Amióta az ember felépítette első városait, hogy rituális vagy lakóteret alakítson ki, ellentmondást hordoz magában: próbálja összeegyeztetni a menedék és intimitás iránti szükségletét a nélkülözhetetlen szabad tér igényével, hogy ne veszítse el teljesen a kapcsolatot a környezetével, és hogy megmaradjon szabadságérzete.
Az utóbbi évek európai divatjában a trompe l’oeil, amelyet a szem megtévesztésének fordíthatunk le, kéz a kézben jár a szintén növekvő ökológiai érzékenységgel, amely ha nem áll politikai befolyás alatt, képes feleleveníteni a mélységesen emberit és természetest, amelyeket a 20. század hajnalától lassan kezdtünk elveszíteni a vas, a füst, az erőszak és az önteltség sűrűjében. Ennek a divatnak a lényege, hogy a falak természeti tájakra néző ablakokat utánoznak, meghitt fiktív környezetté, vagy csodás épületekre nyíló erkélyajtókká válnak, ami nyilván erősen elüt a modern lakóházak egyszerűségétől.
A „cipős dobozokban”, amelyekben ma élünk, nincs elég fény, a szmog – a nagyvárosok átka – pedig arra kényszerít, hogy becsukjuk az ablakokat, amelyeken át ronda, borús világ látszik, a kéklő ég csak elvétve. A gazdasági megfontolások miatt a mennyezet egyre alacsonyabb, az építőanyag egyre silányabb, a szobák szűkösek, és tapéta meg függöny helyett fehérre festik a falakat, ami régen csak az istállóknál volt bevett szokás, ráadásul az, amit függönynek nevezünk, az anyaga alapján – ha éppen nem műanyag – nem több holmi felfüggesztett lepedőnél.
Mindez megszülte az igényt, hogy visszatérjünk a falfestés művészetéhez.
Művészet vagy mesterség? Ez csak a festő ihletettségétől és technikájának tökéletességétől függ. Kevés bizonyíték támasztja alá, de az ókori görögök a naturalista falfestészet mesterei voltak, és ebből nőtte ki magát a gyönyörűséges római falfestészet, amelynek emlékét elsősorban Pompeii és Herculaneum őrzi, a tragikus sorsú városok, amelyeket a Vezúv heves kitörése pusztított el i. sz. 79-ben.
Nemrég meglátogattam ezeket a romokat, és amikor szétnéztem a legfrissebb, látogatók elől még elzárt ásatási területen, egy nagy terem díszítéséből a művész alkalmazta árnyékolás és perspektíva alapján arra következtettem, hogy a reggeli órákban dolgozott, és úgy teremtette meg a szoba hangulatát a bútorokkal és a függönyökkel, mintha tükröket használt volna.
Ennél is szemléletesebb példa egy a felkelő napot ábrázoló mozaik, amely szinte reflektorként fel is erősíti a születő fényt, és zöld árnyalattal vegyíti, amely a tavasz első napjához kapcsolódik. Az egyik pompeii festmény a birodalom kori város igazi védjegye. Egy eltűnt falon talán ott díszelgett eredetiben míves mozaikdarabkáival, de amit megtaláltak, azt az ún. a faun házának padlózatán lelték fel. A második világháborúban az amerikai bombatámadások idején megsérült a ház, és az alkotás csak azért menekült meg, mert korábban már átszállították a nápolyi régészeti múzeumba. A részletek annyira kidolgozottak, hogy a tágra meresztett szemű lovat szemlélve csak egy kis idő elteltével figyelünk fel a lapockájába mélyen beleszúródó lándzsára. A festmény az isszoszi csata döntő pillanatát ábrázolja, amikor összecsaptak Nagy Sándor és Dareiosz seregei. Dareiosz iszonyattal az arcán menekül nagy harckocsiján, miközben vele szemben a fiatal Nagy Sándor, Bukephalosz nevű lován éppen elhajítani készül súlyos lándzsáját. A műalkotás valószínűleg hellenisztikus kori, vagy egy i. e. 2. századi festmény másolata, amelyet Pompeiibe vittek és többször felhasználtak a falak vagy a padlók díszítésekor, hogy megörökítsenek egy ennyire fontos eseményt.
Pompeiiben és Herculaneumban, valamint a közeli villákban a sok ezer kiásott ház szinte mindegyikében trompe l’oeil festészettel díszítették a falakat: a kis szobák nemlétező utcákra és kertekre nyílnak, bennük virágzó vagy gyümölcstől roskadozó fákkal; máskor a tenger mélyére vezetnek és a rejtett élővilágot ábrázolják; hősök és istenek élnek ebben a másik dimenzióban, amely a falakon messze túl húzódik.
