A szimbolikus nyelv

    szimbolikus_Hartwig HKD.jpgTöbb évszázaddal azelőtt, hogy a tömegtájékoztatás közismertté tette volna a pszichoanalízis felvetéseit, a bölcsek már tudták, hogy az emberek szimbólumokon keresztül fejezik ki magukat, és hogy a viselkedésük mögött sokkal mélyebb tartalmak húzódnak meg, mint ahogy az elsőre látszik.

    És ha ebben nincs is semmi újdonság, az azonban üdvös újítás lenne, ha igyekeznénk megragadni a szimbólumok jelentését, mivel ezek többé-kevésbé mindannyiunkra hatással vannak.

    Manapság az élet nehézségei egyre inkább ránk kényszerítenek egyfajta „szimbolikus nyelvet”. A magánytól és a meg nem értettségtől való félelem arra késztet bennünket, hogy elrejtsük vagy legalábbis kellőképpen álcázzuk a legszebb érzelmeink és gondolataink többségét. Tehát megvan bennünk a képesség, hogy megfejtsük ezt a fajta kifejezésmódot, amelyet akár új nyelvnek is tekinthetünk.

    Mint a történelem során már annyiszor, az emberek ma a jelent percről percre próbálják élni, vitatják a múlt meghatározó szerepét és elhatárolódnak a jövőtől. A múlt mint szimbolikus tett elfeledése több mindenre utalhat: a tudatlanságtól kezdve egészen a rossz vágányra terelődött újító hajlamig; a múlttal való összehasonlítás félelmétől kezdve addig a félszig, hogy a korunk nem ér fel hozzá. A múlt kitörlése tehát a legjobb módszere annak, hogy felértékeljük azt a kevéske valamit, amit a jelenben teszünk.

    szimbolikus nyelv.jpgA jövő semmibe vétele azonban még ennél is több veszélyt rejt. Itt érdemes a szimbólumok mélyére hatolni, amelyek e mögött a negatív jelenség mögött rejtőznek. A gondolkodó és intelligens ember nem tud egykönnyen elszakadni az időtől és az idősíkoktól; nehéz, majdhogynem lehetetlen szétválasztani a jelent a múlttól és a jövőtől. És még ennél is nehezebb érdektelennek mutatkozni a jövő iránt, hiszen ott valósulnak majd meg álmaink és reményeink, amelyek ma lelkesítenek.

    Lehetséges, hogy – jelképesen szólva – minél jobban elzárkózunk valamitől, annál inkább aggaszt bennünket; és minél inkább lekicsinylünk valamit, annál jobban hatalmába keríti gondolatainkat és érzelmeinket.

    Kizárólag a pillanatnak élni ebben az esetben tehát a menekülés egyik formája egy nem vágyott, hanem riasztó jövőtől való félelem elől, hiszen tudat alatt tisztában vagyunk vele, hogy nem reménykedhetünk olyan jövőben, amelyben nem hatnának a mostani tetteink következményei.

    A mai zűrzavar a jövőben nem túl édes gyümölccsel kecsegtet, ezért behunyjuk a szemünket és azt hisszük, hogy amit nem látunk, az nem is fog bekövetkezni. De a jövő kérlelhetetlen, csakúgy, mint a múlt, amelyet nem tudunk meg nem történtté tenni, bármilyen színben is tüntetjük fel.

    Filozófusként, az igazságot szerető emberként az a fáradságos, ám annál nemesebb feladatunk, hogy kinyissuk a szemünket, szembenézzünk a valósággal, és a lelkünk felé fordulva teremtsünk a jelenben. Mindig helyesbíthetjük a haladási irányt és a célokat, teremthetünk új körülményeket a jövőben.

    Ebben az esetben is jelen van a szimbolikus nyelv: az egészséges, jövőre irányuló optimizmus akkora lendületet ad, hogy még a legnehezebb vállalásoknak is nekiveselkedhetünk.

    A hárítás a félelem jele. A felvállalás és a teljes erőbedobással való cselekvés viszont a tudatosság szimbóluma.

     



    Képek: Hartwig HKD