Mi rejtőzik a motiváltságunk mögött?

    A fejlődési és rögzült szemléletmódról

    motivacio_gyerekek.jpgA címben felvillantott témát nagyon sokféleképpen meg lehet közelíteni. Carol S. Dwek, aki az amerikai Stanford Egyetemen pszichológiaprofesszor, tudományos úton tette ezt meg. Fő kutatási témája a motivációval és ezen keresztül a sikerességgel kapcsolatos. Azt vizsgálta, hogy mi a titka annak, hogy valaki hosszabb távon motivált maradjon, és így jó eredményeket érjen el: például jók legyenek a jegyei az iskolában, vagy akár az érettségin, az üzleti életben éveken át jól menő vállalatot vezessen, vagy sportolóként, edzőként az élre törjön.

    Kutatásai eredményeként azt találta, hogy az emberek alapvetően két kategóriába sorolhatóak. Az egyik legfontosabb ismertetőjel, amely mentén a csoportok elkülöníthetőek, hogy hogyan reagálnak a kudarcra: akik képesek a sorozatos bukás ellenére is kitartóak, motiváltak maradni, azok végül sikeresekké is válnak, de ez – nem meglepő módon – elmarad azoknál, akik jellemzően feladják a harcot.

    A két csoport közötti fő eltérést Dweck a szemléletmódjuk közötti különbséggel magyarázta. Az első csoport szemléletmódját fejlődési szemléletmódnak nevezte el (growth mindset), a másikét rögzült szemléletmódnak (fixed mindset).

    A rögzült és fejlődési szemléletmód

    A rögzült szemléletmód mélyén Dweck szerint az a hit húzódik meg, hogy az embernek a képességei, tulajdonságai, „tehetsége” érdemben nem fog változni az élete során. A fejlődési szemléletmódú ember pedig hisz abban, hogy mindezek erőfeszítéssel jelentősen, akár több nagyságrenddel is fejleszthetőek. Persze ez nem a „tudatos véleménye” erről a kérdésről, hanem inkább a – sokszor nem is tudatos – énképe.

    Ez a kettéosztás nem új keletű. Maga Dweck is hivatkozik például Banjamin Barber szociológusra, aki egyszer megjegyezte: „Szerintem két fajta ember él a földön: aki kész tanulni, és aki nem”.

    Sőt, több, mint 2500 éve már Konfuciusz is kiemelt fontosságot tulajdonított annak, hogy valaki szeret-e tanulni, vagy nem. Ha nem, az óriási problémákat okoz, még akkor is, ha például vonzódik valamilyen tudáshoz vagy az erényekhez:

    „Aki szereti az erényt, de nem szeret tanulni, annak sötétsége ostobasághoz vezet. Aki szereti a tudást, de nem szeret tanulni, annak sötétsége a gondolkodás szétszórtságához vezet. Aki szeret szavahihetőnek mutatkozni, de nem szeret tanulni, annak sötétsége mások megkárosításához vezet. Aki szereti az egyenességet, de nem szeret tanulni, annak sötétsége durvasághoz vezet. Aki szereti a bátorságot, de nem szeret tanulni, annak sötétsége a rend felforgatásához vezet. Aki szereti a szilárdságot, de nem szeret tanulni, annak sötétsége bolond viselkedéshez vezet.” (Konfuciusz)

    A két szemléletmód különbségét többféle módon megfogalmazhatjuk, de alapvetően ugyanazt írjuk le: tud/akar/szeret tanulni/változni az illető, vagy sem.

    Dweck hangsúlyozza, hogy a legtöbb ember nem egyszerűen az egyik vagy a másik kategória foglya. Nagyon sokszor előfordul, hogy az élete egyik területén az ember fejlődési szemléletmódú – például a munkahelyén, ahol emiatt meglehetősen sikeres is –, az élete másik területén pedig rögzült – például az emberi kapcsolatai romokban vannak. Ha felfedezzük magunkban az utóbbi vonást, nem kell kétségbe esnünk, mert a kutatási eredmények is azt támasztják alá, hogy bár nem egyszerű, de az ember képes változtatni a saját szemléletmódján.

