Jorge Ángel Livraga cikkek

Madridban tartott előadás, amely a Cuadernos de Cultura 1999. októberi számában jelent meg.

Sosem felejtem el, amikor egyszer megpróbáltam elmagyarázni valakinek Leónidasz hőstettének lényegét, aki két napot nyert a perzsák elleni csatában, és így a görögök ki tudták menekíteni Athénból a fosztogatás elől a műkincseket és a legfontosabb könyveket.

Egy újságíró a következő szavakkal támadt nekem: „De hiszen ön is tudja, hogy az élet többet ér, mint bármely könyv vagy műtárgy!”. A szócsata végén kissé élcelődve azt kérdeztem tőle, hogy ha Leónidasz nem állt volna ki harcolni Thermopülainál a perzsák ellen, vajon még ma is élne? Arra gondolt-e már? „Nem, valóban halott lenne” – felelte. „Láthatja hát – folytattam –, hogy valamennyien meghalni jöttünk erre a világra. Mindössze arról van szó, hogy az embernek választania kell, hogyan éljen, illetve, a legrosszabb esetben, hogyan haljon meg.”

A Bhagavad-gíta a nagy hindu eposz, a Mahábhárata része. Hásztinapura, a tökéletes város birtoklásáért folyó harcról szól, amelyet két sereg vív egymással.

A Bhagavad-gíta keletkezésének időpontját nehéz pontosan meghatározni, mivel az erre vonatkozó vélemények nagyon eltérőek. Egyesek szerint 5000 éves, vagy még ennél is régebbi, mások szerint csak i. e. 400, vagy legfeljebb i. e. 1000 körül született. Valójában nem is az a fontos, hogy pontosan mikor írták le, mivel a benne rejlő üzenet éppannyira ősi, mint maga az ember. A Bhagavad-gíta lapjai nemcsak az emberiség, hanem az egész világegyetem történetét őrzik, amely minden lényeges kérdésre kitér.

Amióta az ember felépítette első városait, hogy rituális vagy lakóteret alakítson ki, ellentmondást hordoz magában: próbálja összeegyeztetni a menedék és intimitás iránti szükségletét a nélkülözhetetlen szabad tér igényével, hogy ne veszítse el teljesen a kapcsolatot a környezetével, és hogy megmaradjon szabadságérzete.

Az utóbbi évek európai divatjában a trompe l’oeil, amelyet a szem megtévesztésének fordíthatunk le, kéz a kézben jár a szintén növekvő ökológiai érzékenységgel, amely ha nem áll politikai befolyás alatt, képes feleleveníteni a mélységesen emberit és természetest, amelyeket a 20. század hajnalától lassan kezdtünk elveszíteni a vas, a füst, az erőszak és az önteltség sűrűjében. Ennek a divatnak a lényege, hogy a falak természeti tájakra néző ablakokat utánoznak, meghitt fiktív környezetté, vagy csodás épületekre nyíló erkélyajtókká válnak, ami nyilván erősen elüt a modern lakóházak egyszerűségétől.

Arra, hogy szükség van a makulátlan jellemből, az ember lényegi mivoltából fakadó erkölcsi szintre, több mint kétezer éve legtöbb művében már Platón is rámutatott, később pedig ugyanígy tett Kant és minden követője.

Nem is létezett olyan, magát filozófusnak valló ember vagy nagy gondolkodó, aki kétségbe vonta volna ennek szükségességét, noha a klasszikus világ összeomlása után ezt az egyébként nyilvánvaló tényt teológiai, politikai, társadalmi vagy pusztán gazdasági megfontolásoknak vetették alá.

A filozófia szó jelentése: „a bölcsesség, avagy a tudás szeretete”. Olyan út ez, amelyet az Igazság napja világít be. Mindaz, ami ennek az alaptermészetének ellentmond, nem filozófia, hanem üres okoskodás, mások gondolatainak átfogalmazása, amely az eredeti tanításból csak annyira tud táplálkozni, amennyire egy levesestálba merített kanálnak jut a levesből és az ízéből.

Az élet és a halál az egységes Élet két oldala. Aki ezt még csak nem is sejti, ne nevezze magát elhamarkodottan filozófusnak, hiszen még rá sem lépett a felfelé vezető ösvényre.

Figyelemreméltó, ahogy egy józan gondolkodású ember, aki soha nem vetemedne arra, hogy egy almát csavarnak vagy üvegnek mondjon, ennél fontosabb dolgokban szemrebbenés nélkül hazudik, kiforgatja a jelentésüket, tagadja a nyilvánvaló tényeket vagy nem létezőket állít. Nyilvánvaló, hogy a hazudozás amolyan múlékony kergeroham, de mivel szokványossá vált, már rá sem hederítünk.

Mivel mindennek és mindenkinek megvan a maga természete, az emberek vagy a dolgok egymás közti kapcsolódásait pedig szintén egyedi jellemzők befolyásolják, ezért az egész vagy bármely rész elferdítése súlyos mentális és lelki vétek; Isten és az emberi intelligencia megcsúfolása.

