A passzivitás – korunk betegsége

Számos filozófiai rendszer az ember működésében is vizsgálja az élet minden szintjén látható kettősséget. Eszerint a fény-sötétség, nyár-tél, mozgás-mozdulatlanság mint két egymást felváltó fázis az emberben például az ébrenlét-alvás, aktivitás-passzivitás párosaiban jelenik meg.
Kiegyensúlyozott életről, egészségről csak akkor beszélhetünk, ha a két energia ugyanolyan erős, és egymásba alakulásuk az ember számára megfelelő ritmust követ. Bármiféle eltérés, kizökkenés ebből a mind ránk, mind az egész természetre jellemző, éltető lüktetésből, előbb-utóbb testi-lelki betegségekhez vezet.

Az egyik lehetséges gond a túlzott passzivitás, a tehetetlenség irányába való kizökkenés. A téma azért is fontos, mert sokszor akkor is a passzivitás húzódik meg a folyamatok mögött, ha éppen az ellenkezőjére gondolna az ember. Az indiai filozófiai tanítás szerint ugyanis a tehetetlenség (Tamasz) jellemez bennünket akkor is, ha ugyan sokat cselekszünk, de nem azt tesszük, amit tennünk kell.

Amikor az ember megbetegszik, akkor magától értetődően felkeresi orvosát, és tőle, illetve a kezeléstől várja, hogy helyreálljon az egészsége. Minél kevesebbet kell saját magunknak tenni, annál jobban örülünk neki, a legnehezebben pedig azt viseljük, ha a szokásaink, életvitelünk megváltoztatására irányuló előírásokat kapunk „receptre”. Éppen abban nehéz aktívnak lennünk, ami a betegség kialakulásához vezetett, és aminek orvoslása a legbiztonságosabb gyógyulási utat is jelentené.

Amikor a természet leng ki az egyensúlyából, ami pusztító szelekben és a földre zúduló óriási esőkben is megnyilvánulhat, akkor töprengeni és vitatkozni kezdünk azon, hogy mekkora mértékben felelős ezekért az emberi tevékenység a Földön. Sokkal kényelmesebb bizonygatni azt, hogy tulajdonképpen nem is tehetünk semmit, és ártatlan áldozatai vagyunk a természet szeszélyeinek, mint bármiben is változtatni az életmódunkon, hogy legalább mérsékeljük a levegő- és vízszennyezést.

tömegMintha a tehetetlenség betegsége az egész emberiséget gúzsba kötné, és sem belátásunk, sem erőnk nem lenne, hogy megtegyük a helyénvaló lépéseket, amelyek minden esetben a baj okának az ismeretén alapszanak. Az cselekszik helyesen, aki a saját erőit hozza mozgásba, és képes erőfeszítéseket tenni, sőt áldozatokat is hozni. Ez a különbség a felelősségtől menekülő és a felelősen cselekvő ember között.

Ha nem vállalunk felelősséget saját életünkért, akkor másokat vagy a körülményeket fogjuk okolni a minket ért károkért, sérelmekért. Márpedig ha egyszer másoké a felelősség, akkor nyilván nekik kell megváltozniuk, nekik kell jobbá válniuk, mi pedig maradhatunk olyanok, amilyenek vagyunk. Csak az a baj, hogy ha mindenki így gondolkodik és másoktól vár lépéseket ahelyett, hogy maga cselekedne, akkor senki nem jut el sehova. Mi ez, ha nem a passzivitás betegsége?

Az egyetlen gyógymód az egyéni felelősségvállalás saját tetteinkért, ami a filozófia egyik leghatásosabb alkalmazása. Ehhez meg kell tudnunk határozni lépteink irányát, azaz emberhez méltó célokat kell kitűznünk magunk elé, és sokkal inkább a tőlünk függő belső értékek növelésén munkálkodni, mint a másoktól függő, bármely elismerésért vagy juttatásért. Így olyan viszonyítási alapra teszünk szert, amelyhez képest helyesbíthetjük tetteinket is, kijavítva az elkövetett hibákat.

Az egyénileg vállalt felelősségteljes életmód sokkal emberibbé és derűsebbé tenné közös életünket. Ha az egyén boldog, akkor a családja is az lesz, és végső soron egész emberi családunk is egyre egészségesebbé és boldogabbá válhat. Mi más, mint a passzivitás mondatja velünk azt, hogy ez nem rajtunk áll, és nem tehetünk érte semmit?

labrintusA labirintus ősi, de ma is élő szimbólum. Az ember életének a képe, akinek születésétől haláláig lépnie kell, döntéseket kell hoznia, és ezekért felelősséget kell vállalnia. Merre vezet az út? Tarthatunk bárhol, és haladhatunk látszólag teljesen eltérő irányokba is, mégis mindenki ugyanazt az utat járja végig, vagyis a labirintus egyetlen útját annak rejtett középpontja felé. Mind egy nagy család tagjai vagyunk, mindannyian egy óriási labirintusban élünk, amelyből azonban van kiút, és sokan már ki is jutottak belőle. Azokat az embereket, akik már elérték a középpontot, nagy bölcsként és tanítóként ismerjük. Ők kivétel nélkül mind úgy fogalmazták meg az ember önmegvalósítását, hogy az önmagunk jobbításától, a felelősségteljes életmódtól függ.



Olvastad már?

A kényelem csapdájában

 

 

Szerző
Cimkék