Delia Steinberg Guzmán cikkek

A történelem egy különös gyűjtemény, amelyben, mint színüket a fény szerint változtató, színes üvegek, úgy tűnnek fel az emberek életmódját meghatározó különböző ideák. Minden kornak megvannak a maga sajátosságai, és a végtelen keresés ösvényén az emberek igazodnak ezekhez a mintákhoz, követni igyekeznek őket és alkalmazkodnak hozzájuk, ahogy nem tennék semmilyen ideával, ami más forrásból származik. Az általánosan elfogadott aztán törvényerejűvé emelkedik, és egy idő után olyan megegyezések szilárdulnak meg, amelyek erősebbek, mint a törvények.

Amikor a hétköznapokból kivész a józanság és a tudás, akkor az ún. „közvélemény” tévedhetetlen bírájává emelkedik mindannak, amit mondunk és teszünk.

A közvélemény azonban se nem bölcs, se nem józan, de nem mintha eleve képtelen volna rá, csakhogy nem is akarják, hogy azzá váljon. Éppen ellenkezőleg, szánt szándékkal manipulálják, és olyan változékonnyá alakítják, mint amilyen a divat.

A mindennapi valóságban a közvélemény örökké két véglet között ingadozik: a bírálat és a dicsőítés között, amely lankadatlan ingaként leng ide és oda. Ez a kilengés annyira félelmetes, hogy a dicsőítéshez kijár a létezés és cselekvés lehetősége, míg a bírálat homokzsákként nehezedik ránk, amely alól ki sem merjük dugni a fejünket.

Senki sem lehet végletekig derűlátó az életben, hiszen mindannyian megismertük a szenvedést, és sokszor éreztünk már fájdalmat. Ugyanakkor senki sem lehet a végletekig pesszimista, hiszen a nehézségek ellenére sem adjuk fel a küzdelmet.

Kezdjük lentről, az anyagtól. Az anyag alapos megfigyelése önmagában is derűlátást ébreszthet. Elég, ha félretesszük a rideg elemzést, és a tökéletességét vizsgáljuk. Azt a gondosságot, amellyel az egész világegyetem meg van alkotva, még ha keveset is ismerünk belőle. Az anyagot uraló törvények, amelyek irányítják és rendezik, egyszersmind felette is állnak. Az anyag tükrözi a szépséget. Bár homályos, nehézkes és romlandó, mégis felderíti szívünket, pusztán azért, mert megérinti, megtisztítja és felemeli valami magasztosabb. A szépség ugyanis otthonra talált benne egy pillanatra.

A szellem nem ismeri a pesszimizmust. Egyszer s mindenkorra magunk mögött kellene hagynunk azokat a nézeteket, amelyek szembeállítják bennünk a jót a rosszal. Ne tekintsük egyenrangúnak a jót és a rosszat, Istent és ördögöt. Az ellentétes erők harcot vívnak bennünk, amitől középre helyezkedünk, akár egy néző, és így kétségek közé kerülünk, az állandó bizonytalanság állapotába.

Nincs Isten és ördög, csak Isten van. Nincs jó és rossz, csak jó. Mindössze arról van szó, hogy a jó annyiféleképpen nyilvánulhat meg a világban, hogy ezt nem mindig látjuk át, és ezért tudatlanságunkban rossznak nevezzük.

Tételezzük fel, hogy létezik egyfajta legfőbb fény, nevezzük ezt Jónak, amely az egész világegyetemet áthatja. Ha sikerül megközelítenünk azt a pontot, ahonnan a sugarak erednek, ha egészen közel tudunk emelkedni hozzá, akkor rengeteget befogadhatunk melegségéből és fényességéből. Ha viszont messzebb helyezkedünk el a forrástól, kevesebb energia jut el hozzánk, mert a fény szétszóródott és eloszlott a világban.

Szoktunk beszélni nehéz munkákról, nehéz feladatokról, nehéz lelki helyzetekről, nehéz emberekről, nehéz időkről. Végtelenül hosszú a lista, és nem is az a célunk, hogy a végére érjünk, vagy hogy néhány sorban megoldást találjunk minden egyes helyzetre. Ellenkezőleg, az ember belső viszonyulására szeretnénk felhívni a figyelmet, amikor nehézséggel találkozik.

