Aphrodité, harmónia kívül és belül

    Szerző
    Görög női szoborfejA természetben „hajnalodik”, új ciklusra elevenedik a világ, amelyben ismét Mars (aki március névadója) és Aphrodité ereje hozza az új kezdet lendületét. Ahogy az őszi hulló leveleket sem lehet visszakérlelni a fákra, a szirmaikat bontó tavaszi virágokat sem lehet visszaparancsolni a rügyekbe, és az Élet újult erővel nekivág az éves körforgásnak.

    Ezt a kezdeti, fiatal erőt hozza magával a tenger habjaiból, tajtékából születő Aphrodité. Ő a hajnal első sugara, a teremtés kezdete, a jelen mágikus pillanata. Ezért Vénuszhoz – akárcsak az egyiptomiak arany Hathorjához – kapcsolódik az eredendő, örök fiatalság is. Indiában Laksmí istennőként látjuk viszont, aki Visnu isten felesége, és a szépséget, az örömöt és a jó szerencsét testesíti meg. Tökéletes feleség is, aki a házi tűzhely körül biztonságot és virágzó otthont teremt, akárcsak a római Venus Genetrix, Róma kiteljesedésének és vagyonának védelmezője.

    Aphrodité a tökéletes szépség és a harmónia istennője. Kétségtelen, hogy gyönyörű, de nem ez az egyetlen tulajdonsága. Ha ereje a testi szépségére korlátozódna, csupán múló örömöket hozna. Mítosza egy másik boldogságról is tanít, mégpedig a szellem boldogságáról. Arról beszél, hogyan lehet megtisztítani a lobbanékony szenvedélyeket (erósz), és hogy hogyan alakíthatjuk át őket az értelem (logosz) fényétől ragyogó, nemes érzelmekké.

    A külsőségektől dróton rángatott érzékeink sokkal többre hivatottak. Az érzékiségtől, ahol erósz a múló öröm keresésére korlátozódik, megtalálhatjuk az utat egy finomabb érzékelés kifejlesztéséig. Minden külső érzékelés mögött feltárul ugyanis egy belső, finomabb érzék, amellyel megtanulunk a látszat mögé látni, és felébresztjük a lélek „tapogatóit”. Ha például a tapintáshoz társítjuk figyelmünket és megkülönböztetjük egymástól a más és más lelkületű megnyilvánulásokat (érdes, selymes, lágy stb.), akkor megválogathatjuk saját kifejezőeszközeinket és tapintatra tehetünk szert. Így az érzékelést nemesebb érzelmekké, nemeslelkűséggé, odaadássá, szeretetté alakíthatjuk.

    A görögöknél a Szépség isteni eredetű, és ebben fejeződik ki a világ harmóniája. Az egész Világegyetem szép és rendezett (vagyis görögül „kozmosz”, innen származik a „kozmetika” szó is). A női test szépsége mögött is ugyanaz az isteni intelligencia áll, vagyis az arány „isteni elosztása”. A női szépség a világ harmóniáját tükrözi, és ennek örök keresésére indít.

    Botticelli: Vénusz születése (részlet)A világ harmóniájára emlékeztető Aphrodité azonban az idők során egyszerű, földi nővé csupaszodott, aki már csak fizikai szépségével vonja magára a figyelmet. Ez a szabadosság pedig előnyben részesíti a szexualitást a szerelemmel, a gyönyört a boldogsággal, a pillanatnyit a maradandóval szemben… A modern világ kiüresíti Aphrodité mítoszát. Ebben az elanyagiasodott és mélyen elidegenedett társadalomban a fizikai szépség a női magazinok központi témája, ami szorongást ébreszt a nőkben: a test elkezd zsarnokoskodni, egyre több és több figyelmet és pénzt követel. A látszat, a forma és a külsőségek veszik át az uralmat.

    Platón is különbséget tesz a két Vénusz-Aphrodité, az égi Vénusz és a földi Vénusz között. Ahogy az égből lehulló esőcsepp páraként újra felszáll és felhővé válik, az égi Vénusz (Venus Urania) is ugyanígy hazatér égi otthonába. Ebben az olvasatban ő maga a lélek, amely emlékszik égi eredetére és földi útját bejárva végül visszatér oda, ahová való: a halhatatlanok közé. Platón szerint a halandó emberek és a halhatatlan istenek a szerelmen keresztül lépnek egymással kapcsolatba és így Aphrodité kapocs az istenek és az emberek között. Ő az örök Aphrosz (tajték), amely a pillanat és az örökkévalóság között lebeg.

    Az égi Aphrodité feladata az is, hogy a szenvedély-szerelmet együttérzés-szerelemmé nemesítse. Így áll szemben egymással az égi és a földi Vénusz. „A világ minden öröme abból a vágyból fakad, hogy másokat boldoggá tegyünk, és a világ minden kínja abból a vágyból fakad, hogy saját magunkat boldoggá tegyük.” De mi van akkor, ha a női boldogság épp abban rejlik, hogy képesek vagyunk elfeledkezni önmagunkról? Ha képesek vagyunk inspiráció forrásává válni azzal, hogy szépséget teremtünk kívül és belül egyaránt?

    A legendás Seherezádé éppen az ihletté érlelt női csáberőt testesíti meg. Éjszakánként egy-egy történetet mesélt Sahriár királynak, de géniusza mindig gondoskodott róla, hogy véletlenül se fejezze be. Vonzereje kíváncsiságot keltett, és képes volt felkorbácsolni a megismerés iránti vágyat. Így varázslatos, mégis tanulságos elbeszélései ezeregy éjszakán át tartottak. A királynak pedig, akit magával ragadott a mesék mágikus fonala, és akit elbűvölt Seherezádé bölcsessége, gyöngédsége és állhatatossága, időközben lecsillapult haragja. A meséket végigélve végül igazságosabbá és nemesebbé vált. Így válik Aphrodité és a női nem megannyi képviselőjének érintésétől legvégső formájában a szerelem a bölcsesség forrásává.


    A témában ajánljuk:
    Athéné, a Rend-teremtő
    Démétér, a bennünk élő révész
    Fedezd fel magadban Hérát!