művészet cikkek

„Az ember életében két megrendítő esemény van. Az egyik, amikor megszületik, a második, amikor rájön, hogy miért.” – idézte Mark Twaint egy interjújában a kilencszeres Grammy-díjas Wayne Shorter dzsessz-szaxofonos, aki áprilisban Magyarországon koncertezett.

A szép és a jó nyomába erednek hétről hétre az Új Akropolisz Filozófiai Iskola Athéné kézműves műhelyének tagjai, amikor leülnek az éppen készülő alkotásuk mellé. Fém- és famunkák ugyanúgy szerepelnek a repertoárban, mint a varrás, a dekupázs, a selyemfestés vagy a műkő kisplasztikák öntése és festése. De hogy kapcsolódik össze kézművesség és filozófia? Erről beszélgettünk Doba Évával, az alkotóműhely vezetőjével.

Van egy eszköz az ember kezében, amely segíthet kibogozni a fejében-szívében kavargó gondolatokat, érzelmeket, és megérteni, mi zajlik odabent: ez a színház. A színház – amint azt Peter Brook, az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb színházi rendezője Az üres tér című könyvében írja – képes megragadni az életünket meghatározó, láthatatlan folyamatokat. Brook szerint a színpadon az élet játéka elevenedik meg, hiszen itt is, ott is minden mozzanatnak jelentősége van.

A világ egyik leghíresebb képének ezoterikus értelmezése nem a képzelet szüleménye, hanem annak köszönhető, hogy sikerült ismét rátalálni az alábbi értelmezési kulcsra, amelyet Sandro Botticelli is használt. Botticelli 1445-ben, Firenzében, abba a rendkívüli korba született, amikor a reneszánsz égisze alatt Firenze és Velence kulturális vonzáskörzetében újra megjelent a platóni Akadémia tudása, amelynek hatása Rómáig is elért. Platón teljes életműve (mármint az, ami megmaradt belőle) Cosimo Medici mecénási támogatásának köszönhetően és Marsilio Ficino közreműködésével újra ismertté vált.

Wolfgang Amadeus Mozart legismertebb operája, a Bécsben 1791. szeptember 30-án bemutatott A varázsfuvola több mint 200 éve foglalkoztatja az embereket. Temérdek, gyakran egymásnak ellentmondó elemzés és vélemény született már az alkotásról, melynek oka egyrészt az lehet, hogy mi, emberek is sokfélék vagyunk, másrészt pedig a darab is megengedi ezt, hiszen sokszínűsége, különböző jelentésrétegei sokféle értelmezési kulcsot adhatnak a kezünkbe. Ahogy Liebner János zenetudós fogalmazta meg: „A varázsfuvola tükör: önmagát látja, aki belenéz; és amit csak keres, mindent megtalál benne. Teljes, zárt világkép, az univerzum tükre.”

Egy csonka, régi szobor jelenik meg előttünk Rilke híres Archaikus Apolló-torzójában: „csak torzult és suta kő”, „lecsapott vállal meredő”. De mégis izzik, árad belőle a fény – ez az ókori, halott kődarab üzen. „...mert nincsen egy helye sem, mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!” Ugyancsak megkövesedett művészi darabnak tűnik az Odüsszeia vagy más antik eposz, pedig eredetileg mítoszt és világszemléletet láttak benne, másként nem is maradhatott volna fenn ilyen sokáig.

Trója neve hallatán sokaknak bizonyára a nemrég elkészült, nálunk is nagy sikerrel játszott amerikai film jut az eszébe, amelyet Wolfgang Petersen rendezett. Azonban talán már kevesebben emlékeznek a mű hátterét és alapját jelentő Iliászra, az ókori görögség nagyhatású mítoszfeldolgozására, és annak szerzőjére, Homéroszra. Egy budapesti előadás nyomába eredt e majd háromezer éves eposznak és a benne foglalt tanításoknak. Az előadóval beszélgettünk.

Az egészből kiragadott lényeg egyedi ábrázolása Nicholas Roerich művészetének egyik legjellemzőbb vonása. Az 1874-ben Szentpétervárott született Nyikolaj Konsztantyinovics Rerih az orosz Művészeti Akadémián tanult festészetet, eredendő intuitív fogékonyságát kifejezőkészségének fejlesztésével, és elméje pallérozásával egészítette ki, s éppúgy törekedett az erkölcsi tisztaságra. Az Akadémián kapcsolatba került olyan fiatal művészekkel, mint Muszorgszkij, Sztravinszkij vagy Saljapin, akik hozzá hasonlóan később a kor meghatározó alakjai lettek.