Minden növekedés belülről fakad. A gyökér teszi erőssé a fát, nem pedig a levelek sokasága. Ne feledkezzünk el a gyökérről. Ha túl sok nehézség foglalkoztat akár saját magunkkal, akár a többiekkel kapcsolatban, ha az önhittség minden mást háttérbe szorít, ha a hiúság helyettesíti a tudást, ha a tettek mennyisége fontosabb a minőségnél, akkor itt az idő, hogy megálljunk és elgondolkodjunk.

A gondolatok útján működő racionális gondolkodáson túl, amiről azt mondtuk, hogy az elmét formálja, az ember a gondolkodásnak egy másik, finomabb formájával is rendelkezik: az intuícióval. Az egyik a megismerés fonalait szövi: ez az ésszerűség. A másik azonban közvetlenül ragad meg mindent: ez az intuíció. A megismerésnek ezt a módját az intelligenciához kapcsoljuk.

Mája megint csak összekuszálja játékának fonalait, és azt hiteti el velünk, hogy az intelligencia egyfajta képesség és jártasság, amely a fizikai szinttől terjed a szellemiig. „Intelligensnek” lenni azt jelenti, hogy „éberek”, okosak vagyunk, gyorsak a reakcióink, ezért az emberek úgy tekintenek az intelligencia fejlesztésére, mintha egy mentális atlétikai versenyről lenne szó.

Sajnálatos módon a ma emberének természetéhez hozzátartozik az agresszió. Bármelyik pillanatban és a legkisebb ingerre kitör, akár indokolt, akár nem. Olyan erőről van szó, amely lappangva várja, hogy kirobbanhasson, mintha egy zabolátlan, sebes sodrású patak volna, és amelynek bár nem könnyű felderíteni az eredetét, mégsem engedhetjük, hogy kifogjanak szerény elemzőképességünkön.

Mindenekelőtt kétféle agresszivitást különböztethetünk meg: a felnőttekre jellemzőt és a fiatalokét.

A felnőttek agressziója, noha ugyanolyan súlyos, mint a másik, talán mégis érthetőbb. Hosszú évek alatt felgyülemlett elégedetlenségek, kudarcok, meghiúsult és veszni hagyott álmok adódnak itt össze.

Bacon már évszázadokkal ezelőtt megállapította, hogy egyeseknek az ismeretszerzés véget ér kíváncsiságuk kielégítésénél. Egy 19. századi mester pedig hozzátette, hogy Bacon éppen olyan jól fogalmazta meg ezt a már-már elcsépelt igazságot, mint azok az elődei, akik megkülönböztették egymástól a bölcsességet és az ismeretet.
A tudományos, filozófiai, művészeti, szociológiai, politikai, közgazdaságtani és megannyi más területtel kapcsolatos ismeretek széleskörű elterjedése nem komolyságról, hanem a kíváncsiság kielégítésére létrehozott piacról tanúskodik. Ha nem mutatkozik kíváncsiság, vagy teljesen hiányzik, lesz, aki felébressze a szenzációhajhász propaganda illetve a kommunikációs eszközök széles körű és felelőtlen kiaknázásával.

Sokszor hallhattuk és olvashattuk már, hogy a technika korában élünk, és sosem felejtik el kiemelni az ezzel járó összes előnyt sem. A folyamatok szabályozottak; az elektronizálás kiterjed az élet minden területére; a gépek mindenütt felváltják az emberi munkát; az elektronikus kommunikáció lerövidíti a távolságot és az időt. Csaknem elértük a várva-várt mennyországot, ahol temérdek szabad időnk marad mindennap és egy héten több napot nem kell majd munkába járni/és egy héten még több szabadnapunk lesz…

„Kényszert érzünk, hogy egészségesnek és szépnek kell maradnunk. Ha pedig még arra is futja, akkor divatosan is kell öltözködnünk. Ezalatt pedig a Föld, amelytől otthonunk, testünk és egészségünk függ, a betegség nyilvánvaló jeleit mutatja.” „Ha az erdőket tényleg a kipusztulás fenyegeti, ha a növény- és állatvilág egyaránt haldoklik, akkor nagy baj van a világban. Lehet, hogy a Föld panasza szól az emberekhez, akik nemigen bánnak vele élőlényként. Lehetséges, hogy növekvő elsivatagosodása figyelmeztetés azoknak, akik nem gondolnak bele, mit is jelentene a sivár és puszta Föld… ahol a megmaradt kevés ember képtelen lenne visszaállítani mindazt, ami elpusztult.”

