Napkelte

    téli napfelkelteMa láttam egy fénysugarat… Nem először láttam ilyet, de ma új megvilágításba került. Olyan volt ez, mint amikor az ember először vesz észre valamit, amit addig csak nézett, de látni nem látott… Rám tódult a fény, az erős és tiszta napfény, amely egy szempillantás alatt – a napkelte áldása! – eloszlatta a környezetében lévő árnyékokat. A világ hirtelen formát és színt kapott; „hirtelen”… mert, mint a gyerekek, létezést tulajdonítunk mindannak, amit előtte nem is sejtettük, csupán azért mert addig nem vettük észre.

    Lelki szemeim előtt hirtelen megjelent a sokszor olvasott és értelmezett platóni barlanghasonlat: az anyag sötétjében sínylődő ember képe. Az emberé, aki tapogatózva tud csak eligazodni, és mivel nem lát világosan, alig ismeri a környezetét. Az emberé, akit ez a sötétség tart fogva, úgy, hogy nincs is tudatában börtönének, mégis hajtja a megszabadulás vágya, és szétszakítja láncait a kijárat keresése közben. Az emberé, aki kijut a napfényre és megrendíti az addig ismeretlen és váratlan ragyogás. Ő az, aki hirtelen rácsodálkozik a valóságra; most már látja, most már érti.

    Ezek a képek peregtek le képzeletemben, és még annyi minden más, amikor megpillantottam a kirobbanó, hajnali fénysugarat. És ekkor új gondolat merült fel bennem: a fény létszükséglet, amely minden embert sarkall.

    barlangba beszűrődő napfényBárcsak tudnánk fényt gyújtani, miközben figyelünk, tanulunk, ítélünk… Bárcsak világosság támadna bennünk is, és a lélekben is fel tudna kelni a nap, mert akkor sok árnyék feloszlana… Valószínűleg számos kérdés tisztázódna, mert azelőtt a kételyek félhomályában éltünk. Valószínűleg kitárulna előttünk az élet, és lehetővé válna, hogy akárcsak a nap, fentről szemléljük és tisztán rálássunk életünk minden történésére.

    Amikor fentebbről szemléljük a dolgokat, már nem csak a mindennapi túlélésért folytatott harc vad drámaiságát látjuk bennük. Amikor így szemléljük a dolgokat – egy kis fénnyel megvilágítva –, attól még ugyanolyanok, mégis másként látjuk őket, és talán érthetőbbé is válnak. Amikor az ebek ugyanazon a csonton marakodnak, a föld közeléből nem veszik észre, hogy tőlük alig pár méternyire több csont is hever a talajon, további lehetőségek, amelyek miatt értelmetlenné válik az addigi acsarkodó harc. Háborúk, egymás meg nem értése, összeütközések, gyilkosságok, feszültségek, gyűlölködések, hiúság, becsvágy… mind olyan csontok, amelyekért megannyi ember marja egymást... De egy kicsit messzebbről nézve, egy kicsit felülemelkedve, egy kis fénysugár megvilágításában, mindent tisztábban ítélhetünk meg. Az életnek van fényes és sötét oldala, boldog és szomorú pillanatai, ezt el kell fogadnunk, fel kell ismernünk ennek törvényszerűségét, és meg kell tanulnunk mindennek tudatában az élet fénylő és boldog oldala felé fordulva haladni.

    Minél inkább küszködünk a félhomályban, annál kevésbé tudunk kikeveredni a csapdából, mert a barlangba zárt emberekhez hasonlóan, minden időnket és energiánkat felemészti a sötétben folytatott csatározás, és egyetlen percet sem fordítunk arra, hogy megkeressük a kivezető utat. Olykor szükség van arra, hogy a barlangban raboskodva harcoljunk a sötétben, hogy széttörjük tudatlanság béklyóit, de ezt azért tesszük, mert a küzdelmet követő megszabadulásra vágyunk. Az önmagáért való harc már nem köt le, mert az újdonsült tudatosság új irányt mutat.

    Minél inkább belemerülünk a megtévesztő szavak és ígéretek, a hazugság és alattomosság uralta világba, annál messzebbre kerülünk a világosságot adó fénytől. Az álnok villódzás hatására elhisszük, hogy nem is létezhet más fényforrás.

    Két alak fogja a hajnali NapkorongotMégis, a szavakon túl a tettek beszélnek; a felfuvalkodott, kiüresedett ismereteken túl az életerős bölcsességhez jutunk, amely lehetővé teszi, hogy aszerint is éljünk, amit sikerült megértenünk. A megtévesztő ígérgetéseken túl a valódi remény vár. Az alattomosságon túl a szebb jövőbe vetett hit fénylik, és az abban való bizalom, hogy az ember képes lesz valóra váltani.

    Elég volt az ideig-óráig égő, füstölő fáklyákból; a halovány mécsesekből, amelyek hiába hunyorognak az út mentén; elég volt az alig pislákoló tűzből és parázsból, amelyek egy napot sem bírnak ki; elég az álnok csillogásból, amelynek talmi ragyogása a nappali fénnyel vetekszik. Tudjuk, hogy kint nap mint nap megvirrad; tudjuk, hogy a felhők és viharok felett ott fénylik a Nap. Csupán nyitnunk kell a fényre, ki kell jutnunk a barlangunkból, tágra kell nyitnunk szemünket a természet tündöklése láttán, hogy feltáruljon előttünk a világunk: az, amelyben élnünk kellene. Lehet, hogy még béklyók kötnek, de nagy remény fűt egy új és jobb világért, amely a hajnalpírba borított horizonton vár ránk.

     

    Olvastad már?

    A Tavasz
    A megújulás
    A megújulást meg kell érdemelni