A föld hűségével - Kós Károly

    Szerző
    Kós Károly, élete, filozófiaÉletpályájának egyik kutatója „toronyépítő”-nek nevezte Kós Károlyt, amivel arra utalt, hogy építményeit jellegzetessé teszik a tornyok, tornyocskák. Ezek feltűnnek a nevével kapcsolatban leggyakrabban említett Wekerle-telepen éppúgy, mint a keze alatt megszületett középületeken, templomokon. Ha pedig csodálkoznánk, hogy miként lehetnek a magyar népi építészetet idéző tornyok a Fővárosi Állat- és Növénykert egyes állatházain, nos hát annak is az az oka, hogy az erdélyi művész volt ezek egyik fő tervezője.

    Honnan ezek a tornyok? Kós Károly egyedi építőművészetének gyökere szülőföldje, Erdély. Az 1883-ban született művész gyermekként az erdélyi szászság egyik legszebb városában, Nagyszebenben szívta magába a múlt századok ódon illatát, de legfőbb ihletője Kolozsvár lett, ahová 1893-ban költözött családjával. A „Szamos parti Athénban”, az erdélyi kultúra fővárosában tanult a nevezetes Református Kollégiumban, amely egész életre szóló szellemi útravalót adott számára. Más fontos tapasztalatot is szerzett Kolozsváron: látta, hogy a magyar többségű városban együtt él magyar, szász, román, zsidó és örmény egy közös „kolozsvári tudatban”. A hely szelleme, a szülőföld szeretete tehát képes összefűzni a más-más nyelvű és mentalitású embereket. Kós sajátos erdélyi öntudata, „transzszilvánizmusa” azt jelentette, hogy hitt és tett azért, hogy békében éljenek együtt Erdély különböző nemzetei (ő maga anyanyelvi szinten beszélt németül és románul is). Még diákkorában kezdte meg gyalogosan vagy két keréken bejárni pátriája földjét. Egyik első kirándulásán ismerkedett meg művészetének fő ihletadójával, Kalotaszeggel. Történelmi-néprajzi elemzéséből (Kalotaszeg, 1932) kiderül, mi igézte meg az itt élő emberekben és kultúrájukban: a hűség. Az egyszerű, tiszta formákat használó kalotaszegi művészetet, az évezredes hagyományú viseletet, a szorgalmas életvitelt és egyedi faluképeket olyan egységesen, különleges tisztasággal őrizték meg, hogy az még Erdély-szerte is egyedülálló volt. Sorra járta a falvakat, és ahol megfordult, mindent lerajzolt: parasztházakat, csűröket, kemencéket, a mezőre igyekvő embereket, viseleteket, kopjafákat és mindenekelőtt templomokat. „Népünk sajátos formaalakító szellemét jellemzik a nyugati gótika formavilágából származó, de az idők folyamán itt kalotaszegi típussá alakult templomtornyok, égbe fúródó, hegyes, négy fiatornyos sisakjukkal, melyek a toronytest és a sisak közé szervesen beépült körüljáró tornácukkal a toronynak ma ugyancsak sajátos artisztikumát gyarapítják, de egykor igen fontos védelmi funkcióját is tükrözik.”

    Amikor 1907-ben elvégezte a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karát, nem volt kétséges számára, hogy milyen művészeti stílust fog képviselni. Már diákkorában is díjakat nyert az erdélyi építészetet idéző munkáival, 1907 és 1918 között pedig sorra kapta a megrendeléseket: a zebegényi katolikus templom, az óbudai református templom, a Székely Nemzeti Múzeum Sepsiszentgyörgyön, a Városmajor utcai (Kós Károly) Általános Iskola Budapesten, a Fővárosi Állat- és Növénykert jó néhány épülete, a kispesti Wekerle-telep főtere.

    Kós Károly, élete, filozófiaKós Károly napra pontosan egy évvel született Kodály Zoltán után (1882., ill. 1883. december 16.), és mintha egy szellemi sugáron érkeztek volna: ahogy Kodály a népzenére alapozott, és a zene emberformáló, szépre nevelő hatásáról tanított, Kós az építészetben követte a bartóki-kodályi „csak tiszta forrásból” jelszót. A középkori művészetre épülő erdélyi hagyományt megőrizve tervezett a modern igényeknek megfelelő épületeket. Hangsúlyozta, hogy az épület nem csupán forma, hanem mindenekelőtt az emberről szól, és szépséget, harmóniát adva az emberhez méltó életet kell segítenie. Jól látható ez a törekvés például a Wekerle-telep főterénél: az építész célja az volt, hogy olyan csendes, szép teret alakítson ki, amely összeköt, ahol az emberek megállhatnak, találkozhatnak. A kedves épületek mellett nem feledkezett meg arról sem, hogy minél több helyet kapjanak a növények és a fény.