Több évszázaddal azelőtt, hogy a tömegtájékoztatás közismertté tette volna a pszichoanalízis felvetéseit, a bölcsek már tudták, hogy az emberek szimbólumokon keresztül fejezik ki magukat, és hogy a viselkedésük mögött sokkal mélyebb tartalmak húzódnak meg, mint ahogy az elsőre látszik.
És ha ebben nincs is semmi újdonság, az azonban üdvös újítás lenne, ha igyekeznénk megragadni a szimbólumok jelentését, mivel ezek többé-kevésbé mindannyiunkra hatással vannak.
Manapság az élet nehézségei egyre inkább ránk kényszerítenek egyfajta „szimbolikus nyelvet”. A magánytól és a meg nem értettségtől való félelem arra késztet bennünket, hogy elrejtsük vagy legalábbis kellőképpen álcázzuk a legszebb érzelmeink és gondolataink többségét. Tehát megvan bennünk a képesség, hogy megfejtsük ezt a fajta kifejezésmódot, amelyet akár új nyelvnek is tekinthetünk.

Van egy kérdés, amelyet kimondva vagy kimondatlanul napról napra, egész életünkben pedig túlságosan sokszor teszünk fel magunknak: Miért szenvednek az emberek? Mi végre a fájdalom?

Ez a kérdés olyan valóságra utal, amelyből nincs menekvés. Mindenki szenved; kinek ezért, kinek azért, de mindenkinek vérzik a szíve, és hiábavalóan törekszik a boldogságra, amelyet örömök és gyönyörök szakadatlan láncolataként képzel el.

Eszembe jut egy buddhista példabeszéd, amely mindig mély benyomást tett rám; a könyvekben A mustármag címmel szerepel.

Az utóbbi időben az emberiség értékskáláján látszólag egyre magasabban helyezkedik el a szabadság mint az élet egyik legbecsesebb kincse. Így aztán mindenki vívja a maga harcát ezért a nagyra becsült trófeáért. Mindenki szabad akar lenni, de csak kevesen tudják, hogy a szabadság értékét az alkalmazása adja…

Ez a helyzet hasonlít a régi aranyásókéra, csak van egy lényeges különbség: az aranyásók annak idején bizonyára tudták, mihez kell nekik az arany, és ezernyi tervet szőttek arra, hogy ha rálelnek, mire fogják fordítani az annyira vágyott nemesfémet.

Nem beszélhetünk filozófiáról anélkül, hogy szót ne ejtenénk a filozófusról; nem beszélhetünk az ideák világáról anélkül, hogy szót ne ejtenénk arról az emberről, aki képes átültetni a gyakorlatba ezeket az ideákat. A filozófus, a bölcsességet szerető ember egyik legfontosabb jellemzőjének örök kereső mivoltát mondhatjuk. Harcos tűz élteti, és csak akkor nyugszik meg, ha végül eljut a bölcsességhez, bár nem tudni, ekkor nem indul-e másvalami keresésére, amit ma még nem érthetünk és nem is érhetünk el.

Ez a kérdés azoknak a valódi mesterművek, zseniális alkotások láttán fogalmazódhat meg bennünk, amelyek alkotóit mintha különleges, náluk mindenképpen magasabb rendű erők vezérelték volna. Miféle varázslat vezette a kezüket? Milyen rendkívüli áramlatokat voltak képesek követni?

Ez a kérdés akkor jön elő, amikor legjobb érzéseinket és gondolatainkat szeretnénk kifejezni, de nem találjuk hozzá a fogódzót. Akkor is felmerülhet, amikor gondolati és érzelmi téren kiüresedünk, és úgy érezzük magunkat, mintha az élet taszigálta csont- és húsbábok lennénk.

Egy régi tanítás – amely filozófiai, így egyben ezoterikus is – arról szól, hogy előbb vagy utóbb mindenki szembetalálkozik az életében azzal, amit szeret és azzal, amitől fél.
Vajon előre meghatározott keretekről, az elkerülhetetlen jövőről lenne szó? Nem, ez egy mély tanítás, egy olyan bölcsesség gyümölcse, amely korántsem vesztette aktualitását. Rávilágít a lelkivilágunk erejére: az érzelem, a szeretet és a félelem, amelyet átélünk, képes mozgatni az akarat rejtett szálait, tudja irányítani a gondolatokat és elvezetni a tettekig.