    A kudarc

    Lássuk, hogyan élik meg a kudarcot a különböző szemléletmódú emberek. A „rögzülteknél” ez függ attól is, hogy mennyire ragaszkodik a már kialakult énképéhez. Mi most az egyszerűség kedvéért ezt is két csoportra bontjuk: azokra, akik nem gondolják értékesnek saját magukat, és akik nagyon is.

    Pl. ha matematikatanulásról van szó, akkor az „alacsony szinten rögzült” szemléletmódú embereknek az az énképe, hogy ők buták ehhez a tantárgyhoz – mindig is azok voltak, és azok is maradnak. Emiatt, ha rossz jegyet kapnak, akkor nem lepődnek meg különösebben, hiszen ez így természetes. Ugyanakkor nem lesznek motiváltak a következő dolgozatra való felkészülésnél sem, hiszen nekik ez úgysem menne, hiába is erőlködnének.

    A „magas szinten rögzült” szemléletmódú ember okosnak, intelligensnek tartja magát. Emiatt ha rossz jegyet kap, akkor annak az okát nem önmagában látja, hanem valahol a környezetében: a tanár lepontozta, vagy a padtársa miatt nem tudott koncentrálni, avagy az időjárás miatt hasogatott a feje. Lényeg az, hogy nem ő a hibás.

    Az a közös a két reakcióban, hogy egyik diák sem vállalja a felelősséget. Épp ebben különbözik tőlük a fejlődési szemléletmódú egyén. A rossz eredmény nem dönti össze az énképét, hiszen látja a lehetőséget, hogy ha most nem is teljesített a legjobban, attól még továbbfejlődhet – és pontosan ezt is fogja tenni: utánajár, hol hibázott, mit kellene jobban megtanulnia, és megteszi az ehhez szükséges erőfeszítést.

    A kritika

    Kapcsolódó kérdés a kritikára, negatív visszajelzésre való reakció. Az alacsony szinten rögzült szemléletmódú ember tulajdonképpen természetesnek veszi a kritikát. Lehet, hogy szenved tőle, de egyben biztonságban is érzi magát tőle, hiszen ez igazolja az énképét – Dweck szerint van, aki tudat alatt olyan munkahelyet, olyan társat választ, akitől ezt folyamatosan meg is kapja.

    A magas szinten rögzült szemléletmódú ember támadásnak vesz mindenféle kritikát – hiszen az ellentmond az önmagáról alkotott képnek. Neki rendkívül nehéz az, hogy bármilyen tévedését beismerje, bármilyen hibáját vállalja, így igyekszik olyan emberekkel körülvenni magát, akik istenítik, csodálják, vagy legalábbis akik ezt mutatják felé.

    Ugyanez a jelenség kollektíven is kialakulhat. Irving Janis amerikai kutató azt nevezte el csoportgondolkodásnak, amikor a csoport összes tagja hasonlóan kezd el gondolkodni, és senki sincs, aki ne értene egyet a többiekkel – vagy legalábbis nem meri ezt kifejezni. Ez például akkor alakulhat ki, ha az emberek vakon kezdenek el hinni egy tehetséges vezetőben, vagy zseniben, és/vagy elvakítja őket a többi közösséghez képest saját tökéletességük, felsőbbrendűségük tudata. Janis eredményei azt mutatják, hogy ez általában katasztrofális következményekkel jár – a történelemben is volt erre számos példa, pl. a disznó-öbölbeli partraszállás vagy Hitler führerré választása.

