A lélek ismerete az ókorban

    Részletek Jorge Ángel Livraga előadásából

    Ámor és Psziché szobra

    A pszichológia szó eredete az ókori Görögországig nyúlik vissza, Erósz és Pszükhé mítoszához. Ebben a mítoszban egy kettősség jelenik meg: a szárnyas Erósz az, aki meglátogatja Pszükhét, a fiatal Pszükhé pedig az, aki képes arra, hogy együtt éljen a szárnyas Erósszal (Erósz Pterosz a lélek szimbóluma), de csak addig, amíg meg nem pillantja. 

    Ez a rövid mítosz arról szól, hogy Pszükhé beleszeretett egy láthatatlan istenbe, aki éjszakánként meglátogatta őt. Erósz Pterosz azt mondta neki a sötétségben, hogy soha ne akarja megpillantani őt, soha ne akarja megtudni, ki is ő valójában. Pszükhé azonban – aki kíváncsi, mint a női természet általában; az a rész, amely mindannyiunkban megtalálható – annak ellenére, hogy szerette, annak ellenére, hogy nagyon félt attól, hogy elveszítheti Erószt, egy napon mégis meg akarta tudni, hogyan is néz ki az az isten, akivel az éjszakáit tölti. Egyszer aztán, amikor Erósz elaludt, Pszükhé meggyújtott egy lámpást, hogy közvetlen közelről szemügyre vegye. Megdöbbent az isten szépségétől, és szárnyai látványától lenyűgözve kiejtette kezéből a lámpást, amely megégette Erószt. Az isten felébredt, azon nyomban felszállt az égbe, és soha többé nem tért vissza.

    Ez az emberi psziché allegóriája, amely a metafizikait keresve igyekszik – olykor barbár módszerekkel is – behatolni a legmélyebb rejtélybe, de ennek a behatolásnak az ára éppen az, hogy elveszítjük a kapcsolatot a rejtéllyel. A görögök a lelket pillangóval szimbolizálták, mert mint minden ókori nép, hittek a reinkarnációban, amelynek a pillangó tökéletes jelképe volt, hiszen, ahogy azt mindenki tudja, a pillangó kezdetben egy kis hernyó, ami bebábozódik, és később kibontva szárnyait repülni kezd, petéket rak le, majd elpusztul tánc ókori  tunikában– azaz bejár egy teljes ciklust.

    Kivétel nélkül minden ókori nép – az őskeresztényeket is beleértve – magáénak vallotta a reinkarnáció elméletét. Az ókori népek úgy tartották, hogy egyetlen élet, egyetlen megtestesülés – legyen az akár férfi, akár női – kevés ahhoz, hogy kielégítse a Lélek szükségleteit, sőt még a psziché kíváncsiságának kielégítésére sem elegendő. Psziché kíváncsisága, valamint a Lélek szükségletei hozzák létre az újbóli megtestesülés magvait vagy indítékait, egészen addig, amíg meg nem szerez minden tapasztalatot, amíg meg nem szünteti a kíváncsiságot, amíg teljesen ki nem meríti a fejlődés lehetőségeit, hogy végül megszabadulhasson a világból, elérhesse azt az állapotot, amelyet Keleten Nirvánának, a görögök pedig Epopteiának, az anyagi világtól való megszabadulásnak neveznek.

    A római korban kimagasló szintre jutott a psziché tanulmányozása, különösen a közösségi és jellemrajzzal kapcsolatos vonatkozásokban. A római civilizáció jól szervezett, sok embert megmozgató, egységesítő, államban gondolkodó rendszer volt, ahol a közösség felől közelítettek a lélekhez. Az ő gondolkodásmódjuk kicsit közelebb áll a miénkhez, mint ahhoz, amely pusztán az egyénhez köti a lelket. Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című munkájában az ábrázolt jellemeknél – csakúgy, mint a sztoikus iskola különböző szerzőinek a lélekről írt szövegeiben – láthatjuk, hogy a léleknek olyan része is van, amiben mindenki osztozik, és olyan is, ami csak az adott egyénre jellemző.

    A római filozófus általában nem ír Istenről, azonban semmi esetre sem azért, mert tagadja Istent, hanem azért, mert számára Isten léte magától értetődő, nem lehet átalakítani, hatni sem lehet rá, és a hatását sem lehet megszüntetni. Úgy gondolja, hogy az az igazi feladatunk, hogy megismerjük önmagunkat – ahogyan Szókratész is mondta –, sőt hogy uraljuk önmagunkat. A görögök és a rómaiak kissé eltérően gondolkodtak a lélekről. A görögök az önismeretet hangsúlyozták, a rómaiak pedig az önuralmat és azt, hogy az embernek teljes mértékben tisztáznia kell az őt körülvevő világgal való lelki viszonyát. A sztoikusok így írtak erről: „Ha valami olyasmi történik veled, ami rajtad kívül áll, akkor miért aggódsz, hiszen nincs hatalmadban megoldani. Ha pedig a belső világodban történik valami, miért aggódsz, hiszen módodban áll megoldani.” A sztoikus filozófia, amely magán viseli a görög künikosz filozófia bizonyos vonásait, a pszichét az objektív és szubjektív jelenségek közé helyezi, ugyanakkor nagyon emberinek és gyakorlatiasnak tartja.