Mája egyik leghatásosabb fegyvere az a számtalan tükör, amelyet félúton állít a szellem légies és az anyag sűrű világa közé. Ezeknek a tükröknek a jellegzetessége, hogy megsokszorozzák azt a szellemi Egységet, amely eredetileg egy volt, de ahogy lejutott ide, végtelen sokasággá, számtalan vonzó elemmé vált, amelyek magukhoz tudják láncolni az embert.

A tükrök mögött, a fény játéka mögött viszont mindig az Egység rejlik.

Az idő… ez a furcsa dimenzió, amelyből nem törhetünk ki, számtalan kifejeződést talál, és mivel ennyire gazdag, egyszerre élhetünk a foglyaként és érezhetjük magunkat jól is benne. Sokféleképpen mérhető az idő, és az, amelyet óraszerkezeteink mérnek, csupán az egyik fajtája. A szívünk, az értelmünk és a szellemünk annyira eltérő módon észleli az időt, hogy úgy tűnhet, mintha más-más dimenzióban mozognánk.

Ha egyetértünk abban, hogy a szép tárgyak szebbé és harmonikusabbá teszik a környezetet, akkor azt is tudnunk kell, hogy a harmonikus gondolatok is kedvező és kellemes környezetet alakítanak ki.

Nagyobb érdeklődéssel kellene fordulnunk a növekedésünket elősegítő cselekedetek felé. Nem elégedhetünk meg a személyiségünk meglévő fejlettségi szintjével. Senki sem állíthatja: „már megérkeztem”, vagy „úgy vagyok jó, ahogy vagyok”, mert ezzel olyan képet fest magáról, hogy megrekedt a lustaság és akarathiány szintjén.

Időről időre egy-egy újabb sötét, nehéz és nyomasztó időszak jön el az életünkben. Bármennyire is szeretnénk kiutat találni, csak homály vesz körül bennünket. Csüggedés vesz erőt rajtunk, és bármihez is fogunk, balul üt ki, szinte már azelőtt, hogy nekiláttunk volna. Ezek a mi éjszakáink, amelyekben azonban ugyanúgy győznünk kell. Senki sem fog helyettünk fényt gyújtani a sötétben. Tanuljuk meg, hogy ne kívülről várjuk a megoldást.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni az alapvető különbséget a klasszikus értelemben vett filozófia és a között az intellektuális-verbális tevékenység között, amivé a filozófia manapság leegyszerűsödött. Napjainkban kevesen merik filozófusnak nevezni magukat. A filozófiaoktatás a különböző gondolkodási rendszerek és azok megalkotóinak történeti áttekintésére, illetve egyik-másik elmélet vagy szerző jelentősége fölötti vitára korlátozódik.

Röviden összefoglaljuk, mit is értünk filozófia alatt, és hogyan ültetjük át a gyakorlatba, figyelembe véve, hogy korunk zűrzavarát tovább tetézik a téves elképzelések és a rosszindulat, amely minden megkülönböztetés nélkül alkot ítéletet a jóról és a rosszról. Egy olyan korban élünk, amelynek a többihez hasonlóan sajátos értékei vannak, és tagadhatatlan gondokkal küzd. Az utóbbiak elől homokba dugni a fejünket értelmetlen, hiszen így nem juthatunk el a megoldásukhoz. Bátran rájuk mutatni nem a borúlátás jele, hanem józanságra vall. A megoldásukra törekedni pedig filozófushoz illő, aki nézeteit a gyakorlatban is alkalmazza.

Már beléptünk a nyár kapuján. Újra átéljük a természet ciklusának egyik ismétlődő fázisát, bár talán pontosabb, ha azt mondjuk, hogy alávetjük magunkat neki. De a passzivitás helyett hasznosabb lenne, ha kicsit jobban tudatosítanánk életünk valamennyi pillanatát, és nem csupán kihúznánk naptárunkban a szinte észrevétlenül múló napokat. A nyár különleges időszak, azonban mára nagyrészt elveszítette jelentésének mélységét a versek, a bevett szokások, a hétköznapi gondolkodásmód és a reklámok hatására.