    Jim Collins hosszú távon sikeres vállalatokat kutatott, és az egyik kiemelt pontnak tartotta a vezetők kritikához, illetve az alternatív nézőpontokhoz való hozzáállását. Ennek egyik jó példája Alfred P. Sloan volt, a General Motors egykori vezérigazgatója, aki azt mondta azután, amikor túl könnyen sikerült egyetértésre jutnia a magas szintű döntéshozókkal egy nagyon fontos kérdésben:

    „Uraim, úgy érzem, mindannyian tökéletesen egyetértünk, én ennek szellemében hoztuk meg döntésünket. […] Ezért javaslom, hogy a végső döntést halasszuk el a következő találkozóig. Így ugyanis mindannyiunknak lesz elég ideje, hogy ellenérveket találjon, és átgondolja, pontosan milyen következményekkel jár, ha hivatalossá tesszük a döntést.”

    Hasonlóképpen tesz Platón párbeszédeiben Szókratész is, aki állandóan nyitott a saját véleményének, nézőpontjának a felülvizsgálatára, és beszélgetőtársait is erre ösztönzi.

    A fejlődési szemléletmódú ember tehát nem fél a kritikától, sőt talán rendszeresen keresi is, mert abból (is) tud tanulni. Ha vezető, akkor olyan közösségi kultúrát hoz létre, ami támogatja, hogy hozzá is eljusson a „kritika”, és arra ne romboló, hanem építő erőként tekintsen a közösség minden tagja – sőt, hogy ők is megtanulják konstruktívan megfogalmazni véleményüket.

    A siker

    A magas szinten rögzült szemléletmódú embernek nagyon fontos a siker. Míg a kudarc okát másban látta, sikerét egyértelműen önmagának tulajdonítja. Dweck kutatásaiban azt is vizsgálta, hogy ha az ilyen tanulóknak felkínálták, hogy megnézheti egy másik tanulónak a dolgozatát is, akkor olyat kértek ki, aki biztosan sokkal rosszabb náluk. Szeretik a gyengéket szekálni, mert ez tovább erősíti felsőbbrendűségi tudatukat. Egyik legnagyobb félelmük, hogy kiderül, hogy valójában teljesen átlagosak.

    Az alacsonyan rögzült szemléletmódú emberek egész másképp reagálnak a sikerre. Megijednek tőle, hiszen ha ők rosszak és az eredmény jó, akkor ez csak valami tévedés lehet. Dweck egyik története egy vonzó, lendületes, fiatal nőről, Amandáról szól. Amandának egész addigi életében rengeteg katasztrofális párkapcsolata volt, míg az egyik barátnője összehozta Robbal, az egyik munkatársával. Rob kedves volt, és nem csak az első napokban. A dolog egyre komolyabbra fordult. Amanda érezte, hogy Rob tényleg nagyon kedveli, és ő is beleszeretett. De egyfolytában azon kezdett járni az esze, hogy ha valóban megismerné őt Rob, akkor azonnal dobná. Meg hogy mi lesz, hogy ha nagyon-nagyon akarja majd Amanda a kapcsolatot, és a végén mégsem sikerül? Úgy érezte, ezt a kockázatot nem vállalhatja. Sokszor az ilyen szemléletű ember – önromboló módon – olyasmiket tesz, amivel végül tényleg eléri, hogy kudarc legyen a vége. Ettől egy része nagyon szenved, egy másik része viszont megnyugszik, hiszen igazolódik a saját magáról alkotott képe.

