Delia Steinberg Guzmán, aki 29 éven át volt az Új Akropolisz Filozófiai Iskola nemzetközi elnöke, idén nyáron távozott az élők sorából. Amikor valaki megszűnik létezni ebben a dimenzióban, mindig mérlegre kerül egész élete.
Óhatatlanul felmerül bennünk is, amikor mások elmennek: Vajon mi marad majd utánunk? Mi az értelme, veleje az életünknek, mit tanulunk? És vajon mit hagyunk örökül másoknak, ami továbbra is élő maradhat? Az, hogy valami maradandót hozzunk létre, csak úgy lehetséges, ha mi magunk tartós értékeket képviselünk, és bennünk élővé válik mindaz, ami képes felülmúlni az idő múlását, a nagy illúziót, a mulandóságot.
Delia Steinberg Guzmánt a filozófia szeretete arra vezette, hogy a bölcseleti tudás, a gyakorlati filozófia átadásának éljen. Egész életében fáradhatatlanul és meggyőződéssel hirdette a filozófia humanista és szellemi értékeit. Több mint 30 könyv és kézikönyv maradt utána. Életműve előtt Mája játékai című kötetének újbóli kiadásával tisztelgünk, amely fellebbenti a fátylat az illúzió természetéről. A szerző ebben a műben 40 fejezeten át különböző erényeket és ideákat jár körül, kendőzetlenül. Ízelítőül, saját szavaival így ír életről-halálról és a fejlődésről:
* * *
Idézetek a Mája játékai című könyvből:
„Mája régi, keleti istenség, nevének jelentése: káprázat. A káprázat az a fátyol, amellyel a természet mindent betakar, hogy az emberek ne jöjjenek rá olyan könnyen rejtett törvényeire. Így téveszt meg, csábít el bennünket Mája szépségével és sokszínű játékaival, így segít, hogy letöltsük kiszabott időnket a földön.
A káprázat játszik az érzékszerveinkkel. És mi – többé- kevésbé tudatosan – részt veszünk ebben a játékban. A káprázat nem azt jelenti, hogy amit látunk, az valójában nem létezik. A káprázat játékai valós, de nem tartós dolgokon alapulnak. Ezek az igazságok olyan rövid életűek, mint egy buborék… mint egy illúzió. Mégis, tudatlanságunkban azt hisszük, hogy ezekben a pillanatnyi igazságokban rejlik a mindenség.
Ha törekvéseinket és legszebb reményeinket pusztán Mája játékaira pazaroljuk, akkor szenvedni fogunk. Mindaz, amit szeretünk, kicsúszik a kezünk közül, és vakságunk miatt elveszítjük annak a lehetőségét, hogy meglássuk a tartósabb, a kevésbé csalóka, a halhatatlansághoz közelebb álló dolgokat.”
„Mája és játékai ugyanúgy az élet törvényeinek a részei. Más, ha ismerjük csapdáit, és egészen más, ha igyekszünk ki is kerülni őket. Mája játékának ismerete egyet jelent az ember öntudatra ébredésével. Az, hogy túllépünk Mája játékán, sokkal többet jelent annál, hogy egyszerű filozófusok vagyunk – azt jelenti, hogy elérkeztünk Istenhez, hogy túlléptünk az emberi szinten és annak szükségletein.”
Amíg ezen a fejlődési szinten vagyunk, Mája elválaszthatatlan társként kísér bennünket. Nem pusztán megtéveszteni akar, hanem fátylával és mosolyával meg is akarja szépíteni azokat a nehéz tapasztalatokat, amelyeken mindannyiunknak keresztül kell mennünk, ha tényleg tanulni akarunk. Májában több a könyörület, mint a rosszindulat, és inkább segíteni szeretne, mint fájdalmat okozni. Az embereknek is megvan az a képességük, hogy észrevegyék és megköszönjék a természetnek azokat a törekvéseit, amelyek szebbé teszik életüket.
A titok abban rejlik, hogy úgy kell játszanunk, hogy közben nem felejtjük el: amit teszünk, csupán játék. Fel kell készülnünk a „felnőttkorra”, amikor ahhoz, hogy kiteljesítsük önmagunkat, már nem lesz szükségünk sem játékokra, sem arra, hogy kézen fogva vezessenek bennünket. De addig is el kell fogadnunk gyermeki állapotunkat, és igyekeznünk kell Májával – játékaival, fortélyaival, bűvöletével és csapdáival – szövetkezve növekedni. Az az érzés, hogy gyorsan múlik az élet, nagyon fontos tapasztalattal ajándékoz meg. A tudás mindenből eltünteti a rosszat és a csúfot. A Tudással Mája játéka az élet sójává válik.
„A születés és a halál pillanatában is egyedül vagyunk. Nem számít, hogy ilyenkor hányan vesznek körül: igazából egyedül vagyunk, és valószínűleg egyedül is maradunk egész életünkben. Nem azért, mintha nem tudnánk másokkal jól eltölteni az időnket, hanem azért, mert végső soron senki sem tud a lelkünkbe költözni, hiszen a lélek természete szerint egyedül van.”
