A szellem nem ismeri a pesszimizmust. Egyszer s mindenkorra magunk mögött kellene hagynunk azokat a nézeteket, amelyek szembeállítják bennünk a jót a rosszal. Ne tekintsük egyenrangúnak a jót és a rosszat, Istent és ördögöt. Az ellentétes erők harcot vívnak bennünk, amitől középre helyezkedünk, akár egy néző, és így kétségek közé kerülünk, az állandó bizonytalanság állapotába.
Nincs Isten és ördög, csak Isten van. Nincs jó és rossz, csak jó. Mindössze arról van szó, hogy a jó annyiféleképpen nyilvánulhat meg a világban, hogy ezt nem mindig látjuk át, és ezért tudatlanságunkban rossznak nevezzük.
Tételezzük fel, hogy létezik egyfajta legfőbb fény, nevezzük ezt Jónak, amely az egész világegyetemet áthatja. Ha sikerül megközelítenünk azt a pontot, ahonnan a sugarak erednek, ha egészen közel tudunk emelkedni hozzá, akkor rengeteget befogadhatunk melegségéből és fényességéből. Ha viszont messzebb helyezkedünk el a forrástól, kevesebb energia jut el hozzánk, mert a fény szétszóródott és eloszlott a világban.
Nem a világban van a rossz, hanem tudatlanságunkban. A rossz annyit tesz, hogy nem tudunk, nem látunk, nem veszünk észre valamit; a szenvedés rossz, mert tanulnunk kell; a fájdalom rossz, mert képtelenek vagyunk megérteni, hogy letértünk az útról.
A filozófiai optimizmus fenti jellemzői nyomán közelebb kerültünk a régi eszményhez, amelyet a görögök egykor lelkesedésnek neveztek.
A lelkesedés en theosz „belső Isten”, theosz en „Isten az emberben”. Amikor érezzük, hogy van bennünk valami isteni, amikor érezzük a tudás örömét, hogy többek vagyunk földi testünknél, a megértés büszkeségét, hogy túlmutatunk az idő korlátain.
A lelkesedés nem hiábavaló optimizmus: több holmi szertelen jókedvnél, amely leragad a felszínnél. A lelkesedés mély, bensőséges, lelkünk legmélyéről fakad. Ettől énekelni, imádkozni támad kedvünk, rácsodálkozunk a természetre, és Istent keressük a falevélben, a madarak röptében, a felhők vonulásában. Ez mind-mind lelkesedés: sokkal, de sokkal több puszta optimizmusnál.
Sokszor mondták már, hogy optimizmusunk nevetséges. Nemcsak Voltaire, számos más 20. századi gondolkodó is ugyanezt fogalmazta meg. Kijelentették, hogy az optimizmus a jövő filozófiája, de összeegyeztethetetlen a jelennel. Majd valamikor később látjuk hasznát, hiszen a jövőbe helyezi a jobb világot.
Szerintünk ez nem így van. Az optimizmusnak helye van az idő minden síkján, hiszen amint lelkesedéssé válik, nincs olyan zug sem térben, sem időben, amit ne hatna át.
Az optimizmusnak helye van a múltban. A múlt bizonyítja, hogy a történelem ciklikus. Feledékenységből vagy gondatlanságból sokszor kerülünk hasonló helyzetekbe, amikor ugyanolyan eredményeket érünk el és ugyanazokba a hibákba esünk, mégis minden alkalommal fejlődünk egy kicsit.
A múlt arról is tanít, hogy akadtak olyan történelmi pillanatok, amikor az Igazság, a Szépség, az Igazságosság és az Egység tisztán tükröződött az anyagi világban. De arról is, hogy más korokban ezek az elvek (Egység, Igazságosság, Jóság, Szépség) megfelelő csatornák híján nem ölthettek formát.
Optimizmus van a jelenben, hiszen nem tudjuk kifejezni lelkesedésünket sem a tegnapban, sem a holnapban, hanem csakis ma, itt, minden gondunk dacára, lelkesedve minden nehézség ellenére, sőt épp nekik köszönhetően.
Mit sem érne lelkesednünk, optimistának vagy határozottnak lennünk, ha soha nem botlanánk meg az úton. Naponta súrlódunk, mindig, amikor kinyújtjuk a kezünket, valamilyen nehézségbe ütközünk, de ha ennek dacára, sőt ennek köszönhetően továbbra is megőrizzük lelkesedésünket, éppen ez jelzi, hogy az egyetemes szikra lángra kapott bennünk.
Az optimizmusnak helye van a jövőben is, de nem valamiféle légvárként vagy csalóka ábrándként. És annak sincs értelme, hogy egy szebb jövő álmát dédelgessük, csak hogy ne lássuk, mi zajlik a jelenben.
A jövőbe tekintő lelkesedés és optimizmus azonban egészen más. Arra épül, ami már most létezik, most érvényes; olyan meggyőződésre, amely világos, mély és tiszta, és teljesen áthat bennünket. Azt jelenti, hogy már most éljük a jövőt.
A lelkesedés valójában az ember szívében égő tűz, amely a történelem alakítójává teszi – régen, most és a jövőben is.
Képek forrása: flickr