Legfőbb támaszunk: az elme

    elme, gondolkodásAz állatoktól, a növényektől és az ásványoktól a racionális és intelligens elme különböztet meg, ezért nyilvánvaló, hogy benne kereshetjük az ember természetes központját.

    Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének olyan pillanatok, amikor a tudat a test szükségleteivel vagy az érzelmek ingadozásaival foglalkozik. A cél azonban az, hogy az elme magaslataiból lássuk el a test és az érzelmek szükségleteit. Nem a tudat „alászállásáról” van szó, hanem inkább „kitágításáról”, hiszen minden szinttel úgy érintkezik, hogy közben nem hagyja el őrhelyét, a saját szintjét. Egészen más dolog figyelni érzelmeinket, mint átengedni magunkat nekik, aminek következtében nem tudjuk irányítani őket, és ki sem tudunk lépni az adott érzelmi állapotból.

    Jobban kellene tehát ismerni saját elménket. Meg kell ismernünk működésének módjait, amelyek nem merülnek ki a gépies gondolkodásban és a divat uralta vélekedésben. Az elme ideákkal dolgozik, kis alapegységekkel, amelyek közös természetüknek köszönhetően kapcsolatba léphetnek egymással. Először meg kell tanulnunk összekapcsolni a már meglévő ideákat, nem pedig hagyni, hogy szétszórtan maradjanak.

    Tudjuk ugyan, hogy az elme nagyon gyakran szövetkezik az érzelmekkel, mégis igyekeznünk kell – feszültségek nélkül – elkülöníteni a gondolatokat az érzelmektől. Utána elemezhetjük vágyainkat, hogy megállapítsuk, valóban a mieink-e, vagy csak szokásból fogadtuk el őket; félelmeink következményei-e, vagy lelki lustaságból, belső kényelmességből fakadnak. Amikor a vágy ésszerű kapcsolatban van a gondolattal, akkor az elme a központjában marad, és onnan irányítja a gondolkodási folyamatot kísérő érzelmeket.

    Összegezve: az ember központja lehet az anyag, az energia, az érzelmek vagy a gondolkodás szintjén. Azonban ezen az utóbbin, az elme szintjén van az igazi, az emberhez illő központ.
     
     
     
     
    Olvastad már?