„Csak nagyon ritkán állunk meg, hogy elgondolkozzunk azon, honnan jöttünk, amikor megszülettünk. Pedig ez egyáltalán nem a lélek eredetét firtató mély vallási vagy filozófiai kérdés. Sokkal egyszerűbb dologról van szó: az, hogy megérkeztünk ide, azt jelenti, hogy valahonnan ide kellett jönnünk, akárhol is van, és akármilyen is az a hely. Lehet, hogy ott is ugyanolyan gyászoló és szomorú lelkek búcsúztatnak el, amikor az élők földjére készülünk lépni? És lehet, hogy amit az itteni szülők örömmel ünnepelnek, az az ottani szülőknek fájdalmat okoz, amikor látják elmenni azt a lelket, akivel addig együtt voltak?
És amikor meghalunk, és itt hagyjuk ezt a földet, hová megyünk? Ha valahonnan elindulunk, biztos, hogy valahová, egy másik hely felé tartunk. A végtelenséggel nem férnek össze a véges korlátok. És vajon ott, ahová megyünk, nem fogadnak-e ugyanolyan mosollyal, örvendezve újbóli találkozásunknak, miközben földi rokonaink siratnak bennünket?”
„A bölcs Platón azt mondta, hogy az embert „az egyik és a másik” alakítja. Az „egyik” a belül lévő oszthatatlan rész – ez maga a Lélek –, a „másik” pedig az álarc, amelyen keresztül megjelenik a világban, és amelynek segítségével a magány elől menekülve különféle kapcsolatokat teremt.
Különféle álarcokat öltve az együttlét sokféle formáját el lehet játszani. Így születik a barátság, a szerelem, a szülő-gyermek kapcsolat, az emberek, sőt az állatok és a növények iránti együttérzés is. Finomabb szinteken a szeretet a csillagok végtelenségéhez mérhető, így az ember képes lesz megsejteni és megszeretni az Istent mindazért a tökéletességért, amely világában testet ölt.”
„Az egész természet vissza-visszatérő játékot űz: a nappal és az éjszaka, a Nap és a Hold, a nyár és a tél, az álom és az ébrenlét, a fiatalság és az öregség… Ha minden forog, ha minden visszatér, ha a fák elszáradt ágai újra rügyet bontanak, ha a tenger apályát újból dagály követi, mi, emberek, hogyan vonhatnánk ki magunkat ebből a játékból?
Nincsenek véletlenek. Mája örökös játékot játszik, az ok-okozat törvényével idevonz bennünket, és arra kényszerít, hogy tanuljunk, hogy saját tapasztalatokat szerezzünk. Élhetünk és meghalhatunk vakon, elmerülve Mája játékában…, vagy élhetünk és meghalhatunk úgy, hogy ismerjük a játékszabályokat… Ez saját fejlődési szintünktől függ.”
„Ha tudjuk, hogy alszunk, ha tudjuk, hogy Mája játszik velünk, miközben a sors útját követjük, akkor honnan tudhatjuk, hogy jó felé megyünk-e, hogy nem térünk-e le túl gyakran az útról, hogy azt tesszük-e, amit tennünk kell?
Van valami, ami egyértelműen megmutatja: a fájdalom.
Csak kétféle lény nem érez fájdalmat: a tudatlanok, és azok, akik már nem hibáznak. Valószínűleg magunk mögött hagytuk már a teljes tudatlanság fázisát, de mivel tudjuk, hogy az ember még mindig követ el hibákat, nem kerülheti el a fájdalmat.
Ahelyett azonban, hogy kárhoztatnánk, inkább tekintsük világítótoronynak, a tévedéseinket megvilágító fénynek, vészjelzésnek, amely arra szólít fel, hogy felülbíráljuk tetteinket, és kijavítsuk tévedéseinket.
Kevés fájdalom ér? Akkor jól teljesítjük be sorsunkat. Sok fájdalom ér? Akkor ki kell nyitnunk a szemünket, hogy világosan megláthassuk, merre vezetnek lépteink.”
„Mája egyik leghatásosabb fegyvere az a számtalan tükör, amelyet félúton állít a szellem légies és az anyag sűrű világa közé. Ezeknek a tükröknek a jellegzetessége, hogy megsokszorozzák azt a szellemi Egységet, amely eredetileg egy volt, de ahogy lejutott ide, végtelen sokasággá, számtalan vonzó elemmé vált, amelyek magukhoz tudják láncolni az embert.
A tükrök mögött, a fény játéka mögött viszont mindig az Egység rejlik.
Az anyag szétválaszt, a szellem azonban egyesít. Mája, aki az anyagban munkálkodik, a kettévált szellemi Egység tükröződése.
Az utat a sokaság és az Egység között csakis az emberi tudat képes megtenni. Felemelkedik és alászáll, alászáll és felemelkedik, így kapcsolatot tud létesíteni a megnyilvánulás mindkét végletével.
Amikor a tudat alászáll, Májával és a fénytörés révén keletkezett népes kíséretével találkozik. Ekkor részekre oszlik, és a különböző tárgyak felismerésével játszik, igyekszik felfogni és összehasonlítani őket, keresi, hogyan tudná felhasználni mindezeket, és hogy a maga számára milyen értelmet rejtenek.
Amikor viszont emelkedik a tudat, akkor Mája addig rejtőzködő csodájával, s magával Májával is találkozik az Egységben, amelyben mindannyian benne vagyunk, ahol vége minden játéknak, ahol már minden tapasztalatot megszereztünk, ahol az egyedüli valóság az Egy Létező.”