Természetes megoldást keresünk

    focikk_1_0.jpgAz emberi közösségek ősidők óta igyekeznek harmóniában élni a természettel. A részének érezték magukat, és a fizikai értelemben vett anyaságot gondolatban mindig is összekapcsolták a Világanya képével, így a női istenségek, már ami a kultuszaik jelentőségét illeti, ősibbek a férfi istenségekénél. Az ember tudata legmélyén valamilyen „titokzatos érzék” azt súgta, hogy uralma az ásvány-, a növény- és az állatvilág, valamint a tér és idő felett elszakíthatatlanul kapcsolódik kozmikus környezetéhez, teste és lelke pedig szintén ennek a Természetnek a része, és az egész ontológiai eredete a minden kettősségen és okoskodáson túlmutató Valami, amit ma Istennek nevezünk. Így az Isten-Természet-Emberiség alkotta valamennyi kultusz első hármasságát a predinasztikus Egyiptomtól kezdve a kereszténységig.

    A dolmenek, az „égből aláhullott kövek”, a világfa és az állatábrázolások kultusza a mindenkori emberiség szellemi örökségét testesítették meg. A Napot, a Holdat, a csillagokat, a folyókat, a tengert, a hegyeket és a mélységet mindig együtt ábrázolták az istenekkel és az első emberekkel.

    A civilizációt tehát, mint a kultúra archetipikus megvalósulását, mindig a természettel összehangolt együttműködésben képzelték el, és nem ellene fordulva. Az ellenkezőjére kollektív öngyilkosságként és a sorssal való felettébb veszélyes dacolásként tekintettek.

    Hasznos lehet, ha különválasztjuk a hétköznapi értelemben használt „primitív” fogalmát a „természetestől”. Az előbbi ugyanis a környezeti hatásokat elszenvedő emberi magatartásra utal, míg az utóbbi azt az embert jelöli, aki nem környezete ellen dolgozik, hanem aktívan együttműködik vele.

    Példának okáért a római civilizáció, bár sok vád érte azoktól, akik állításaikat merő elvontságokra alapozták, a „természetes civilizáció” igazi modellje az emberiség eddigi múltjában. Azaz, ha eltekintünk a laikus elképzelésektől, akkor el kell ismernünk, hogy egy soknemzetiségű civilizáció mintapéldáját testesítette meg, amely szépen belesimult a természetbe. Nem időzünk most el a római utaknál – általában ezek felhasználásával épültek meg a maiak –, vagy a vízvezetékeiknél, amelyeknek hála minden római lakosnak a mai átlagos vízmennyiség nyolcszorosa állt a rendelkezésére, nem is szólva a megannyi különlegességről, a művészetektől kezdve a filozófiáig. Nem soroljuk a hibáit sem, amelyek természetesen ugyancsak voltak, hiszen sohasem létezett olyan emberi közösség, amely hibátlan lett volna.

    Csupán azt emeljük ki – a legutóbbi régészeti feltárások tükrében –, hogy a római civilizáció a természet szennyezése vagy elpusztítása nélkül formálta át a környezetét. Fa- és kőtemplomaik alapanyagától kezdve, amelyek a Földanya veszélyeztetése nélkül térnek vissza oda, ahonnan származnak, a fürdőktől az illemhelyekig, amelyekbe nem papírt dobtak – emiatt ma erdőket irtanak ki, és beszennyezik vele a földet –, hanem hosszú élettartamú szivaccsal tisztálkodtak, amelyet minden használat után folyóvízzel és ecettel mostak ki.

    Kocsijukat állatok húzták, amelyek a mai járműveknél lassabbak és kevésbé kényelmesek voltak ugyan, a kocsik „motorját” azonban szénával táplálták, a trágyával pedig újabb legelők termőképességét növelték.

    A kohászatban természetes fémeket vagy egyszerű ötvözeteket használtak, így a visszajutó salakanyag nem szennyezte a természetet. Hajóikat szél hajtotta, így nem került káros anyag a levegőbe, no meg evezősök, akik önként vagy kényszerből edzették a testüket, de akár így, akár úgy, részt vállaltak a közösség életéből. Mennyire más ez, mint a ma egyénileg végzett testedzés, ahol az izomfeszesség és a vérerek rugalmasságának kedvéért elektromos ingerekkel növelik az izomzatot, aminek egyedüli haszonélvezője az, aki edzi magát.

    focikk_belyeg.jpgHegyi forrásaik kristálytiszta vizet adtak, aminek elvezetéséhez nem használtak egyebet, mint a közlekedőedények elvét, ahol maga a gravitációs erő hajtotta tovább a folyadékot.

