Az útról

    erdei út fénysugarakkalKöltők és filozófusok gyakran útnak nevezik az ember áthaladását az életen, és ha más-más módon is, de foglalkoztatja őket ennek az útnak a minősége és végcélja. A hétköznapi nyelv is használja azt a megfogalmazást, hogy valamit az életút részének tartunk vagy épp attól eltérő iránynak gondolunk. Az élet mint út figyelemfelhívó, szimbolikus kép, amelyen elgondolkodva talán választ is kaphatunk egy-egy kérdésünkre.

    Az emberek soha nem fektetnek le olyan utakat, amelyek nem vezetnek sehova, és senki sem indulna el szívesen egy olyan úton, amely egyszer csak véget ér a semmi közepén. Ha látunk egy utat, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az valamerre vezet, és hogy valaki járt már rajta.

    Azt mondják, a kecske felismeri a kecskeösvényt, és azt választja, nem pedig egy másik állat csapását. Az embereknél viszont sokkal bonyolultabb a helyzet, hiszen sokféle utat tapostunk már ki. Ráadásul a „saját út”, a csakis ránk szabott, új út annyira vonzóan hangzik. Ha azonban az alapján szemléljük az utakat, hogy mi mellett haladnak el, mit engednek megtapasztalni és milyen végcél felé vezetnek, akkor nem is lesz belőlük olyan sok. Talán mi is csak az egyik „állatfaj” vagyunk a többi közül, és a változatosság, az egyediség csak látszat, amely eltakarja a lényegbeli azonosságot.

    Az élet választások egymásutánja. Szinte minden pillanatban választunk a lehetőségek közül, de ez annyira automatikusan történik, hogy már nem is vesszük észre. Kivételt képeznek a nagy döntések pillanatai, amikor egy útelágazáshoz érünk, és nem tudjuk, melyik út a jó számunkra. Ekkor megtorpanunk, de végül mégis az egyik mellett fogunk dönteni, tudatosan vagy engedve az ár sodrának, passzívan.

    De választhatunk-e mást, mint a ránk szabott utat, a vágyainknak, álmainknak és szükségleteinknek megfelelő ösvényt? Ha az út mentén csupa számunkra idegen árut kínáló árussal találkoznánk, olyan tárgyakkal, eseményekkel, lehetőségekkel, amelyek nem keltenek visszhangot a lelkünkben, akkor minden bizonnyal rossz úton lennénk. A belső igények és a külső megnyilvánulási formák ugyanis rokon természetűek. Ezért is mondják, hogy az út és az utazó egy, és ha az utazó érdekel bennünket, elég az útját megismernünk.

    Mindenre szükségünk van, ami az úton történik. Az út minden része a részünk, minden pillanata a mi életünk egyik mozzanata. Ezért nem zárhatjuk ki az egyes lépéseket vagy útszakaszokat, akkor sem, ha ezek nem nevezhetők éppen könnyűnek. Nem mindig süt a nap, de az élet fenntartásához ugyanúgy szükség van az esőkre, a viharra, mint a szélcsendre és a napfényes napokra. Ha mindig csak a könnyű helyzeteket keresnénk, azt, hogy minden elsőre sikerüljön, könnyen elaludnánk. Azonban veszélyes elaludni az úton.

    fotó a sarkcsillag körülHa az élet út, amelyen haladunk, akkor minden lépése, minden pillanata új számunkra. Soha nem voltunk még azon a szakaszon, ahol éppen tartunk. Soha nem voltunk ilyenek, mint most, egészen egyszerűen azért, mert a tegnaphoz képest egy nappal idősebbek vagyunk, és remélhetőleg egy tapasztalattal gazdagabbak. És ki tudja, mit kínál most nekünk az élet, mit rejt a következő kanyar. Ezért nem nézhetünk úgy az élet eseményeire, mintha már mindet láttuk és megismertük volna. Sohasem láttuk még ezt az időpillanatot, és érdemes figyelni, érdemes ébernek maradni. Így észrevehetjük az újat is, ami nem mindig a külső formákban, hanem elsősorban magunk­ban, a megváltozott látásmódunkban keresendő. Nem az események határoznak meg bennünket, hanem hogy hogyan viszonyulunk hozzájuk.

    A nehézségeknek például általában nem örülünk, de érdemes rákérdezni, melyik részünk nem örül nekik. Az ember ugyanis nem egysíkú lény, érzelmek, gondolatok, törekvések széles skálája rejlik benne. És be kell látnunk, hogy van olyan részünk is, amely lelkesen fogadja a nehézségeket, a kihívásokat, ahol próbára tehetjük magunkat és ahol győzelmet arathatunk. Furcsa lény az ember, győzelmekből táplálkozik a lelke, de gyakran könnyű úton szeretne hozzájuk eljutni, mások erőfeszítései árán, mások energiáját felhasználva. Az ilyen „győzelmek” azonban a könnyen megszerezhető jutalmakhoz ha­sonlóan nem elég táplálóak, és űrt, elé­gedetlenséget hagynak maguk után.

    Miért is tartjuk nehéznek az egyes helyzeteket? Mert még nem ismerjük őket, mert még nincs bennünk elég erő vagy megfelelő képesség, hogy megoldjuk őket. Éppen az a lényeg, hogy lehetőséget adnak. Mi sem jobb egy nehéz helyzetnél ahhoz, hogy eddzük magunkat, hogy a bennünk szunnyadó képességek felszínre kerüljenek! És bármilyen „állatfajhoz” is tartozzunk, mégis attól ember az ember, hogy mindig nagyobbra tör, mindig magasabb szintek felé igyekszik. Az igazi utak az ember számára sohasem vízszintesek, hanem a hegynek felfelé tartanak. Mindig többre van szükségünk ahhoz, hogy boldogok legyünk, és ha ez a törekvés a lelki és szellemi „birtokra” vonatkozik, azt mindig magunkkal vihetjük majd az úton. Sohasem válik teherré egy erősség vagy egy képesség, viszont a tárgyakhoz, pozícióhoz való ragaszkodás annál inkább, mert egészen egyszerűen odabilincseli a lábat az út egyik kövéhez, és nem enged továbbhaladni.

    A nagy utazó maga a lélek, amely gyűjti a tapasztalatokat, tanul és csiszolódik, és ahogy a keleti történetekben a grafit, az út végére maga is gyémánttá nemesedik.