    Nem alkalmazkodott az akkori Magyarországon uralkodó, a főváros mai képét meghatározó historizáló-eklektikus stílushoz. A századvégen kibontakozó szecesszió közelebb állt volna hozzá, de a Lechner Ödön-féle, magyar népi és a keleti ornamentikából vett elemeket használó díszítőművészetet elutasította, mert külsőségesnek, a formára összpontosítónak látta. Nem értett egyet az önkifejezésbe beleszerelmesedett modern művészettel, tagadta – mint írja – a „l'art pour l'art dogmájának nagyképű hazugságát”. Élete 94 éve alatt számos stílus felbukkanását kísérte figyelemmel, de idegenkedett a gyorsan változó kordivatoktól és a féktelen újdonságimádattól. „Általában a mai ember furcsa betegségének, kárhozatos beidegződésének vélte, hogy engedte magán eluralkodni a céltalan gyorsaságot. Mert - mint mondotta - lehetnek az életnek válságos pillanatai, amikor maga a megmaradás múlik a gyorsaságon, de nem lehet a rohanás a lét állandó velejárója. Egyenletes ritmusra van szükség az élet minden területén” – idézi őt Benkő Samu erdélyi művelődéstörténész.

    A már országosan ismert építészt 1918-ban kinevezték az Iparművészeti Főiskola tanárává. Elismerést, anyagi sikert és tekintélyt ígérő életpálya állt előtte. A vesztes világháború és Erdély Romániához csatolása azonban tragikus fordulatot hozott életében 1920-ban. Erdély sorsa miatt kábulatba esett a szellemi élet, több százezren menekültek Magyarországra, főképp az értelmiség és a tisztviselői kar. Kós Károly előtt is ott volt ennek a lehetősége, biztonság várta volna Budapesten, de ő szülőföldje mellett döntött: „... hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten” - írta a főiskola vezetőjének. A kalotaszegi Sztánán a ma is látható Varjúvárba költözött családjával. Maga építette háza egyszerre idéz kis végvárat, parasztházat és szerény templomot.

    VarjúvárHitte, hogy éppen a nehéz időkben kell szilárdan őrizni a kulturális örökséget, és a megpróbáltatások közepette a szellemi javakba lehet egyedül kapaszkodni. Írásaiban felhívta a figyelmet arra, hogy ha viharossá is válnak a külső körülmények, nem a passzivitás, hanem csak a munka lehet a megoldás. Építészeti megbízást keveset kapott, tehetségéhez mérten pedig szinte semmit. De mint egy örök ezermester, új és új területekre lépett, ahol teremteni volt képes, ahol közössége számára hasznossá tehette magát. A romániai szellemi élet „kovászaként” tisztelték: közéleti szerepet vállalt, könyveket írt (többek között a Kalotaszegen a 17. században játszódó Varjú nemzetség, illetve az István királyról szóló Országépítő című regényeket), folytatta diákkorában megkezdett néprajzi-történelmi felfedező útjait, néprajzi-építészeti tárgyú dolgozatokat írt, valamint kutatta a 14. században élt, híres és rejtélyes Kolozsvári testvérek művészetét. Több erdélyi könyvkiadónál és szellemi műhelynél bábáskodott. Nevéhez kötődik az Erdélyi Szépmíves Céh, az Erdélyi Helikon, ahol többek között Reményik Sándor, Áprily Lajos, Tamási Áron, Nyírő József voltak a munkatársai. „A szép könyv a közízlés terjeszthetőségének legközvetlenebb, legolcsóbb és legáltalánosabb eszköze” – vallotta, ezért saját házi nyomdát szerelt fel, maga tervezte és kézzel nyomtatta grafikáival díszített könyveit, linómetszeteit, amelyeket a középkori krónikákat idéző, az erdélyi fejfákról eltanult betűtípusuk tesz jellegzetessé. Ezenfelül pedig gazdálkodott, több mezőgazdasági főiskolán oktatott. Új módszerekre tanította faluja lakóit, és a föld művelése nélkül nem is tudott volna élni.

    A Kós Károly épületeit díszítő torony szimbolikus is. Egy templom vagy egy vár tornyából körbepillantva egységben láthatjuk a környezetünket, és ami közelről különbözőnek tűnik, távolról nézve harmonikusan kiegészíti egymást. Kós Károly a múltat és a jelent egységben látó és összefűző művész volt, dolgos polihisztor, maga is egy vigyázó, hűséges „torony”, aki őrizte földje értékeit.

     
    Olvastad már?