Az emberiség evolúciója

    Egyetértünk azokkal az ősi tanításokkal, amelyek a manapság elfogadottnál sokkal hosszabb múltat tulajdonítanak az emberiségnek. Ezek szerint az ember már azokban a régmúlt időkben megjelent a Földön, amikor bolygónk még nem szilárdult meg teljesen, és már akkor fontos kapcsolat alakult ki a lakóhely és lakói között.

    Ez a hajdanvolt ember sok különböző evolúciós fázison ment át, és a fizikai megjelenésétől kezdve egészen a metafizikai szintig különféle változásokon ment keresztül. Teste egyre inkább tökéletesedett, és tudata egyre éberebbé vált.

    Ezzel a felfelé ívelő evolúciós görbével párhuzamosan, az ember történelme során számos emelkedő és hanyatló pillanatot megélt, amelyek pontosan egybeesnek egyrészről a szellemi ideák fénylő időszakaival, másrészről a materializmus megerősödésének korszakaival. Éjjelek és nappalok követték egymást az ember történelmében, de ezt nem érdemes haladásnak vagy visszafejlődésnek minősíteni, hiszen minden tapasztalat hasznos, mindegyiknek van értelme. Senki sem fejlődik vissza, amikor alszik, és az emberiség sem fejlődik vissza, amikor álomba szenderül nehéz korszakaiban.

    Amikor emberiségről, az emberek összességéről beszélünk, nem azt értjük alatta, hogy az emberek egyenlők. Lényegbeli szellemi azonosság viszont van, és emellett különböző fejlődési szintek is vannak, amelyek az emberek között létező nyilvánvaló különbségekben mutatkoznak meg. Ebben a változatosságban gazdagság rejlik; a különbözőség olyan harmonikus kapcsolatok kialakulását teszi lehetővé, amelyek egyébként nem jöhetnének létre. Minden emberre szükség van, mert minden embernek küldetése van ezen a Földön.

    Az annyira vágyott szabadság abszolút értelemben nem létezik. Mindennemű szabadság a világegyetemet uraló változatlan törvényektől függ. Az eleve elrendelés is ad szabadságot, mint ahogyan egy hajón is mozoghatunk, noha meghatározott irányban halad. A valódi szabadság akkor nyilvánul meg, ha az ember szelleme győzött anyagi része fölött. Belső szabadságról van szó, amely minden külső megnyilvánulásnak értelmet ad.

    Ha szem előtt tartjuk az előbb említett örökérvényű törvényeket, meglátjuk, hogy semmi sem véletlen a világon, hogy minden mindennel összefügg. Minden történés válasz egy ok-okozati törvényre, amely összefűzi az eseményeket a köztük lévő hasonlóság alapján. Ebből következik, hogy a legártalmasabb igazságtalanság az, ha valaki önmagával szemben igazságtalan: rossz magvakat vet el, és aratáskor bőven jut majd a rossz termésből. Nincs mostoha sors, amit balszerencsénk miatt vádolhatunk, csak a körülmények hálója létezik, amelynek létrehozásában aktívan, bár kellő tudatosság nélkül vettünk és veszünk részt.