Botticelli Tavaszának ezoterikus értelmezése

    A világ egyik leghíresebb képének ezoterikus értelmezése nem a képzelet szüleménye, hanem annak köszönhető, hogy sikerült ismét rátalálni az alábbi értelmezési kulcsra, amelyet Sandro Botticelli is használt.

    Botticelli 1445-ben, Firenzében, abba a rendkívüli korba született, amikor a reneszánsz égisze alatt Firenze és Velence kulturális vonzáskörzetében újra megjelent a platóni Akadémia tudása, amelynek hatása Rómáig is elért. Platón teljes életműve (mármint az, ami megmaradt belőle) Cosimo Medici mecénási támogatásának köszönhetően és Marsilio Ficino közreműködésével újra ismertté vált. Ezenkívül a templomos lovagrend, a katharok, az albigensek tevékenysége, Püthagorasz tanításának újrafelfedezése, valamint Homérosz és Vergilius műveinek újbóli tanulmányozása révén olyan világ kezdett kibontakozni, ahol a szellemiség egyre erősödött, a gondolkodás új utakra lelt, és virágzásnak indult az ezotéria.

    Sandro Botticelli: A TavaszA Tavasz című olaj- és temperafestmény Firenzében, az Uffizi galériában található, és Botticelli egy másik képével, a Vénusz születésével alkot párt, amit a szakértők a reneszánsz újplatonizmus csúcsának neveznek a festészetben. A Vénusz születése a Tavasz folytatásának tekinthető, időben is később keletkezett. A Tavaszban az egész itáliai reneszánszot átható platonista vagy újplatonista mozgalom szintézise megjelenik. Sőt arra is következtetni lehet, hogy a kép ókori beavatási misztériumot rejt magában, amelyet újra felelevenítettek azok a platonisták, akik hozzáférhettek a régi iratokhoz és forrásokhoz, amelyeket később a reformáció és ellenreformáció boszorkányüldözésbe torkolló vallási harcai miatt kénytelenek voltak elrejteni.

    A festményen egyértelműen látszik, hogy nagyon pontosan követ egy ókori leírást, amelyet Ovidius ókori költő egyik költeményében, a Fastiban is olvashatunk. Khlórisz nimfát üldözőbe veszi a hideg Zephürosz szél. A nimfa elmenekül, virágokat teremtő női alakká változik át, és a Flora vagy a Vénusz-Harmónia nevet kapja. Ovidius Erószról és a három Gráciáról is szól, akik segítenek az ember útján, hogy visszatérhessen az eredeti szellemi állapothoz. A folyamat felett pedig Merkúr őrködik, ő vezeti tovább a lelkeket a halál után.

    A kép középső részének fő alakja az Anya-Vénusz, avagy a szerelem istennője. A jobb szélen láthatjuk Zephürosz kékes színű alakját, aki Khlórisz nimfát igyekszik elragadni, és amikor ez megtörténik, a nimfából virágok kezdenek hullani: ez a szerelem ereje, amely arra készteti a nimfát, hogy „virágot hozzon”, és így az új erő hatására Florává, Szépséggé lényegül át. Zephürosz itt a karma megfelelője, aki a lelket a megnyilvánulás virágos ligete felé tereli. Khlórisz, akinek a neve „fehéret” jelent, a tiszta lélek szimbóluma, ugyanakkor a téli hidegé is. A magot is a téli földbe vetik el, mint ahogyan angyali tisztaságából a lélek is alászáll az anyagi testbe.

    A tavasz is maga Flora. Ugyanaz a lélek (a festményt jobbról balra követjük végig, hiszen egy esemény egymás utáni jeleneteit ábrázolja), de már Florává, tavasszá változott, aki két kézzel szórja virágáldását. Ő az az emberi lélek, aki kezd ráébredni a szellemi világ létezésére.

    Gráciák táncaA kép másik oldalán a három Gráciát láthatjuk, akiket megáld Vénusz. A szerelemistennő foglalja el a központi helyet, ő az egésznek a tengelye, a platóni (közkeletűbb nevén plátói) szerelem megtestesülése, aki uralja a múltat, a jelent és a jövőt, irányítja a megnyilvánult világot, és a szükségtől vezérelve, illetve az ember tudatszintjétől függően ölt testet. A jobb oldali Grácia Pulchritudo, avagy a Szépség, a középső Castitas, vagyis a Tisztaság, a bal oldali pedig Voluptas, a Gyönyör. A Gyönyör és a Tisztaság átkarolja a Szépséget, hiszen a platóni értelmezés szerint mindkettő szép a saját megnyilvánulási szintjén, és a boldogság két oldala közül az egyik az esztétika, a másik az etika. A képen Voluptas csak Pulchritudóra néz, mert mindenben, ami szép, van valami gyönyörűséges is, ez az egyik lehetőség, amelyet Vénusz a Tavaszlélek elé tár.

    A Tisztaságot az égből, a középpontból a vak Erósz veszi célba lángoló nyilával. Erósz azért van ott, mert – mint Hésziodosz mondja – ő a legősibb isten. Ő az a hatalmas erő, amelytől minden mozgásba lendült. A Tisztaság, amely ennek a szerelemnek a hatására lángra lobban, hátat fordít a világnak (a festményt szemlélőnek), és Hermész-Merkúr isten, a bölcsesség mestere, a titkok tudója felé néz. Ő oszlatja szét a tudatlanság sötét felhőit mágikus botjával, a kaduceusszal, amely egy, a mágusok erejét képviselő központi rúdból és két kígyóból áll (itt alkímiai sárkányok alakját veszik fel), két egymást kiegészítő erőből, amelyek a világot mozgatják, és a fekete és a fehér, a férfi és a női stb. erőket jelképezik.

    Az úton, amely ezen a csodálatos festményen megmutatkozik, mindenből a szépség, a tisztaság, a fény és a szeretet sugárzik. Ugyanez igaz a másik festményre, a Vénusz születésére is, ahol a mágikus kagyló – ugyanaz, mint amelyet a compostelai zarándokok évszázadokon keresztül vittek a tengerhez – Vénusz kormánykerék és evező nélküli bárkája. Hosszú angyali haja lobog a szélben, ő pedig szemérmesen teste köré vonja, arra várva, hogy ráadják a megnyilvánulás palástját.

    Botticelli ezzel a képpel a Lélek csodálatos útját jelenítette meg a létezésen át. A Tavasz, a virágzó Lélek, egyértelműen a tisztaságot választja, amely a megnyilvánultság meghaladásához, a Nagy Bölcsességhez vezet.