    A fejlődési szemléletmódú embernek ugyancsak nagy kihívás a siker, talán még nagyobb, mint a kudarc, hiszen a kudarcnál ott a nyilvánvaló tény, hogy valamin változtatni kell. Na de a sikernél? Erről Ford így ír:

    „Több ember vall kudarcot a sikereiben, mint az igazi kudarcokban. Átvergődnek tucatnyi akadályon, legyőznek seregnyi nehézséget, áldozatokat hoznak és kiizzadják. A lehetetlent valóságra váltják át, aztán jön egy kis siker, és fejükbe száll a dicsőség. Leállnak, elcsúsznak és vége. Megszámlálhatatlanul sok ember van, akiket megállított majd legyőzött az elismertség és a jutalom!" (Henry Ford)

    Garri Kaszparov volt sakkvilágbajnok mintegy 20 éven keresztül nem talált legyőzőre. Amikor megkérdezték tőle, hogy min múlik a sikere, akkor azt válaszolta, hogy ő minden játszmáját kielemzett, azokat is, amiket megnyert. Pontosan tudta, hogy azokban is követett el hibát, és ha az élen akar maradni, fejlődnie kell, ha pedig fejlődni akar, akkor szembesülnie kell a tévedéseivel.

    Egyben el is érkeztünk a kutatás következő fontos eredményéhez. Dweck szerint a fejlődési szemléletmódú emberek énképe sokkal reálisabb volt, sokkal jobban tükrözte mért tudásukat, mint a rögzült szemléletmódúaké, akik alul- vagy éppen felülértékelték saját magukat.

    Eredmény és erőfeszítés

    A rögzült szemléletmódúaknak az eredmény az elsődleges, az erőfeszítés ennek velejárója, a „szükséges rossz”. Számos rögzült szemléletmódú ember is hajlandó akár igen keményen küzdeni, hogy olyasmit tegyen, ami igazolja énképét. Leginkább azonban arra vágynak, hogy minél kevesebb energiaráfordítással tudják elérni őket, hiszen így még inkább igazolódik tehetségük.

    Egy másik gyakori rögzült szemléletmódú „stratégia”, hogy a nagyobb kihívások előtt inkább találnak valamilyen kibúvót, hogy ne kelljen vállalniuk (pl. nincs hozzá kedvük, vagy nem érzik jól magukat…), hiszen ha vállalnák, és beleadnának mindent, és ezek után nem sikerülne, akkor kiderülne, hogy mégsem olyan jók. Ennek a kockázatát, ha csak lehet, inkább elkerülik.

    A fejlődési szemléletmódú embereknél viszont az erőfeszítés nem hogy csökkenti a teljesítmény értékét, hanem növeli. Sokkal nagyobb örömet éreznek, ha valamit úgy értek el, hogy bele kellett adniuk apait-anyait, mint hogyha kirázták volna a kisujjukból. Őket nem az eredmény érdekli elsősorban, hanem a folyamatot is élvezik. Emiatt, ha tanulnak, sokkal inkább arra törekednek, hogy mélységében megértsék a tananyagot, szemben az előbbi csoport „kielégítő” eredményre koncentráló energiabefektetésével.

    Ez az eredmény sem új, nagyon hasonlít ahhoz, ahogy Csikszentmihályi Mihály a flow állapotát leírja. Sőt, a több ezer éves indiai Bhagavad-gíta tanítása a helyes cselekvésről is azt fogalmazza meg, hogy amikor cselekszünk, sose annak gyümölcse (eredménye) mozgasson bennünket, hanem jutalomként magára a cselekvésre (folyamatra) tekintsünk.

    A fentiek miatt a fejlődési szemléletmódú emberek keresik a kihívásokat, hajlamosak kockázatot vállalni, egyfajta kalandszellem jellemzi őket, míg a rögzült szemléletmódúakat a kockázat kerülése, a ragaszkodás a kényelemhez és a biztonsághoz.

    Kapcsolat a többiekkel

    A rögzült szemléletmódú emberek a többiekre egyfajta versenytársként tekintenek. Ebben a versenyben az alacsony szinten rögzültek akkor érzik jól magukat, ha alulmaradnak, a magas szinten rögzülteknek pedig muszáj nyerniük, muszáj jobbnak mutatkozniuk. Ha sportszerű módon nem megy, akkor hajlamosak lehetnek nem sportszerű eszközöket is bevetni ennek elérésére. Ha pedig úgy érzik, hogy valaki megalázta őket, akkor feléled bennük a bosszúvágy.