A márványt és a falakba foglalt drágaköveket stukkókkal és vakolattal utánozták. A szerényebb házakban kavicsot is használtak a díszalakok megmintázására, játszottak a különböző tónusaikkal, hogy értékesebb anyagokra hasonlítsanak.
Ez a művészet, amely képzeletbeli valóságokat jelenített meg a falakon, egészen a Birodalom bukásáig fennmaradt, majd a középkorban újra terjedni kezdett, különösen Bizáncban és általában Keleten. Ravennában és más nyugati városokban a festmények és mozaikok a keresztény ikonográfiából merítkeztek: megjelenítették Krisztust, a szenteket, a szüzeket és a kerubokat, akik a legmagasabb kupolákból és falakról tekintenek le ránk.
A képfestészet a középkori kéziratok miniatűr festményein is teret kapott, ahol a legszebb színekben pompázó sárkányok, lovagok, angyalok és ördögök fonódnak a nagy kezdőbetűkhöz, vagy az alkonyat idejét megjelenítő, lágy színekkel festett tájképeken bukkannak elő.
Az egész középkorra jellemző zord idők miatt a festményeket gyakran faliszőnyegek váltották fel, amitől a falak nemcsak melegséget árasztottak, hanem könnyű szállíthatóságuk is egyértelmű előnnyel járt, ha a lakók elhagyni kényszerültek a várat vagy palotát. Mindemellett a falfestmények vagy faliszőnyegek jókora méretükkel mindenkit az ősök hőstetteire és a királyok nagyságára emlékeztettek.
A reneszánsz visszatér a római szokáshoz, jóllehet a művek témájában keverednek keresztény, görög-római, valamint héber ószövetségi jelenetek.
A szem megtévesztésére látunk példát a falfestményekhez hasonló nagy képeken, ahogy például az Utolsó vacsorán is Leonardo lehengerlő építészeti perspektívájával, vagy Botticelli méretes vásznain, amelyek egy csodálatos világba kalauzolnak el, és kiszakítanak, kiemelnek földhözragadt, múló létezésünkből.
Változó intenzitással továbbra is utánozzák a márványt és a tájat. A múlt században divatba jöttek a magas mennyezetre festett, motívumokkal díszített gerendautánzatok. A 18. században pedig az járta, hogy a plafonra pingált „lyukon” át láthatóvá váltak a felhők és csillagok, illetve nagy népszerűségnek örvendett a mágikus képzeletvilág, amely a magaslatokban mindig fújó szél lengette kendők mögé bújt.
Amikor a 19. század végén megszületett a szecesszió, képviselői, mint például a spanyol Gaudí, újra divatba hozták a falfestményt és a mozaikot is. Ezután, a „fertőzésmentes fehérség” és „modernizmus” érájában falaink festmények nélkül maradnak. Mostanában, a „posztmodern” korban egyre inkább visszatérünk a fizikai értelemben fiktív, de lelkileg valós térhez.
Spanyolországban ennek a művészetnek a nem túl szerencsés szemfényvesztés nevet adták.
Üdvösebb, ha valódi művészekre bízzuk, de egy kis ügyességgel és alapismerettel bárki megszépítheti otthonát vagy irodáját. A padlót mintás műanyagburkolattal boríthatjuk be, amely látványra a márványt, a fát, az agyagpalát vagy a homokot utánozza. A fémcsöveket és az oszlopokat tapétával is bevonhatjuk, sőt festhetünk is rájuk a magunk ízlése szerint. Egyesek sablonokat használnak, ami nem is olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik, és különleges ecsetet is igényel.
Az ember ismét szükségét érzi annak, hogy bensőséges viszonyt ápoljon a természettel: a látható és a művészeti, isteni oldalával. Ha ma egy materialista szájából hangozna el a régi szlogen, miszerint „a kémények a munka katedrálisai”, még a gyerekek is kinevetnék, hiszen ki ne fáradt volna már bele a rondaságba, a szennyezettségbe és a modernizmusba. Kijelenthetjük, hogy új idők járnak, és a régi világot már csak a tehetetlenség tartja hatalmon, bár egyre gyengül, és már maga is cáfolni kezdte materialista elveit, amelyeknek drogfüggő és megzavarodott emberek milliói esnek áldozatul.
Üdvözöljük hát a képzelet ablakait, amelyek kitárulnak a rideg falakon, és az olyan hagyomány megelevenedését, amely életerős, fénylő és fiatalos.
Képek forrása: flickr, wikipedia, 1x1falfestes.hu