Költők és filozófusok gyakran útnak nevezik az ember áthaladását az életen, és ha más-más módon is, de foglalkoztatja őket ennek az útnak a minősége és végcélja. A hétköznapi nyelv is használja azt a megfogalmazást, hogy valamit az életút részének tartunk vagy épp attól eltérő iránynak gondolunk. Az élet mint út figyelemfelhívó, szimbolikus kép, amelyen elgondolkodva talán választ is kaphatunk egy-egy kérdésünkre.

Ember mivoltunk egy gazdagító, de félelmetes belső kettősséggel szembesít: a gondolatok és az érzelmek egy helyen, a pszichében vannak. Szanszkritul ezt a kettősséget káma-manasznak nevezik. A vágyak (káma) és gondolatok (manasz) keverékéről van szó, amelyben a kettő nem mindig segíti, sőt inkább akadályozza egymást. A tiszta, vegyítetlen gondolkodást felettébb nehéz elérni, és túloznánk, ha azt állítanánk, hogy ezzel már nincs gondunk. Többnyire érzelmekkel átitatott gondolatokkal gondolkodunk, és ha kis szerencsénk van, akkor ezek az érzelmek nemesek és emelkedettek.

A kreativitáshoz tudásra van szükség, a tudás megszerzése pedig időbe és ismétlésekbe kerül. Sokszor mondják, hogy az embernek spontán kell cselekednie ahhoz, hogy kifejezhesse, ami a „bensőjében megszületik”. De miféle „bensőről” van szó?

A Világegyetem egy hatalmas élőlény, makrobiosz, amely az abszolút istenségből származik. Amikor megnyilvánul, testbe költözik, és mindig elveszíti, amikor újra egyesül őselvével. A Világegyetem tehát, mint megnyilvánult lény, egy Szellemnek és Anyagnak nevezett kettősség révén jelenik meg. Ez a polaritás jellemez minden lényt, amely a megnyilvánult Világegyetemet alkotja.

Az ókori görögök válságfogalma manapság aktuálisabb, mint valaha. Tetszik, nem tetszik, a válság nyilvánvalóan jelen van, ami azt jelenti, hogy a változás pillanatában élünk, a csúcsszögnek a hegyénél tartunk, ahol a két szár találkozik. Válság, avagy változások idején minden ingatagnak tűnik. A bizonytalanság és a kétely nap mint nap felbukkan, és senki nem akar nagy vállalkozásokba fogni, mert kiszámíthatatlan, mi történik majd holnap.

Egyetértünk azokkal az ősi tanításokkal, amelyek a manapság elfogadottnál sokkal hosszabb múltat tulajdonítanak az emberiségnek. Ezek szerint az ember már azokban a régmúlt időkben megjelent a Földön, amikor bolygónk még nem szilárdult meg teljesen, és már akkor fontos kapcsolat alakult ki a lakóhely és lakói között. Ez a hajdanvolt ember sok különböző evolúciós fázison ment át, és a fizikai megjelenésétől kezdve egészen a metafizikai szintig különféle változásokon ment keresztül. Teste egyre inkább tökéletesedett, és tudata egyre éberebbé vált.

Az állatoktól, a növényektől és az ásványoktól a racionális és intelligens elme különböztet meg, ezért nyilvánvaló, hogy benne kereshetjük az ember természetes központját. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének olyan pillanatok, amikor a tudat a test szükségleteivel vagy az érzelmek ingadozásaival foglalkozik. A cél azonban az, hogy az elme magaslataiból lássuk el a test és az érzelmek szükségleteit.

A tudat fogalmának sokféle meghatározása van. Azonban bármennyire is sok van belőle, mégsem határozhatjuk meg teljesen ezt a sokszínű területet, ahol az összes érzelmi és gondolati tevékenységünk zajlik. Ez a tágas tér a tudat, amelyben érzéseink, érzelmeink, véleményeink, gondolataink sokszínűsége éppúgy megnyilvánul, mint a saját testünkből és környezetünkből érkező, gondolatokká és érzelmekké alakuló benyomások. Ezek alkotják belső életünk magját.

