Jámborság és idealizmus

    Hartwig HKD.jpgA mai gondolkodás a materializmus erős befolyására gyakran az ellentétek játékává silányul. A tézis-antitézis-szintézis ókori formulájától, amelyben az utolsó terminus a lehető legeklektikusabban magában foglalta az előző kettő legjavát, eljutottunk a fogalmak leegyszerűsítéséhez, és a félbeszakadt folyamatban az analízis vette át a szintézis helyét.

    Az ember egységre és összetartásra irányuló természetes késztetésébe mesterségesen vegyítettek álnokságot és a gyakorlati életben megmutatkozó tehetetlenséget. Ez a logikus gondolkodás szintjét el nem érő mechanizmus az állandó elégedetlenség állapotában tartja a tudatot, és szüntelen, szédítő változásokra sarkallja, amelyekből nem születhet semmiféle elégedettség. Ezt az állandó elégedetlenséget, amely méltán pályázhatna a Dante poklának legkegyetlenebb kínzóeszköze címre, és amely a klasszikus korban Sziszüphosz mítoszát ihlette, Lenin óta a történelmi események nélkülözhetetlen hajtóerejének tartják. Az „események” ezeknek a szerzőknek a szemében mindig valamilyen változást takarnak, mintha a megérkezés egy biztos kikötőbe nem lenne boldogabb „esemény” az utazónak, mint a beteljesíthetetlen vágyak utáni bolyongás.

    Feledésbe merült az Ember, elfedik a párt- és osztályérdekek, amelyek többnyire szubjektívek és megfoghatatlanok maradnak. Egy modern mitológia burkolja be, amelyben csak úgy hemzsegnek a hol paradicsomi, hol meg rémképek, és ez a fiatalok szemében felváltotta a helyes gondolkodás, a helyes cselekvés és a helyes jövedelemszerzés útjait.

    Úgy tűnik, mintha mindent állandó ellentmondás uralna; ez azonban nem az előrevivő, az ellentétek harmóniájához vezető ellentmondás, hanem a pusztító, amely kizárja és szétzilálja a leggyengébbeket és a kisebbségben lévőket, függetlenül attól, hogy ez jó és szükséges-e. A fiatalságot folyamatos propagandával rákényszerítették erre a gondolkodásmódra; senki sem tanította másra. Szemükben a szorongás és a fejlődés kéz a kézben járnak, és a vad erőszak az egyetlen módja a világ megváltoztatásának. Igen, a megváltoztatásának, hiszen jobbításról már alig esik szó. A változást haladásnak, a fejlődést bőségnek nevezik.

    A folyamat így megreked, és átalakulások örök folyamába sodródik, amely nem vezet sehova. Vagyis soha nem köthetünk ki egy biztos helyen, ha nem tartjuk szem előtt a szükséges végcélokat: az összehangoltságot, a megvalósulást, a kiteljesedést.

    Az idealista általában megveti a jámborságot. Örökös rohanása, szüntelen menetelése, miközben már nem is nézi, merre jár, nem eszköz többé: maga lett a cél. Tövissel, de rózsa nélkül mindannyian bizonytalan jövő felé loholunk, múlt nélkül maradunk, és nem jutunk el odáig, hogy megéljük a jelent. A mulandóság és az állhatatlanság lépett minden más helyébe. Az őszinte, nemes, jó szándékú gondolatokra, az első lépéseinket kísérő, velünk született tapintatosságra már magunk mögött hagyott útjelzőkként tekintünk, a meddő túlpörgés elsöpri az önzetlen érzéseket, és az ideális célok oltárán áldozzuk fel idealista mivoltunkat.

    A túlélésért vívott mindennapi harctól eltompult a lélek érzékenysége. Elfelejtettünk mosolyogni, élni, élvezni az életet. A jóhiszeműséget földbe tiporta a megkergült csorda őrült hajszája, amely mást sem tud vagy érez, csakis saját vágtájának dübörgését.

    Idealistának kell lennünk, igen, de valamilyen mértékben meg kell őriznünk jóhiszeműségünket is. Az előítéletek és neheztelések nem dermeszthetik kővé a szívünket. Az Új Akropolisz hirdette szellemiség magában foglalja a küzdelmet, de a jóságot és a békét is. Az összekulcsolt kezeket. Az együtt haladó embereket.

    Nem azért jelentünk meg a történelem láthatárán, hogy változtassunk a világon; elsődleges célunk az, hogy jobbítsunk rajta.

    Cimkék