Ha arra kérnének bennünket, hogy soroljunk fel olyan ismert vagy számunkra kedves magyar költőket, akik a XX. század elején alkottak, akkor valószínűleg jó pár nevet meg tudnánk említeni. Elég csak a már klasszikussá érett Nyugat nemzedékére gondolni, vagy a két világháború közötti pezsgő irodalmi élet más szereplőire visszaemlékezni. De vajon hány listán lenne rajta Reményik Sándor neve?

Lázár Ervin egyik meséjében Dömdödöm, a kedves mackó egy szeretett lényhez igyekszik. Meg akarja mondani neki, hogy szereti őt. Azonban mire odaér hozzá, már nem tudja kimondani a „szeretlek” szót, mert olyan emberek szájából hallotta korábban, akik biztosan nem gondolták komolyan ezt az érzelmet. Nem nehéz megérteni, miért tudott végül csak ennyit mondani: „Dömdödöm”. Igen, gyakran használjuk a „szeretet”, „szerelem” szavakat, de vajon mit mondunk vele valójában? Szeretjük például a csokit, „nagyon” szeretünk aludni, „igazán” szeretünk valamit, bár… A szerelem ott leng körülöttünk mindenhol, ugyanakkor egyszerre mégis nagyon távol van tőlünk. A verseket hívhatjuk segítségül, kimondani a kimondhatatlant, és fogódzót nyújtani kérdéseink megválaszolásához. Mi gyújtja lángra bennünk a szerelmet? Miért szenvedünk a boldogság közepette? Hogyan lehet a szerelem átalakító erő?

Leonardo da Vincit, a nagy itáliai művészt, tudóst, filozófust ma szinte kivétel nélkül mindenki az emberiség nagyjai közé sorolja. Már akkor találkozhatunk különleges képességeivel, amikor festményeit tanulmányozzuk, de ugyanazt a rendkívüli tehetséget figyelhetjük meg, amikor találmányainak vázlatait vizsgáljuk, vagy éppen leírt gondolatait olvassuk. Élete tele van dokumentumfilmek és könyvek tucatjainak témát adó érdekességgel. Ha nem elégszünk meg ezzel, hanem azt kezdjük kutatni, hogy honnan merítette irigylésre méltó erejét, akkor rálelhetünk azokra a segítő tényezőkre, amelyeket mi is felhasználhatunk saját életünk jobbá és eredményesebbé tételére.

„Azt nem tudom, hogy Tomoceuszkakatiti legyek-e vagy Gyugyu?” – még éjjel, alvás helyett is ezen töprengenek Sánta Ferenc regényének hősei. A művet túlzás nélkül nevezhetjük a magyar „Lenni, vagy nem lenni” morális alapkérdésének. Mert ha őszinték vagyunk, végtelenül nehéz a választás. Hosszas hánykolódás után végül bármire is jussunk, az életünk biztosan gyökeresen átalakul.

Mire elég néhány rövid nap, ha Rómában jár az ember?! Többször is feltettük magunkban a kérdést, miközben nyakunkba szedve a lábunkat bolyongtunk a város évezredes vagy éppen évszázados kövei között. Hogyan tudjuk majd befogadni mindezt a filmekből vagy könyvekből már részben ismert, számtalan lenyűgöző látnivalót? Mi kelti azt a hatást, amely lenyűgözi az utazót, valahányszor csak erre a földre lép? Mitől lehet az alapítása után több mint 2500 évvel is lüktető, üde és élhető ez a város? Három teljes napunk volt mindössze, hogy választ találjunk ezekre a kérdésekre, de már az első nap végén láttuk, hogy erre negyven nap is kevés lenne...

„Ugyanolyan módon készítem a filmjeimet, ahogyan élem az álmaimat” – állította az olasz származású Federico Fellini, aki alighanem az egyetemes filmtörténet legismertebb rendezője, az Országúton, a 8 és ½, Az édes élet vagy a Júlia és a szellemek című filmek alkotója. A tényszerűséget és sallangmentességet hirdető neorealista irányzat szárnyai alatt felcseperedő művész munkáiban a valóság ábrázolása mellett nagy szerepet kap a fantázia, a képzelet birodalma, valamint az álmok. Összetéveszthetetlen kifinomultsággal mutatja be a nyomort, a kiszolgáltatottságot és a kisszerűséget, egyúttal nem kevés iróniával fűszerezi képsorait.

Ez a különleges varázsú kép sem kerülhette el a művész más híres alkotásainak sorsát: a modern technika alkalmazásával már sikerült megszámolni, hány ecsetvonással készült, a digitalizálás felderítette eredeti színeit, sőt, nem kevesen ezen a képen is titkos kódokat kerestek. Ahogy más, világszerte csodált művekkel már megtörtént, akár részecskegyorsítóval is vizsgálhatnánk festési technikáját, mégsem valószínű, hogy így közelebb kerülnénk szépségének és sokértelmű szimbolikájának megfejtéséhez.