Ebben a témában nem eredetiségre törekszünk, csak újszerűségre. Míg az eredetiség különbözni akar a már ismerttől, addig az újszerűség ismét életet visz a már meglévő legfontosabb értékekbe. Ezért az Új Akropolisz úgy határozza meg a filozófiát, ahogy mindig is meghatározták: a filozófia a „bölcsesség szeretete”, olthatatlan szomjúság azután, aminek hiányát érezzük; olyan mély tudás keresését jelenti, amely választ tud adni a leggyötrőbb emberi kérdésekre. Abban sem vagyunk eredetiek, hogy Platónt követjük, amikor a filozófia lényegét alkotó bölcsesség jellemzőiről beszélünk. Ez a bölcsesség olyan teljesség, olyan csúcspont, amelyet intelligensen irányított tanulás útján érhetünk el: a teljes tudatlanságtól a mindent felölelő tudásig terjed. Tudásunk fokozatosan nő, és nem szabad megállnunk félúton a vélemények kínzó világában, amikor önhitt módon, önkényesen igazságként hangoztatunk olyasmit, ami csupán tökéletlen feltételezés.

A félelmek bennünk vannak, érzelmeinkben és azokban a pusztító érvelésekben, amelyek meggátolják a cselekvést. Éppen ezek a belső, lelki félelmek bénítják meg az embert. A belső félelem teszi félelmetessé a külső dolgokat. Mit kezdjünk a félelmeinkkel? Vizsgáljuk meg őket, és meglátjuk, hogy úgy tartanak bennünket fogva, mint valami ragadozó mancsai. Az egyetlen szabadulási lehetőség maga a cselekvés, a kimozdulás a tehetetlenségből.

A fiatalság ideáját emeljük ki a testi fiatalság helyett, amely az emberi élet egyik fázisához, egy meghatározott életkorhoz kapcsolódik. Akkor tehát elmondhatjuk-e minden 15, 20 vagy 25 évesről, hogy fiatal? És vajon mindenki felnőtt, aki elmúlt 40? És ha 50 vagy 60 év felett jár valaki, akkor biztosan öreg? A látszólagos fiatalság mostanában sokra tartott tulajdonság, és nem kevés társadalmi előnnyel jár.

A sikert minden korban elérendő célnak tartották, noha nem mindig ugyanabban keresték. A száz évvel ezelőtt, vagy akár még a pár évtizede is győzelemnek tekintett dolog most idejétmúltnak, túlhaladottnak tűnhet, más célok váltották fel a régieket. Csak egyvalami változatlan: a siker utáni vágy, a győzni akarás, a törekvés arra, hogy megbecsültek és elismertek legyünk. Kétségtelen, hogy mostanában a győzelmet a társadalmi presztízs és a vagyon határozza meg, és ezekből származnak a presztízst növelő további lehetőségek is. Nem meglepő tehát, hogy a fiatalok ilyesféle sikerekre törnek, ha vinni akarják valamire a társadalomban és el akarják kerülni, hogy a „senkik” hosszú listájára kerüljenek. Mostanában a jövőt ebből a nézőpontból vizsgálják: a pályaválasztást az határozza meg, hogy az adott szakma mennyire segíti elő a hatalom megszerzését és a meggazdagodást. Egyre több az olyan pálya, amely mellett a gyors és biztos siker, a szilárdan és tartósan birtokolható társadalmi rang reményében döntenek. De nem mind arany, ami fénylik.

Semmi sem olyan természetes az ember számára, mint maga a természet. Azonban nem filozófiai értelemben természetes – azaz, hogy minden megfeleljen az evolúciónak és az isteni törvény jól kidolgozott tervének –, hanem emberi értelemben, vagyis hogy minden az embert szolgálja. Minden csak őérte van, azért, hogy mindenből hasznot húzhasson. Minden, ami együtt él velünk a természetben, a rendelkezésünkre áll. A köveket minden további nélkül felhasználjuk, a növények azért vannak, hogy megegyük őket, vagy valamilyen tárgyat készítsünk belőlük, az állatokat – természetesen – megesszük, vagy pedig különféle munkákra fogjuk be. A föld azért van, hogy az általunk elvetett magok kicsírázzanak benne, vagy azért, hogy minél hamarabb és minél kisebb erőfeszítés árán bocsássa rendelkezésünkre rejtett kincseit. Sőt, olyat is hallottunk, hogy a csillagok valójában lámpások az égen, amelyeket azért aggatott fel a Jóisten, hogy éjszakánként az embernek világítsanak – ha ez költészet, akkor nincs is szebb ennél. De ha csak haszonelvűség – amitől nagyon is tartok –, akkor azt állítjuk ezzel, hogy a csillagoknak muszáj fényleniük és világítaniuk, mert az emberek, vagyis AZ EMBER, a „teremtés koronája”, nem lát jól a sötétben...