    Az alexandriai és pergamoni újplatonikusok visszatérnek a görög módszerekhez, azaz a lelki individualizmushoz, amely – bár továbbra is magán viseli a platóni archetípusok tanának jegyeit – nagy hangsúlyt helyez az Én fontosságára.

    És hogy mi köt össze bennünket az ókorral? A görög gnóthi szeauton, az ismerd meg önmagad – azaz meg kell ismernünk önmagunkat. Ma igen nagy szükségünk van erre, hiszen nyilvánvaló, hogy elidegenedve élünk ebben az elidegenedett világban. Nem azt tesszük, amit szeretnénk, nem utazhatunk úgy, ahogyan szeretnénk, hanem úgy öltözködünk, eszünk, utazunk, és olyasmit olvasunk, amire a környezetünk kényszerít bennünket a divaton, a szokásokon és a magát ránk erőszakoló propaganda elidegenítő hatásán keresztül. Sokszor a legjobban reklámozott könyveket olvassuk, és azért nézünk meg egy filmet a moziban, mert azt mondják, hogy nagyon jó, „ezt nézd meg, ne hagyd ki!”. Így vezetnek bennünket az orrunknál fogva, míg az egyéni részünket eltiporják a modern társadalom mamutlábai.

    Ez a társadalom olyan, mint egy nagy gépezet, mint egy nagy szörnyeteg, amely naponta maga alá gyűr bennünket, és így szinte lehetőségünk sincs az egyéni gondolkodásra sem a vallás, sem a filozófia, sem a társadalom, sem a politika terén. Az egész világ szenved valamilyen módon az elidegenedéstől, az elnyomástól. Az egyik oldalon állók ezt mondják: „Ezek az elnyomottak”, míg a másik oldalon állók ezt mondják: „Nem, hanem emezek az elnyomottak”. De valójában mindannyian elnyomottak vagyunk.

    Manapság érdemes visszatérni az ismerd meg önmagad elvéhez, és ugyanígy érdemes visszatérni az urald önmagad római elvéhez is, mert nem úgy kell megismerni önmagunkat, mintha múzeumi tárgyak lennénk, mintha teljesen mozdulatlanok és megváltoztathatatlanok lennénk, hanem igyekeznünk kell megismerni és mozgásba lendíteni magunkat. Mire jó az, ha tudjuk, hogyan kell egy autót vezetni, de nem tudjuk elindítani? Ugyanígy, mire jó az, ha ismerjük önmagunkat, de tudásunk nem vezet arra, hogy alkalmazzuk is ezt az ismeretet, azaz hogy képessé váljunk az emberiség és saját magunk javára cselekedni?

    A delphoi kocsihajtó szobraMeg kell valósítanunk az egyetértés és együttélés gyakorlati pszichológiáját, meg kell ismernünk önmagunkat, hogy amikor a belső hangok szólnak hozzánk, el tudjuk dönteni, hogy valójában melyik részünk szólalt meg. Vajon azonos-e a rászorulók megsegítésére biztató hang azzal, ami arra késztet, hogy ártsunk, vagy hogy önző tetteket vigyünk véghez? Ugyanaz a hang késztet-e evésre, mint imádkozásra? Ugyanaz a hang ösztönöz-e arra, hogy barátokká váljunk, mint amelyik arra, hogy ellenségeskedjünk egymással? Nyilvánvaló, hogy belül nem vagyunk egységesek, csak elméletileg vagyunk azok.

    Lelki szempontból valójában belső konfliktusok jellemzők ránk, amelyek külső bizonytalanságban tükröződnek, azaz a különféle arculatok és jellegek, amelyeket kifelé megnyilvánítunk, nem mások, mint a belső harc és bizonytalanság kifejeződései. Ezért meg kell találnunk és uralnunk kell azt a részünket, amely a többi fölött áll, és amely lehetővé teszi, hogy létrehozzuk és helyes életvitelünkkel kifejezzük a belső harmóniát. Ezt a helyes életmódot nem tekinthetjük áldozatnak, és nem is okozhat szenvedést. Olyan tiszteletreméltó és helyes életvitel ez, amelyet természetes módon élhetünk meg és foghatunk fel. Újra meg kell találnunk a letisztult, régi értékeket, és ötvöznünk kell őket a modern értékekkel, hogy újra rendelkezhessünk a lélek ismeretével, amely lehetővé teszi, hogy megismerjük önmagunkat, hogy uralhassuk magunkat és környezetünket. Így elérhetjük a belső szabadságot és függetlenséget, minden szabadság és függetlenség közül a legértékesebbet, hiszen ha ezeket nem birtokoljuk, minden más szabadság vagy függetlenség elveszíti az értékét.

    Lima, 1976.

    Olvastad már?

    Apuleius és az Aranyszamár

    Erósz, a szerelem