    Dweck a könyvében több olyan párkapcsolati példát említ, ahol a rögzült szemléletmódú ember sokáig azt mutatta kifelé, hogy az ő házasságában minden rendben, egyszerűen nem volt hajlandó észrevenni a figyelmeztető jeleket – hiszen akkor az azt jelentené, hogy ő nem tökéletes. Emiatt nem is változtatott semmin, a problémák elharapóztak, és végül a párja el is hagyta. Ezt ő személyes árulásként élte meg – hiszen ha ő jó, és a fontos kapcsolat megszakadt, akkor a másiknak kell nagyon rossznak lennie. Erre rendkívül erős bosszúvágy ébredt benne. Több felmérés is azt mutatta, hogy ha az illetőnek ilyenkor egy döntéshelyzetben a saját boldogsága vagy a másik „megbüntetése” között kellett választania, többségében az utóbbi mellett tette le a voksát.

    A fejlődési szemléletmódú embernek a bosszú értelmezhetetlen. Alapvetően nem versenytársakat lát a többiekben, hanem csapattársakat. Törekszik arra, hogy megértse a másik szempontjait, a másik igazságát is, és nem csak a sajátját bizonygatja. Ha egy jó képességű ember közelébe kerül, akkor kifejezetten örül ennek, és igyekszik tanulni tőle. A magas szinten rögzült emberek ezzel szemben fenyegetőnek érzik maguk mellett a „túl jó képességű” kollégákat. Az ezzel kapcsolatos helyes viszonyulást Konfuciusz így fogalmazta meg:

    „Ha harmadmagammal utazom, a másik kettő feltétlenül mesteremmé lesz. Mert én kiválasztom bennük a jót és követem, ami pedig rossz bennük, azt kijavítom magamban.” (Konfuciusz)

    Hogyan haladjunk a fejlődési szemléletmód felé?

    Dweck szerint a következő lépések segítenek, ha bizonyos területeken felismerjük saját magunkban a rögzült szemléletmód jeleit, és szeretnénk rajta változtatni.

    Önismeret

    Ez az első lépés az önismeret felé, amelyre a régről ismert delphoi mondás is felhívja a figyelmet: „Ismerd meg önmagad”.

    Dweck ebből a tanulás képességét emelte ki. Az egyik iskolában például a csapata azt mutatta be a gyerekeknek, hogy az idegrendszer és az agy hogyan fejlődik a tanulás folyamán, mennyi új fizikai kapcsolat jön létre az idegsejtek között, mindezt példákkal és ábrákkal illusztrálva. Az egyik óra végén az egy nagyon nehezen motiválható kisfiú könnyes szemmel felkiáltott: „Ez azt jelenti, hogy akkor nem kell mindig hülyének lennem?” Ha el tudjuk hinni, ha valóban szeretnénk valamit elérni, megtanulni, hogy erre tényleg képesek lehetünk, akkor már meg is tettük az első nagy lépést a kívánt cél felé.

    Ha tanulunk saját magunkról, gyakorlatiasan foglalkozunk filozófiával, akkor „nemcsak” azt látjuk be, hogy ha igazán akarjuk, akkor képesek lehetünk bármire, hanem abban is segít, hogy rájöjjünk, mit érdemes „akarnunk” (mi/ki vagyunk/lehetünk), illetve milyen módon tudunk hozzá közelíteni.

    Tervezés

    A következő lépés az, hogy tervezzük meg a céljainkhoz vezető utunkat. Ez a terv álljon nagyon konkrét lépésekből: mikor mit fogok tenni. Azért fontos ez a lépés, mert az értékes célokhoz hosszú út vezet, ami sok erőfeszítéssel jár. Ráadásul a közvetlen út sokszor járhatatlan (emiatt is kiemelten fontos az önismeret).