Általában azt várjuk az élettől, hogy megadja mindazt, ami után vágyunk, hogy a gondok maguktól megoldódjanak, és hogy az események örömöt okozzanak, éppen elegendőt ahhoz, hogy boldogok legyünk. Mindig magunkon kívül keresünk: kint szeretnénk megtalálni elégedettségünk forrásait, és azokat a dolgokat is, amelyekre ráfoghatjuk hibáinkat és szenvedéseinket. Így az alapján ítéljük örömöt adónak vagy elszomorítónak a dolgokat, az embereket vagy az eseményeket, hogy azok mennyire igazodnak nézeteinkhez illetve életfelfogásunkhoz. Azonban az, ami egyes embereket szomorúvá tesz, másoknak élvezetet nyújt. Ha megkérdezzük ismerőseinket, mit éreznek egy esős napon, lesznek olyanok, akik szerint csodálatos és inspiráló ez az idő, másokat viszont elkedvetlenít. Ugyanezt az eredményt kapjuk, ha egy zeneműről, egy versről, egy virágról vagy akár a csillagos égről kérdezünk.

A félelem megbetegíti korunk emberiségét, aminek a legrosszabb következményei a napról napra jelentkező egyre újabb, egyre fájóbb panaszok. A félelem, mint valami rettentő karom, lecsap gondolatainkra, érzelmeinkre és akaratunkra, és ezzel az értelmes cselekvés minden lehetőségét elveszi tőlünk. Életünk ilyenkor az önvédelemre, kibúvók keresésére, a felelősség és az állásfoglalás elhárítására, rejtőzködésre csupaszodik le, arra, hogy még véletlenül se keltsünk feltűnést. Ma nagyra becsülik a szürkeséget és fakóságot, pedig ezek a félelem jegyei, amely éppen ilyen fénytelen és borús.

Ma láttam egy fénysugarat… Nem először láttam ilyet, de ma új megvilágításba került. Olyan volt ez, mint amikor az ember először vesz észre valamit, amit addig csak nézett, de látni nem látott… Rám tódult a fény, az erős és tiszta napfény, amely egy szempillantás alatt – a napkelte áldása! – eloszlatta a környezetében lévő árnyékokat. A világ hirtelen formát és színt kapott; „hirtelen”… mert, mint a gyerekek, létezést tulajdonítunk mindannak, amit előtte nem is sejtettük, csupán azért mert addig nem vettük észre.

Ma láttam a Tavaszt. Láthattam volna eddig is minden évben, de felgyorsult életritmusunk miatt elmosódnak előttünk a természet legkülönlegesebb csodái. A Tavasz, amelyet ma láttam, fénylő, finom hálóként nyújtózott el a fák között. Átadtam magam a képzeletemnek, és ez a ragyogó látvány nyomban elém idézte azokat a finom vonásokat, amelyekkel Botticelli ruházta fel saját Tavaszát. A képzeletvilág szülte varázslat nyomán a Tavasz felém fordult, és tanítása megelevenedett előttem. Az álom és a halál hasonlóságára emlékeztetett, arra, hogy Ő hogyan képes legyőzni egyiket is, másikat is. Hogy ott, ahol azt hisszük, már mindennek vége, elénk tárul a feltámadás csodája.

Amikor évekkel ezelőtt írásainkban és előadásainkon szóba került, hogy egy új középkor küszöbén állunk, eltúlzottnak, szinte fatalistának tűnt ez az álláspont. Arról is volt szó, hogy a történelmi ciklusok ismétlődését nem kell feltétlenül csapásnak vagy visszaesésnek tekinteni, hiszen ez az élet természetes velejárója, ahol a körkörös és spirális formák a fokozatos előrehaladásra utalnak, amely hasonló pontokat érint, noha különböző fejlődési szinteken vannak.

