Grúsz Róbert cikkek
Létezik egy tulajdonság, vagy pontosabban erény, amely leginkább a lélekben erős emberek jellemzője: a lélekjelenlét. A különböző fogalommagyarázatok egyetértenek abban, hogy ez a nehéz helyzetekben válik nyilvánvalóvá, mégpedig úgy, hogy valaki képes egy adott pillanatban jól reagálni, jó döntést hozni, nem veszíti el a fejét, nem esik kétségbe. Régiesen lélekéberségnek hívták, utalva arra, hogy éppen azért képes valaki minderre, mert éber, mert jelen van.
Legtöbben képesek vagyunk arra, hogy a már jól ismert, begyakorolt helyzetekben ébernek mutatkozzunk. De a valódi erő éppen azokban a helyzetekben nyilvánul meg, amikkel még nem találkoztunk korábban. Ebből következik, hogy több szintjét is meg lehet különböztetni a lélekjelenlétnek. Az alapszint az, amikor felkészülünk arra, hogy ismert nehézségekre jól tudjunk reagálni, és a következő, amikor mindez az addig ismeretlen helyzetekben is sikerül.
Sokan azért fordulnak a Ji Kinghez tanácsért, hogy elkerüljék a nehézségeket. Ez jellemzően talán annak az embernek a törekvése, akinek a hétköznapjait az az igyekezet határozza meg, hogy sokat kapjon abból, ami kellemes, és messziről elkerülje a kellemetlenségeket.
Elménknek megadatott az, ami semmi más részünknek sem sajátja: önmagáról gondolkodhat. Érdemes belefogni ebbe az „öngondolkodásba”, hogy az elme valóban a feje legyen az ember egészének. Rövid elmélkedés után is észrevesszük magunkban elménk kettős természetét. Mintha két szeme lenne: az egyikkel folyamatosan a konkrét világba tekint, fogalmakat határoz meg, hiszen azok között érzi otthon magát, és elemzéseivel foglalatoskodva meglepően sokat időzik érzéseink-érzelmeink rendezgetésével, gyakran ismétlésével. Másik szemével azonban, ha csak pillanatokra is, de képes kinézni a látható és információkkal bekerített szférából, amikor az elemzéseket és a körkörösen visszatérő gondolatokat otthagyva pártatlanná válik, amikor már nem homályosítják el ítéletei, és teret ad az olyan, biokémiai képletekkel leírhatatlan belső jelenségeknek, mint az intuíció, a hit, vagy a magas szintű, megmagyarázhatatlanul működő szeretet.
Bár látszólag minden élethelyzet, esemény egyszeri és megismételhetetlen, valójában vannak olyan általános törvényszerűségek, amelyek felismerhetőek ezekben. Ilyen például a ciklikusság törvénye, hiszen egy ember életének, egy eseménynek, egy projektnek vagy akár egyetlen napnak is jól megfigyelhető íve van. Mindennek van egy kezdete, egy kibontakozása, egy kiteljesedése, egy lecsillapodása és végül egy megnyugvása, amelyből egy újabb kezdet születhet.
Elménknek megadatott az, ami semmi más részünknek sem sajátja: önmagáról gondolkodhat. Érdemes belefogni ebbe az „öngondolkodásba”, hogy az elme valóban a feje legyen az ember egészének. Rövid elmélkedés után is észrevesszük magunkban elménk kettős természetét. Mintha két szeme lenne: az egyikkel folyamatosan a konkrét világba tekint, fogalmakat határoz meg, hiszen azok között érzi otthon magát, és elemzéseivel foglalatoskodva meglepően sokat időzik érzéseink-érzelmeink rendezgetésével, gyakran ismétlésével. Másik szemével azonban, ha csak pillanatokra is, de képes kinézni a látható és információkkal bekerített szférából, amikor az elemzéseket és a körkörösen visszatérő gondolatokat otthagyva pártatlanná válik, amikor már nem homályosítják el ítéletei, és teret ad az olyan, biokémiai képletekkel leírhatatlan belső jelenségeknek, mint az intuíció, a hit, vagy a magas szintű, megmagyarázhatatlanul működő szeretet.