    Dweck írt egy rögzült szemléletmódú emberről, aki mindig is lenézte a kudarcot valló fogyókúrázókat, hiszen a fogyókúra tisztán akarati kérdés: a korábbi mennyiség egy részét eszed csak meg, és kész. Aztán közeledett egy osztálytalálkozójának az időpontja, amin egy régi szerelme miatt szeretett volna jobban kinézni, pár kilót leadni. El is határozta, hogy eztán mindig csak az étel felét eszi meg. Aztán amikor az étteremben rendelt, csak lecsúszott az egész adag. Legközelebb is. Ettől annyira elszomorodott, hogy rendelt egy kis desszertet is, hogy jobb kedvre derüljön. Amikor Dweck kérdezte tőle, hogy ha közvetlenül akaratból nem sikerül – ennyire már a mostani tapasztalataiból is megismerhette magát –, akkor miért nem tervez ezt figyelembe véve előre, és kéri az étteremben az étel felét eleve elvitelre, vagy miért nem kalóriaszegény ételt rendel? Emberünk azonban csak legyintett rá, nem hallgatott a jó tanácsra, továbbra is nyers erővel próbálkozott. Sikertelenül. Végül fel is adta.

    Cselekvés

    Mindezek után fontos, hogy a tervet végre is hajtsunk – ezért jó, ha az minél konkrétabb. Ha még tovább szeretnénk javítani az esélyeinket, Dweck azt javasolja, hogy a fizikai cselekvés előtt képzeletben is járjuk végig a lépéseket.

    Az is fontos, hogy ne várjunk azonnali eredményt, hanem maradjunk kitartóak. Dweck több olyan rögzült személetmódú emberről írt, akik miután változtattak valamin (pl. a munkahelyi vagy az otthoni hozzáállásukon), türelmetlenné váltak a hatással kapcsolatban – tehát az eredményközpontú szemléletük továbbra is megmaradt. És ha nem ért be a tettük gyümölcse azonnal, vagy nem úgy, ahogy azt elképzelték, igazságtalanságot „kiáltottak”, és rövid- vagy középtávon fel is adták a próbálkozást. Hiszen ők mindent megtettek, mégsem sikerült, lám-lám, mégiscsak a többiekben van a hiba.

    A régi szemléletmódunk ereje

    Legyünk tudatában annak, hogy a szemléletmódunk nem tud egyik napról a másikra megváltozni. Időről időre – különösen a nehéz helyzetekben – „be fog próbálkozni”: a belső párbeszédünkben a régi hang megszólal, és a már jól ismert, kényelmes megoldásokat fogja kínálni. Ha ez történik, Dweck azt tanácsolja, hogy ne ijedjünk meg, hanem adjunk neki egy nevet (pl. Béla) és folytassunk vele párbeszédet: „Ó, Béla, ismét itt vagy? Ne aggódj, mert…”. Ezzel a párbeszéddel nagyságrendekkel csökkentjük az erejét, hiszen tudjuk, hogy ezek a hangok nem „mi vagyunk”, hanem csak a régi szemléletmódunk.

    Az út természete

    Azt is tudnunk kell, hogy a fejlődési út nem diadalmasan felfelé ívelő, hanem természetes velejárói a kudarcok. Szóval, ha bukunk, nem gond, tanulunk belőle, és újra próbálkozunk… aztán újra… és megint… Inkább akkor gondolkozzunk el, ha egy ideje már elkerült a bukás, mert akkor lehet, hogy túl könnyű területen vagyunk, és egy sokkal nagyobb kihívással is elboldogulnánk.

    A helyes lelkesítés

    A kutatások azt is vizsgálták, hogy másokat hogyan tudunk abban segíteni, hogy a fejlődési szemléletmód erősödjön bennük, és mik a tipikus hibás viszonyulások, amelyekkel nem szándékosan, de a rögzült szemléletmódot hívjuk elő.