Történet- és mesepályázatunkat idén Bujáki Márton nyerte meg Öt pohár víz című alkotásával. Az eredményhirdetést követően interjút készítettünk az ifjú íróval, faggattuk az írás adta önkifejezési lehetőségről, eddigi sikereiről, terveiről. A beszélgetésből – amelyen a zsűri elnöke, Kovács M. Balázs író is részt vett – az is kiderül, hogy Bujáki Mártonnak nemcsak a története csavaros, hanem az észjárása is. Írásaihoz hasonlóan a beszélgetést is a sokszemszögűség jellemzi, amelyben az alapos elméleti, filozófiai megfontolásokat a gyakorlatias, emberközeli megoldások teszik hitelessé.

Alexander Markov, Amerikában élő orosz hegedűművész május 3-án rengeteg érdeklődő hegedűsnek tartott ingyenes mesterkurzust Budapesten a MÁV Szimfonikusok próbatermében. Markov hitvallása az, hogy minél több fiatallal szeretné megismertetni a komolyzenét, ezért szívesen osztja meg tudását mindenkivel. A május 5-i koncertje előtt beszélgettünk a MÜPÁ-ban a rendkívül közvetlen muzsikussal, aki a tőle megszokott tüzes lelkesedéssel mesélt minőségről, zenei ideáljáról és filozófiájáról.

„Az önzés olyan bűn, amely az emberi nemet születése óta kíséri; ezt a legnehezebb jóvátenni” – vallotta a kereken 100 éve született japán rendezőóriás, Kuroszava Akira, akinek egész élete a mozi körül forgott, és aki olyan alkotásaival, mint A hét szamuráj, a Véres trón vagy az Álmok, jelentősen átformálta a 20. századi filmművészetet.

Robert Capa, a világhírű haditudósító élete olyan színes volt, hogy leginkább egy több ezer darabból álló mozaikhoz hasonlítható. Ha ezeket a darabkákat egymás mellé illesztjük, egy életművész portréja rajzolódik ki: állandóan szomjazta ugyanis a kalandot, imádta a szerencsejátékot és hivatásán, a háborús fotózáson kívül – legalábbis látszólag – semmit sem vett komolyan. Ám az így kirakott mozaik mit sem fedne fel Capából, ha nem húzódna meg mögötte egy, a személyiségét mindig is meghatározó empatikus törekvés, a megérteni akarás.

1923. szeptember 1-je, Tokió – a 20. század egyik legszörnyűbb földrengése, a Kanto alapjaiban rázta meg a várost. A pusztítást még tetézte a szerencsétlenséget követő szökőár és tűzvész, amelyben emberek sokasága halt szörnyet, házak ezrei omlottak össze és váltak a tűz martalékaivá. A „túlélő” épületek egyike, az akkor nemrégiben felépült Imperial Hotel – amelyet egy amerikai építész tervezett –, a japánok csodálatát váltotta ki. Gyermekeiket magukkal vonszolva kerestek benne menedéket, védelemért imádkozva ahhoz az istenséghez, amely megőrizte a létesítményt a pusztítás közepette is.

Életpályájának egyik kutatója „toronyépítő”-nek nevezte Kós Károlyt, amivel arra utalt, hogy építményeit jellegzetessé teszik a tornyok, tornyocskák. Ezek feltűnnek a nevével kapcsolatban leggyakrabban említett Wekerle-telepen éppúgy, mint a keze alatt megszületett középületeken, templomokon. Ha pedig csodálkoznánk, hogy miként lehetnek a magyar népi építészetet idéző tornyok a Fővárosi Állat- és Növénykert egyes állatházain, nos hát annak is az az oka, hogy az erdélyi művész volt ezek egyik fő tervezője.

Egyszerre komikus és tragikus az elmés nemes története. Don Quijote olyannak szeretné látni a világot, amilyennek lennie kellene – csak éppen nem találja, ezért keveredik fura és megmosolyogtató kalandokba. Talán szebb is volna ez a világ, ahogy ez a jóhiszemű és emelkedett lélek látta. Érdemes elgondolkodni George Orwell szavain: „Ha az ember mélyen a lelkébe néz, eltöprenghet azon, hogy vajon önmaga melyik figura: Don Quijote vagy Sancho Panza?”

A haiku több, mint versforma: önálló műfaj. Szülőhazájában csak azokat az 5-7-5-ös sorképletű verseket nevezik így, amelyek a természet ábrázolásán keresztül mély filozófiai, lélektani tartalmat sugallnak. A tréfás, alkalmi bökverseket (szenrjú), vagy az élet utolsó pillanatában írt búcsúverseket (dzsiszei), bár a versformájuk azonos, mégsem nevezik haikunak.