Mindennapi ítélkezéseink

    Szerző

    Egy hétköznapi délelőtt éppen villamoson utaztam. Az egyik megállónál felszállt egy fiatal férfi. Valahogy nem volt szimpatikus az arca. Meg az a pedáns öltöny és a drága bőrtáska sem nyerte meg a tetszésemet. És ebben a pillanatban képes volt levetni magát arra az üres helyre! „Az ilyenek így szoktak viselkedni. Körül sem néznek!” – gondoltam magamban. Még hosszabb és borúsabb töprengésbe kezdtem az emberi önzésről. Hirtelen azonban egy váratlan esemény megszakította eszmefuttatásomat. Merthogy alig telt el egy-két perc, az a bizonyos férfi, meglátva egy idősebb hölgyet, felugrott és egy mosollyal az arcán nyomban átadta a helyét.

    A meglepődés után csak örülni tudtam. Egyrészt azért, mert győzött az udvariasság. Másrészt mert egy újabb „orra koppintást” kaptam: túl gyorsan és nagyon gyakran minősítek és minősítünk. Automatikusan és ösztönösen születnek bennünk az ítélkező gondolatok. Tele vagyunk tanult – és azt hisszük, tapasztalatokkal alátámasztott – kategóriákkal, amelyekbe igyekszünk besorolni a környezetünkben levő embereket és jelenségeket. Milyen hamar gyökeret ver bennünk egy negatív vélemény egy titkos kis záradékkal: az a másik rossz, és szerencse, hogy én jobb vagyok. Ha mélyen magunkba nézünk, akkor kiderül: gyakran azért ítélkezünk, mert nyíltan vagy elfojtva nem vagyunk elégedettek magunkkal, és tudattalanul olcsó vigaszt keresünk, hiszen más sem tökéletes, sőt… A sok kritika mintha a lázas, érzékeny, békétlen benső világ hőmérője volna.

    Amikor ezek a gyorsan ítélő, minősítő gondolatok veszik át a hatalmat, elfelejtünk valamit. Azt, hogy a másik is egy jóból és rosszból összegyúrt ember, és esetleg még hasonlítunk is egymásra. És az sem jut eszünkbe, mennyire rosszul esne, ha embertársaink rögtön véleményt mondanának rólunk. Mennyi lehetőségtől fosztjuk meg magunkat! Kerítést húzunk oda, ahol nincs is határ. A vélemény azután olyan előítéletté válhat, amelyet bőséges tapasztalatok hada sem tud megrengetni, és olyan elvárások alakulnak ki belőle, amelyeknek senki ember fia nem tud megfelelni. Pedig például számos kísérlet bizonyítja, hogy a pedagógus gyerekekről alkotott negatív, illetve pozitív véleménye befolyásolja a tanítványok teljesítményét. Akitől jót vártak, és dicsérettel megerősítették, ténylegesen jobb eredményeket ért el, akitől azonban nem, annak kevesebb esélye volt a kibontakozásra.

    Zöld ajtó mögül néző lányTúl lehet-e lépni mindennapi minősítéseink falán? Igen! Bár nem úgy, hogy átugorjuk, mert ez valószínűleg nehéz lenne. Egy-egy téglát azonban mindig ki tudunk emelni. Jó lesz új szemmel, elfogulatlanul, a jót feltételezve átnézni a fal résein. Próbáljunk elvonatkoztatni a saját személyiségünktől, ne hasonlítsuk össze magunkat minduntalan másokkal. Embertársunk is megérdemli, hogy ne zárjuk skatulyába – hiszen vélhetően mi magunk sem szeretnénk, ha minősítenének bennünket. Minél több ítéletünktől, megrögzött véleményünktől szabadulunk meg, annál gazdagabb kép tárul elénk, annál színesebbeknek látjuk az emberi lelkeket. A téglák kiemelése közben nemcsak a többiekről alkotott képünk, hanem mi magunk is változunk: gyarapodunk azzal a képességgel, hogy meg tudjuk látni a másik ember változását.