    Ez utóbbinak egyik legjellemzőbb módja, ha az illetőt (legyen akár a gyermekünk, barátunk, munkatársunk vagy bárki más) az elért eredményével azonosítunk. Ezt például úgy tudjuk megtenni, ha:

     Ha kudarc éri, olyan jellegű reakciót kap tőlünk, amiben a negatív jelzés nemcsak az adott eseményre vonatkozik, hanem az egész emberre. Azt mondjuk, hogy „te megbízhatatlan vagy”, ahelyett, hogy „tegnap fél órát késtél”. Vagy hogy „istenem, de buta vagy”, ahelyett, hogy „ez most kettes lett”. Az állandó szembesítés a kudarcokkal, és hogy azonosítjuk a másikat velük – ami lényegében megszégyenítés is –, az illetőben alacsony szinten rögzült szemléletmódot fog erősíteni.
     Ha sikert ér el, a tulajdonságai dicsérete. Ez talán meglepő lehet, de ha valami jól sikerül, és azt mondjuk neki, hogy „de ügyes vagy”, „nagyon okos vagy”, akkor nem az önbecsülését, hanem a rögzült szemléletmódot erősítjük benne, csak most ez magas szinten fog rögzülni. A mérések alapján az ilyen jellegű visszajelzést kapó gyermekek a későbbiekben egyre inkább kerülni kezdték a nagyobb kihívásokat – ahol nagyobb esélye volt, hogy kiderüljön, esetleg „mégse olyan okos” –, illetve a hajlandóságuk a csalásra vagy hazugságra is jelentősen megnőtt. Ha felületesen nézi az ember őket, magabiztosnak tűnnek, de belül valójában komoly önértékelési problémákkal küzdhetnek.

    A fejlődési szemléletmódot olyan visszajelzéssel tudjuk erősíteni, ami az illető erőfeszítéseire vagy tanulási folyamatára vonatkozik, és nem a tulajdonságaira. Például, hogy „látom, beleadtál apait-anyait!” , „büszke vagyok rád, most először sikerült…”. Kudarcnál pedig egyrészt úgy, hogy éreztetjük vele, hogy ha valami épp nem is sikerült, attól még őt ugyanúgy szeretjük, érzelmileg biztonságban van. Másrészt úgy, ha nemcsak annyit mondunk, hogy „ez nem sikerült”, hanem kiegészítjük: „most ez még nem sikerült”. Az a még szócska rendkívüli módon tudja erősíteni a fejlődési szemléletet – és így növelni a későbbi sikerek esélyét is.

    A párbeszédnek ez a módja természetesen nemcsak másokkal kapcsolatban igaz, hanem önmagunkkal kapcsolatban is. Azaz érdemes belső párbeszédeinket is felülvizsgálni ebből a szempontból, és a tipikusan önbecsmérlő megjegyzéseinket saját fejlődésünket segítőekre cserélni.

    Összegzés

    Sorsunk alakulásában alapvető szerepet játszik a szemléletmódunk. Az a szemléletmód vezet a hosszú távú sikeresség, mondhatjuk boldogság felé, aminek része a folyamatos tanulás, fejlődés.

    Ez a szemléletmód a kudarcokat újabb kihívásoknak látja, a kritikákat fejlődési támpontnak, és még a siker sem állhat tanulása útjában. Az eredmények helyett a folyamatra koncentrál, értékeli az erőfeszítést, a többiekben pedig nem vetélytársat, hanem csapattársat lát.

    Szemléletmódunk változtatható, amihez a tudományos kutatási eredmények, és az azzal összhangban lévő gyakorlati filozófiai megközelítések tudnak igen hasznos támpontokat adni.

    A cikk Carol S. Dweck „Szemléletváltás” (HVG Könyvek Kiadó 2015) könyvére és az Új Akropolisz „Vedd Kezedbe az Életed!” c. filozófiakurzus anyagára épül.

    Cimkék