A mai gondolkodás a materializmus erős befolyására gyakran az ellentétek játékává silányul. A tézis-antitézis-szintézis ókori formulájától, amelyben az utolsó terminus a lehető legeklektikusabban magában foglalta az előző kettő legjavát, eljutottunk a fogalmak leegyszerűsítéséhez, és a félbeszakadt folyamatban az analízis vette át a szintézis helyét.

Az ember egységre és összetartásra irányuló természetes késztetésébe mesterségesen vegyítettek álnokságot és a gyakorlati életben megmutatkozó tehetetlenséget. Ez a logikus gondolkodás szintjét el nem érő mechanizmus az állandó elégedetlenség állapotában tartja a tudatot, és szüntelen, szédítő változásokra sarkallja, amelyekből nem születhet semmiféle elégedettség.

Ebben is, mint számos más témában, veszélyes lehet az általánosítás. Minden embernek egyéni sorsa van, ami olyan, mint egy különböző színű, szilárdságú, hosszúságú és élettartamú fonalakból szőtt zsinór.
Befolyásolják a döntések, amelyeket mindenki meghoz a lehetőségei alapján, és bizonyos rejtélyes tényezők is, amelyek túl vannak minden „horoszkópon”, körülményen és neveltetésen. Valamennyi ókori misztériumvallásban, a sumeroktól az etruszkokig ismerték az „X tényezőt” – ahogy azt egyes 20. századi gondolkodók nevezték –, ami kiszámíthatatlan és előreláthatatlan… Nyilvánvaló hatásaiból tudjuk, hogy létezik, de azt nem, hogy micsoda.

Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák.

Ne egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk. Az a fontos, hogy az emberiség felülemelkedjen a tudatlanságon, a kegyetlenségen és az önzésen. Nem az számít, melyik nép jár ebben elöl, hanem az, hogy egyik se maradjon le.

Az emberiség hatalmas gátakat emelt, átszelte az óceánokat, legyőzte a távolságot és járt a Holdon, mert szellemi ereje és kalandvágya nem hagyta nyugodni – a rejtély az ismeretlen és egy jobb jövő felé hajtotta.

A bölcsesség tettekben mutatkozik meg, nem szavakban.
Könnyű szert tenni kincsekre és elismerésekre ahhoz képest, hogy mennyire nehéz eljutni a helyes nézetekhez, a végső ismeret italának egyetlen üde cseppjéhez. Semmi sem abszolút a tudatnak ezen a szintjén, mindennek megvan a maga ideje és a lehetősége is. A bölcsesség nem más, minthogy tudjuk, mikor jön el az ideje egyik vagy másik cselekvésnek, és hogyan váltogathatjuk őket.

Akár mítosz, akár történelmi valóság, Szent Jakab útja megnyitotta Európa előtt a misztikus Spanyolország kapuit. Ma zarándokok sokasága járja be ezt az utat. Ez az Észak-Ibéria kövein futó Tejút.

Szent Jakab július 25-én tartott ünnepe felfedező- és tanulmányútra csábított Galíciába, Compostela ezeréves zarándokközpontjába. A misztériummal akartunk találkozni. Ne a szó hétköznapi értelmében vett misztériumra gondoljunk, valamiféle rejtélyre, hanem nyúljunk vissza eredeti értelméhez, amely „misztikus, avagy szent dolgot” jelent.

Egy jószerivel elveszett tudásról van szó. A szüntelen változás zsivajában és elidegenedésében születtünk és nevelkedtünk, állandó menekülésben az unalom réme vagy pszichénk képzelgései elől. A „régi világ”, ahonnan mindnyájan származunk, makacsul hat ránk üres szokásaival, engedményeivel, és a kiüresedett vallási formák és az állatias materializmus közti kilengéssel.
Igen kevesen képesek megállni és megszemlélni környezetüket, ami önmagunk szemlélésének egyik módja. Csak járunk-kelünk az úton, mindent letaposva, gondolkodás nélkül, és így valójában nem veszünk részt a Természet tervében, amely a minket uraló Isten tervének megnyilvánulása. Elveszítettük a meghitt, apró, saját, bensőséges dolgaink iránti szeretetet is, pedig ezek megerősítik az elmét és megmelengetik a szívet.
Azt hiszem, szükségünk van rá, hogy újjáélesszük ezt a feledésbe merült tudást.

Talán ez az ember egyik legősibb képessége. Amióta világ a világ, az ember igyekezett szolgálatába állítani az anyagot, a maga hasznára alakítani, és ahhoz, hogy sikerrel járjon, nemcsak formálnia kellett az anyagot, hanem mindezt először el kellett gondolnia. Mint a fazekas a régi példában, aki először megálmodja és elképzeli az agyagedényt, majd megküzd az anyaggal, amely a rá jellemző tehetetlenséggel ellenáll: hajlama a földhöz húzza, hogy ismét részévé váljon annak, amiből származik.

