség belebetegedett a félelembe, aminek az a legrosszabb következménye, hogy napról napra egyre újabb, egyre fájóbb panaszok jelentkeznek.

    A félelem, mint valami rettentő karom, markában tartja a gondolatainkat, érzelmeinket és akaratunkat, és ezzel elveszi tőlünk az értelmes cselekvés minden lehetőségét. Életünk ilyenkor az önvédelemre, a kibúvók keresésére, a felelősség és az állásfoglalás hárítására csupaszodik le, rejtőzködésre, hogy még véletlenül se keltsünk feltűnést. Ma magasztalják a szürkeséget és a fakóságot, de ezek pont hogy a félelem jegyei, amely ugyanilyen fénytelen és borús.

    Ablak előtt kucorgó lányIlyenkor megjelenik egy figyelemre méltó viszonyulás: az ellenszegülés, amikor ellenállunk mindennek, ami akár a legcsekélyebb elhatározást is igényli. Semmi sem jó, először a hibákat vesszük észre, és eközben az egyre növekvő félelem megfoszt bennünket az erények felismerésének megannyi lehetőségétől.

    Aki mindenre nemet mond – vagyis semmit sem támogat –, a félelem egy másik kóros tünetétől szenved. Egyedül saját érdekeit és személyes túlélését vallja értéknek, akkor is, ha ezért át kell gázolnia mindenkin, ami ezekből közvetlenül következik. Ez nyilvánvalóan az önzés egyik legrémisztőbb arca, amely annyira erősíti meg az „ént”, amennyire mindent lenéz magán kívül. Nem arra törekszik, hogy tegyen a világot sújtó gondok ellen, hanem félelemből elzárkózik tőlük, és mindent csak becsmérel, miközben a tétlenség védőszárnyai mögé bújik.

    A filozófusnak meg kell szabadulnia a félelemtől és minden velejárójától. Meg kell tanulnia szétválasztani a jót a rossztól, kitartani nézetei mellett, és megkülönböztetni őket a nekik ellentmondóktól, felhasználva az akarat és a cselekvés erejét. Nem lehetünk csupán ellenszegülők; szilárd és hiteles eszményekből kell építkeznünk, hogy ellen tudjunk állni egynémely dolgoknak. Mielőtt elutasítanánk, elfogadásra kell jutnunk. Mielőtt tagadnánk, tudásra van szükségünk.

    A filozófus az élet bármely területén ráakadhat hibákra és hiányosságokra, de nem csupán rájuk mutat vagy fél tőlük, hanem tüzesen azon munkálkodik, hogy jobbítson, amin csak tud – természetesen önmagával kezdve.

    A filozófus nemcsak a rosszat veszi észre, hanem a jót és az előremutatót is, amely vagy szunnyad még, vagy elfedi a félelem és a tehetetlenség. Az erényeket, mint minden palántát, gondozni és ápolni kell, amíg ki nem bontakoznak.

    A filozófus nem szembeszegül az élettel, hanem elkötelezi magát mellette, elfogadja az ellenkező áramlatok létezését, és igyekszik tiszta elvekre szert tenni, hogy elboldoguljon a világban. Akik mindennek ellenszegülnek, végül embertelenné válnak; a filozófus ezzel szemben nélkülözhetetlennek tartja az emberséget ahhoz, hogy a várva várt új és jobb világ felépülhessen.