Démétér, a bennünk élő révész

A görög mítoszok szimbolikus eseményekbe ágyazva mesélik el, hogy mi is az az erő a világban – és annak szerves részeként az emberben is –, amelyet Démétér istennő testesít meg. Az eleusziszi misztériumok alapjául is szolgáló egyik legjelentősebb mítosz Démétér és Perszephoné története, amely az őszi időszakhoz is kapcsolódik. Egy nap a fiatal Perszephoné éppen nárciszt szedett Szicília szigetén, amikor elrabolta a Föld gyomrából előlépő Hádész, az alvilág ura. Az istent teljesen rabul ejtette a fiatal lány szépsége, szerelemre gyúlt, és sötétkék paripák húzta fogatán magával vitte a föld alá. Anyja, a fájdalomtól és haragtól tébolyult Démétér attól fogva fáradhatatlanul kereste imádott lányát.

Semmi sem érhet fel a gyermekét kereső anya leleményességével: bosszúvágyó haragjában azzal fenyegetőzött, hogy az egész Földet terméketlenné teszi. A romboló konokság láttán Zeusz, aki már az emberiség kipusztulásától tartott, Hádészhoz fordult, hogy adja vissza Perszephonét anyjának. A két isten végül a következő egyezséget kötötte: az év három hónapját Perszephoné férjével, Hádésszal tölti a föld mélyén, ám az év maradék részére a lány visszatér a fényre, a halhatatlanok közé, anyjához. Mikor Perszephoné feljön az alvilágból, Démétér örömében virágba borítja a természetet: minden kisarjad, virágba borul, s idővel dús kalászok lengenek a földeken, a gyümölcsfák érett gyümölcsöket hoznak. Amikor Perszephoné elhagyja anyját, Démétér bánatában elhervasztja a növényeket.

Perszephoné alakját gyakran összekötik a búzaszem képével: mikor a búzaszem kihajt, majd termést hoz, bőség van a világon, ám a növény csak akkor képes fejlődni, ha a magot elvetik, így időről-időre visszatér a föld alá. Ez az a folyamat, amelyet valamennyi embernek is át kell élnie. Minden egyes tapasztalatunk, ha mégoly parányi is, olyan, mint egy búzaszem: tanulási lehetőség és egy mélyebb tudatosság forrása, ha képesek vagyunk kihámozni a velejét. Minden nap egy új születés és egyben új lehetőség, hogy fejlődhessünk; minden éjszaka egy új halál, egy új lehetőség, hogy pihenjünk és az átélt tapasztalatokat elmélyítsük.

Jung így ír a Nap és az ember sorsa közötti párhuzamról: A reggel a fiatalság ideje, mikor Nap-tudatunk felbukkan a tudattalan éjszakai tengeréből, majd folyamatosan tágul, ahogy emelkedve körbenéz a tarkabarka nagyvilágon. Délben, ahogy elkezdődik a naplemente, folyamatosan visszavonja sugarait, végül a fény és a meleg teljesen eltűnik – az élet alkonya és ősze nem csupán érzelgős kifejezések, hanem lelki valóságok.

A görögök Démétérben, az istenanyában fogalmazták meg a természeti ciklusok meg-megújulásáról és a halhatatlanságról szóló tudásukat. Ősi bölcsessége és az élet ciklusai felett uralkodó megváltoztathatatlan törvények intuitív érzékelése révén ez az istennő segít haladni a létezés útján, és meglépni az emberi élet legfontosabb lépcsőfokait: gyermekkor, kamaszkor, fiatalság, érettség. Fontos azonban tudatosítani, hogy Démétér nem pusztán ókori görög mitikus alak, hanem egy mindannyiunkban szunnyadó képesség. Egy belső hang vagy erő, amely miközben tápláló erejét, védelmező karjait és sugárzó szeretetét nyújtja felénk és a világ felé, átadja a halhatatlanság leheletét is, csendesen, de erőteljesen, azt a bizonyosságot, hogy az élet nem szakad meg, noha folyton változik.

Ő a belső istennő, aki megtanítja az embereknek azt is, hogyan éljék át a gyász érzését, a kis halálokat a nagy átkelés felé, a megannyi bábállapotot, amelyekből egyszer új, tarka pillangókként bújnak majd elő. Bevezet az élet és a halál misztériumaiba. Nemcsak életet ad, hanem megtestesíti az ember győzelmét a haláltól való félelem felett is. Démétér mindenki számára a belső révész, aki az Élet folytonosságának mély tudásával segíti az átkelést egyik világból a másikba.

A szerző Laura Winckler A nő, istennők leánya című kötete nyomán állította össze


A témában ajánljuk:
Aphrodité, harmónia kívül és belül
Athéné, a Rend-teremtő
Fedezd fel magadban Hérát!