Az elme viszont formát ad. Ez nem kimondottan anyagi, hanem inkább mentális természetű. Eredete magasztosabb és szellemibb. Ahhoz, hogy ezt megértsük, nem elegendő a nyugati forrásokhoz nyúlnunk. Nyugaton ugyanis a pszichológia és bizonyos mértékben a parapszichológia tudományos tanulmányozása és kutatása is aránylag új.

Ma, amikor meginogni látszik az egyenlőség mítosza, egyre többre becsülhetjük a régiek bölcsességét, akik úgy tartották, hogy minden létező tárgy és lény sajátos életet él. Sőt, egyetlen ember tudatállapotai között is nehéz két ugyanolyat fellelni akár egyetlen nap, egy hónap vagy egy év leforgása alatt. Az a baj, hogy – a szabályt erősítő kivételektől eltekintve – ezek a tudatállapotok gyakran csupán abban egyeznek meg egymással, hogy mindenben és mindenkiben előszeretettel látják a rosszat.

Mindenki sajátos módon „mártírnak” érzi magát, olyannak, akit nem értenek meg, vagy azok áldozatának, akik nem szeretik és nem becsülik meg úgy, ahogyan megérdemelné, és sorolhatnánk a végtelenségig.

A technológiai ember hajnala és alkonya A cikk az azonos című előadás összefoglalása, amely az Új Akropolisz madridi központjában hangzott el, és a spanyol Nueva Acrópolis folyóirat 30., 1976. júliusi számában jelent meg.

Mekkora szerepet töltött be a technika az emberiség fejlődésében? A definícióból adódóan olyan eszközökről van szó, amelyek alkalmazásával az ember képessé válik arra, hogy uralja az anyagot. Ennek dacára nem elegendő kizárólag a technikai eszközöket figyelembe vennünk a haladás mértékének meghatározásánál. Manapság beszippant bennünket a technika imádata, ezért a civilizációk fejlettségi fokát és kiválóságát technikai előrehaladásuk alapján ítéljük meg. Ráadásul ragaszkodunk saját világfelfogásunkhoz: amikor ellátogatunk az ókori népek építményeihez, inkább az nyűgöz le, ha felfigyelünk valami hasonlóra a saját technikai megoldásaink közül, mintsem vallási vagy metafizikai értékeik.

Eklekticizmusnak azt a viszonyulást nevezzük, amely előítéletek nélkül elemez, elgondolkodik, összehasonlítja és összekapcsolja a dolgokat, hogy megpróbálja a legjobbat megtalálni, hogy végül kiemelhesse azt, ami a leginkább méltónak bizonyul. Az igazat megvallva erről a világos és tömör meghatározásról a hétköznapi szóhasználatban és a fogalom felszínes értelmezésekor gyakran megfeledkezünk

Ha szerénységen azt értjük, hogy mentesek vagyunk mindenféle hiúságtól, és hogy nem becsüljük túl a múló világ értékeit, figyelembe vesszük és tiszteljük embertársainkat, különösen azokat, akik nálunk erényesebbek és bölcsebbek, akkor a szerénység minden kétséget kizáróan a nemes dolgokra, és legfőképp a szent megélésére nyitott lelkek megkülönböztető jegye. Ha így tekintünk rá, akkor a szerénység az erények koronájának egyik legszebb ékköve, és elképzelhetetlen, hogy akinek a nevét nagysága miatt megjegyezte a történelem, ne viselte volna magán a szerénység jegyeit.

Az emberi közösségek ősidők óta igyekeznek harmóniában élni a természettel. A részének érezték magukat, és a fizikai értelemben vett anyaságot gondolatban mindig is összekapcsolták a Világanya képével, így a női istenségek, már ami a kultuszaik jelentőségét illeti, ősibbek a férfi istenségekénél. Az ember tudata legmélyén valamilyen „titokzatos érzék” azt súgta, hogy uralma az ásvány-, a növény- és az állatvilág, valamint a tér és idő felett elszakíthatatlanul kapcsolódik kozmikus környezetéhez, teste és lelke pedig szintén ennek a Természetnek a része, és az egész ontológiai eredete a minden kettősségen és okoskodáson túlmutató Valami, amit ma Istennek nevezünk. Így az Isten-Természet-Emberiség alkotta valamennyi kultusz első hármasságát a predinasztikus Egyiptomtól kezdve a kereszténységig.

Szoktasd magad hozzá, hogy naponta többször is megállj cselekvésed és munkád közben, hogy néhány percet a megfigyelésre szánj. Tested legyen nyugodt, vegyél fel kényelmes tartást, hogy ne zavarjon… és figyelj, maradj csendben. Ne mozdulj, ne csapj zajt, még elmédben sem, és meglátod, hogy előtted feltárulnak a közönséges halandók előtt rejtve maradt dolgok. Mindezt ne kürtöld világgá, ne kérkedj vele, csupán szemléld a számtalan lény létezését és a világegyetemet fenntartó természeti egyezségeket. Ha ezt alaposan megértetted, szerényebb leszel, és még inkább a szellemi élet felé tartasz majd.