Elmélkedés a szerénységről

    A cikk a spanyol Nueva Acrópolis folyóirat 71., 1980. áprilisi számában jelent meg.

    szerenyseg_01.jpgHa szerénységen azt értjük, hogy mentesek vagyunk mindenféle hiúságtól, és hogy nem becsüljük túl a múló világ értékeit, figyelembe vesszük és tiszteljük embertársainkat, különösen azokat, akik nálunk erényesebbek és bölcsebbek, akkor a szerénység minden kétséget kizáróan a nemes dolgokra, és legfőképp a szent megélésére nyitott lelkek megkülönböztető jegye. Ha így tekintünk rá, akkor a szerénység az erények koronájának egyik legszebb ékköve, és elképzelhetetlen, hogy akinek a nevét nagysága miatt megjegyezte a történelem, ne viselte volna magán a szerénység jegyeit.

    A szerénységbe semmiféle képzelgés nem vegyül, minden ember szeretetét és szolgálatát jelenti, hiszen a valóban szerény ember összébb húzza magát, hogy testvérei kényelmesebben elférjenek az Életfa jótékony árnyékában. Mivel érzi a szent jelenlétét, felismeri – akárcsak a templomosok –, hogy a jó tettek isteni eredetűek, hiszen a szent fénysugár, és ha kisebbre húzzuk össze magunkat a jelenlétében, több fény érheti el a földet. A hencegés és az öncélúság viszont olyan, mint valami torz vászon, amely önzőn és haszontalanul nyeli el a napisten sugarait.

    Mivel azonban a túlzás tévelygésbe sodor, amely ellentmond önnön állításainak, sok olyan „szerény” van, aki a maga álnok szerénységéből megalkotta hatalmas belső hiúsága alaposan kimunkált maszkját. Aki például egy találkozóra illő öltözéket vehetett volna magára és így észrevétlen maradhatna, ám ehelyett rongyokban jelenik meg, vagy túlságosan egyszerű ruhát ölt, tudat alatt ugyan, de csupán a figyelemfelkeltésen és a többiek megszégyenítésén fáradozik. Aki pedig egy baráti összejövetelen, ahol mindenki természetes hangot üt meg, cifra kifejezéseket vagy latin, görög, esetleg szanszkrit szavakat használ, hogy fitogtassa tudását, annak a viselkedése szöges ellentétben áll a szerénységgel, és mindenki felnéz rá, noha nem is értik, mit mond.

    szerenyseg_03.jpgVégül pedig, aki naponta felhozza a szerénység témáját, együttérzést színlel a nélkülözők iránt, és hangoztatja, hogy egyívású a legvédtelenebbekkel és a legszegényebbekkel, a gyengékkel, azokkal, akik kudarcot vallottak, lecsúsztak, tönkrementek, az pusztán hiúságból teszi, hiszen talált magának egy könnyű utat, amelyen kivívhatja mások elismerését, anélkül, hogy a legcsekélyebb kockázatot is vállalná. Ha próbára teszik őt, nyomban kiderül, hogy ami jószívűségnek tűnt, az az önigazolás egyik kifinomult módja volt csupán, hiszen magánéletében az ilyen ember semmitől sem fosztja meg magát, és óriási összegeket költ a rászorulók megsegítésétől merőben eltérő célokra. A világ kegyetlen valóságát elfátyolozza saját fantáziaképeivel, és gyakrabban jár a szája, mint a keze, jól táplált, éjszakái pedig zavartalanul telnek.

    A színlelt szerénység másik ismérve, hogy ajnározzák a társadalom alacsony rétegeit, de az ilyenek előtt ismeretlen a másokért végzett nemes tetteket kísérő teljesség érzése. Idővel ez a fonákjára fordított színjáték szörnyű valósággá válik, hiszen az önszuggesztió a hipnózis kezdetleges formája. Így tehát aki csak mímeli a szerénységet, összetéveszti az angolkórost a sovánnyal, a gyávát az óvatossal, a kicsinyest a szegénnyel, az illetlen beszédet az egyszerű és közvetlen hanggal, és végül a jelentéktelen embereket a szerény bölcsekkel, akik az Isten szemében kedves erényeket példázzák a Földön.

    Tudnunk kell tehát különbséget tenni a valódi szerénység és az álszerénység között; aközött, aki szívből szerény, és aki csak színpadiasan eljátssza, bohóckodik saját hiedelmei védelmében, és érvek híján ráront mások nézeteire, visszaélve érzékenységükkel és jóhiszeműségükkel.

    Az álszerénység torz, fakó tükörképe a valódinak az érzékszervek ábrándos tükrében. Filozófus, többet ér a valódi szerénység egyetlen szövetszála, mint a hamisítvány súlyos vásznának egész palástja.