Ecsetvonás Kelettől Nyugatig

    festmény tibeti tájról kolostorralAz egészből kiragadott lényeg egyedi ábrázolása Nicholas Roerich művészetének egyik legjellemzőbb vonása. Az 1874-ben Szentpétervárott született Nyikolaj Konsztantyinovics Rerih az orosz Művészeti Akadémián tanult festészetet, eredendő intuitív fogékonyságát kifejezőkészségének fejlesztésével, és elméje pallérozásával egészítette ki, s éppúgy törekedett az erkölcsi tisztaságra. Az Akadémián kapcsolatba került olyan fiatal művészekkel, mint Muszorgszkij, Sztravinszkij vagy Saljapin, akik hozzá hasonlóan később a kor meghatározó alakjai lettek.

     

     

     

    A Művészeteket Ösztönző Társaság igazgatójaként módszereivel arra buzdította a fiatal művészeket, hogy a megmerevedett akadémikus formákon túl új utakat kutassanak fel az önkifejezéshez, s hogy közben óvják a múlt értékeit őrző kulturális kincseket. Maga ekkorra már elismert festővé vált: Párizsban, Brüsszelben, Velencében, Londonban állították ki képeit és díszleteket készített a kor nagysikerű operáihoz, balettelőadásaihoz.

    Nicolas RoerichAz I. világháború idején tüdőbetegsége miatt családjával Finnországba, majd az Egyesült Államokba utazott, ahol kiállították több száz festményét, s emellett jelmezt és színpadi díszletet is tervezett több színielőadáshoz. 1921-ben New Yorkban megalapította az Egyesült Művészek Intézetét, amelyből később a ma is létező Roerich Múzeum lett.

    A család életében rendkívülinek számít indiai körutazásuk időszaka. Roerich úgy vélte, hogy az orosz és az indiai kultúra gyökerei közösek, és ezt be is szerette volna bizonyítani. De nem csak a kézzel fogható kapcsolatot kereste ezzel az egyik legősibb civilizációval: valószínűleg egyfajta szellemi honvágy is gyötörte, amelyet Indiában remélt enyhíteni.

    Erről, a szellemi forrásokkal való találkozás kalandokkal teli időszakának útkereséséről mesél az ezidőtájt készült félezer festménye. Nem tudni, hogy a színválasztás, az arányok vagy a letisztult formák teszik-e, netán a művészi tisztaság és mentális szabadság együttese, ami mindezek mögött áll, de alkotásai szinte mágikus erővel bírnak. Hiába egyszerűek: ha a hatalmas kék ég előtt csak egy mindössze néhány vonallal megrajzolt hegység magasodik is, rátekintve mégis olyan, mintha mi is szippanthatnánk egyet Ázsia levegőjéből. Egyszerű tájábrázolásnak tűnik, de a hegyekben mégis ott rejlik az erő, az állandóság, valami örök lenyomata, amely a festészet nyelvén szólítja meg a lelket. Talán ahogy Csontváry a Nap színét – Nicholas Roerich éppúgy a szellemet, az örököt szerette volna meglelni és megosztani művei szemlélőivel.

    Expedíciójuk 1928-ban ért véget. Ekkor a család a Kula völgyben telepedett le, a Himalája lábánál. Létrehozták az Uruszvati Himalájai Kutató Intézetet. Ennek célja a kutatóút során gyűjtött anyagok feldolgozása és rendszerezése volt, de mélyreható tanulmányokat folytattak a botanika és az ősi orvoslás terén is, valamint feleségével együtt megírtak egy tibeti és kínai gyógyszerkönyvet.

    Roerich képe: A küldöttA házaspár rendszeres kapcsolatot ápolt a Teozófiai Társulattal. Készült is egy különös kép a társulat alapítójáról, Helena Petrovna Blavatskyról, a századelő egyik legnagyobb hatású filozófusnőjéről, akit az Új Akropolisz nemzetközi szervezete 1991-ben, halála századik évfordulójának évében a mindenféle dogmától mentes szellemiség megújítói és a szólásszabadság védelmezői közé sorolt. Ahogyan ennek a különleges, világot bejárt hölgynek az élete sem volt mindennapi, az őt ábrázoló festmény sem szokásos portré: egy kolostor nyíló kapujában álló férfit éppen beenged egy, az emberiséget szimbolizáló női alak. A címe: A küldött.

    A H. P. Blavatskyt ábrázoló festményt Roerich Annie Besantnak, a Nemzetközi Teozófiai Társulat elnökének ajándékozta. A festményt a mai napig a Teozófiai Társulat adyari központja őrzi Indiában. A szervezeti kapcsolódásnál azonban lényegesebb számunkra a szellemi rokonság Blavatsky tanításaival. Ennek meglétét többek között Roerich ún. fehér versciklusa bizonyítja, amely Berlinben jelent meg, Morya virágai címmel.

    Legközelebbi útja ismét az Egyesült Államokba vezetett, ahol ezúttal a béke követeként lépett fel. Indítványozta egy, a kulturális értékek védelmét szolgáló nemzetközi egyezmény megalkotását. Jó barátságban volt az akkori amerikai alelnökkel, Henry Wallace-szal, aki támogatta az elképzelést. Így 1935-ben Washingtonban megszülethetett az egyezmény, amelyet Roosevelt elnök vezetésével harmincöt pánamerikai ország képviselője írt alá.

    Nicholas Roerich 1947. december 13-án halt meg, hamvait szeretett hegyei őrzik. Szellemi keresés, alkotás, a nehézségek leküzdése, a fellelt tudás megosztása – Roerich életútját szemlélve az emberi élet teljessége rajzolódik ki előttünk. Élete és alkotásai jól példázzák, hogyan hat a szellem ereje a művészetre: a művész kutatóvá válik, és méltó párja lesz az intuitívan átszellemült tudósnak, sőt, amikor a kettő egybeér, akkor elénk lép a „reneszánsz ember”, aki bármibe fog, nem tévesztik meg a látszólagos ellentmondások, hiszen látja a mögöttük rejlő egységet. Közel hétezer festményt hagyott a világra és egy alkotó, egységre törekvő, szellemi ember példáját.