Cinege, virág, Nap

    Szerző
    csíra napfénybenEgy beszélgetős rádióműsorban a rosszkedvről volt szó. Az egyik telefonáló panaszkodott, hogy levertnek érzi magát, mert senki sem szól hozzá kedvesen. Amikor bemegy a munkahelyére, egy morcos titkárnőt lát, senki sem mosolyog rá, és senki sem kérdezi meg, hogy van.

    Eszembe jutott az a kis cinege, aki az egyik kora tavaszi hideg reggelen vidáman és bátran szólt, és azt kiabálta (legalábbis úgy értettem), hogy „nincs több tél, nincs több tél”. Igen, a még alig felengedett márciusi földben mennyi kibontakozni kész erő bujkál, hány csíra várja, hogy keresztülvágja magát a talajon, és megmutassa apró, zöld testét a világnak. A halottnak látszó fában áramlani kezdenek a nedvek, és a csodálatos törvénynek engedelmeskedve rügyek nyújtják ki fejüket a tavaszi levegőbe. És ott az a kis őszapó, remeg a szárnya, de egy nálánál nagyobb tollal a csőrében igyekszik ahhoz a faághoz, ahol megkezdte fészke építését. Visszajöttek már régi helyükre a gólyák is, bár nem messze tőlük hatalmas vonatszerelvények robognak. És tudom, hogy van egy hely egy betonjárdán, ahol a kő repedése alatt – mint már évek óta – készülődik egy mag, hogy majd kiemelkedjen. Neki kevesebb táplálás és nedvesség jut, és nincsenek közelében testvérei sem, mégis keresztültör a kőtörmeléken és a poron. És nem fél, hogy majd rátapos valaki a járdán lépdelve.

    Madarak madáretetőnélAz őszapó és a gólya sem kérdezik a naptól, mikor mosolyog rájuk, nem kérik a széltől, hogy szárítsa fel a hó nyomait, és nem félnek a morcosabb, didergősebb reggeltől sem. A magok nem várják a földtől, hogy adjon utat nekik, hanem merészen elindulnak, szinte hihetetlen erőt kifejtve keresik meg a napfényt. És maga a Nap nem válogatja meg, hogy kire ontsa a melegét, hiszen mindenkinek ugyanannyit juttat sugaraiból. A természet nem vár el, hanem teszi, amit belülről jövő törvénye mond. Mennyit tanulhatnánk tőle… És miért ne lehetnénk egy-egy rosszkedvű reggelen a környezetünk cinegéje, virágja, Napja?