A figyelmet a mindennapi életben kell elkezdeni gyakorolni. Naponta használjuk öt érzékszervünket, és sokkal több időt töltünk a használatukkal, mint gondolnánk. Ezért kell összekötni a figyelmet az érzékszervekkel. A tapintással bőrünk érzékel minden megfoghatót. Észlelhetjük a hideget, a meleget, a simát, az érdeset… Ha pusztán ennél az egyszerű, fizikai érzékelésnél maradnánk, akkor csak a kellemeset keresnénk, és nem figyelnénk oda a tárgyak között meglévő finomabb különbségekre. A figyelem ebben az esetben arra késztet, hogy ismerjük fel a részleteket, árnyalatokat, fokozatokat, érzékelésünket pedig jóval szélesebb körre terjesszük ki, és ne maradjunk meg csupán a kellemes vagy kellemetlen hatások érzékelésénél.

A filozófiát sokszor női alakban jelenítették meg, komoly, büszke, szép nőként, aki ellentétes érzelmeket vált ki az emberből: vonz és nehézségeket támaszt, megigéz és zavarba ejt, hívogat és visszariaszt. No, nem méltóságteljes külseje vagy ruhája idézi elő mindezt, hanem inkább a néha magánál hordott könyv, amelyet oly sokan érthetetlennek vagy haszontalannak bélyegeznek, mivel nem az azonnali szükségletekről és a hétköznapi élet dolgairól szól. Ilyen hasznavehetetlen lett volna az ókori filozófia, vagy pusztán ilyenné silányult a róla alkotott kép az azóta tartó időutazása közben?

A lelki nagyság egyik különleges formája az, ha ismerjük saját gyengeségeinket. Ha viszont semmibe vesszük őket, akkor nem csupán ostoba hiúságunknak adjuk tanújelét, hanem azt is bizonyítjuk, hogy soha nem is leszünk képesek felülmúlni gyengeségeinket. Aki képes felismerni gyengeségeit, arra is rá tud jönni, hogyan javíthatja ki és helyettesítheti őket erősségeivel. Mi egy hiba? Nem lehet mindig bűnnek, torzulásnak tartani a hibákat, mert legtöbbször nem ennyire súlyos a helyzet. Egy hiba szinte mindig valamilyen űrt, hézagot jelent, ahol valami hiányzik. Vagy valamilyen tökéletlenséget mutat. A hiányosságokat és a tökéletlenségeket pedig ki lehet javítani.

Életünk során gyakran mérlegeljük, mire is érdemes fordítanunk az energiánkat, és sokszor elhangzik környezetünkben a „nem éri meg” mondat. Olyan mintha az élet egy vegyesbolt kirakatát tárná elénk, és arra biztatna, hogy kiválasszuk, mi érdekes és mi egyáltalán nem fontos számunkra. Felötlik azonban, hogy bármit is választunk, minden követel energiát, erőfeszítést, csakhogy bizonyos dolgok megérik a fáradságot, mások viszont nem. Tegyük fel a kérdést: mi éri meg mostanság a fáradságot?

Néha jó, ha az ember újra felteszi magának azokat a kérdéseket, amelyek a filozófia útján tett első lépéseikor foglalkoztatták. Elsősorban azért, hogy szemügyre vegye az összegyűlt tapasztalatokat, és hogy megbizonyosodjon arról, hogy szellemi viszonyulása lényegében ugyanolyan maradt-e. Évekkel ezelőtt gyötört a „nagyobbak” magabiztossága, akik rövid életet jósoltak legszebb álmaimnak, egy másfajta, jobb, mélyebb és tartalmasabb életre való törekvéseimnek. Akkoriban arra oktattak engem – és attól félek, sokakat, akik hasonló helyzetben vannak –, hogy az eszmék arra jók, hogy tartalmassá tegyék a fiatalkori éveket, hogy meggyújtsák a cselekvés első tüzeit. De azután az élet a maga követelményeivel, rutinjával és kiábrándultságával megteszi a magáét, hogy ezeket az eszméket gyakorlatiasabb és konkrétabb célkitűzések váltsák fel.

A sok egyéb ártalom mellett, amelyek tovább gyengítik az emberek már amúgy is megromlott egészségét, ott vannak a finomabb szinten ható lelki betegségek is, amelyek legalább annyi kárt tudnak okozni, mint a testi bajok.

A bizalmatlanság mardosó hatása egyre inkább terjed a társadalomban, ami az együttélés minden formáját tönkreteheti az összetettebb, nagy állami szerveződésektől kezdve egészen a családi és egyszerű személyes kapcsolatokig.