    Óráikat a nap, a víz vagy a súly működtette.

    A kocsikra és a hajókra szerelt távolságmérők szerepét egyszerű golyóbisok töltötték be, amelyek a megtett távolságnak megfelelően egy tartályba estek… és később újra fel lehetett őket használni.

    A tiszta vizet és más italokat árusító automaták működése is egyszerű mechanizmuson alapult. Egy rúd végére pénzt helyeztek, ami a másik oldalán a pénz súlyának megfelelő mennyiségű ital kimérését tette lehetővé, egészen addig a pillanatig, amíg a pénz be nem csúszott a gyűjtőhelyre, ezzel az italkiadás véget ért, mivel a szerkezet újra visszatért a kiindulási helyzetbe.

    Fegyvereik sem szennyezték a földet és az eget, az állat- és növényvilágban okozott károsodás mértékét pedig szigorúan felügyelték és bőségesen ellensúlyozták.

    Pénzrendszerüket egyáltalán nem fenyegette elértéktelenedés. Gazdasági rendszerük felölelte az akkori világ lakosságának egyharmadát. Hasonlóképpen a jogrendszerük és az egységes politikai vezetés is lehetővé tette a különféle bőrszínű, hitű és más-más nyelvet beszélő emberek együttélését.

    Filozófiai és vallási téren egyedülálló eklekticizmus jellemezte világukat.

    Talán nem is szükséges folytatni a felsorolást. Mindössze felvázoltuk az egyik természetes civilizáció jellemzőit. Tudjuk, hogy még távolról sem nevezhetjük tökéletesnek, de korunk civilizációja alulmúlja.

    A közlekedési eszközeinket nem megújuló üzemanyaggal működtetjük: olajjal és szénnel mennek. Ráadásul a hulladékaik szennyezik a környezetet, és terméketlenné teszik a bolygót, mindezt pedig csupán azért, hogy gyorsabban jussunk el azokra a helyekre, ahol aztán szánalmasan eltékozoljuk az időnket unaloműző semmittevésre vagy hasztalan kedvtelésekre.

    A szemetünk, elsősorban a műanyag, gyakorlatilag megsemmisíthetetlen, és egyre halmozódik a tengerpartokon, a mezőkön és a „lerakóhelyeken”, az egykor üdítő, mára szemétteleppé változtatott völgyekben. A tengerbe folyamatosan radioaktív hulladékot tartalmazó tartályokat süllyesztenek, amelyek nem kecsegtetik biztonságos jövővel az elkövetkező generációkat. A városi víztelepek ugyanazt a százszor újrahasznosított vizet forgatják, amihez rendkívül költségesen előállított elektromosságot használnak.

    Készülékeink működtetéséhez elemekre, motorokra, rakétákra stb. van szükségünk. Valamilyen mértékben mindegyikük szennyező, és mivel folyamatosan elhasználjuk őket vagy elromlanak, mindig újabbakat kell előállítani.

    Fegyvereink nemcsak az embereket és az épületeket pusztítják el, hanem az egész természetet rombolják, sőt akár magát a Földet is meg tudnák semmisíteni.

    Mániákus versengésünk részekre szabdalta a világot, de nem a természet adta nemzetekre, hanem mesterségesen létrehozott országokra, így aztán százféle pénznem vetekszik egymással. Az emberiség természetes egységének elve teljesen feledésbe merül, vagy tévesen értelmezzük, hiszen már nem az elvek, hanem a kölcsönös sértegetés a mérvadó.

    Elvesztettük a kapcsolatot a természettel, és olyan hiábavaló erőfeszítéseket teszünk, amelyeken a jövő generációi csak nevetni fognak. De ha ugyanezt az energiát valamilyen hasznos dologra kellene fordítanunk, kimentenénk magunkat azzal, hogy egyszerűen nem bírunk ennyit dolgozni. Gyengék és mesterségesek vagyunk. Civilizációs berendezkedésünk megállás nélkül termel és fogyaszt, ráadásul igen gyors iramban, amivel mindnyájunkat veszett sietségbe hajszol. Minden, amit előállítunk, rövid életű, így gyakrabban lecserélhető. Nem a jót, hanem az újat keressük. A minőségnél többet számít a mennyiség.

    A helyzet azonban az, hogy sem a siránkozás, sem a dorgálás nem ment meg bennünket. Az egyetlen mentsvárunk, ha újra rátalálunk a természetre, önmagunkra és a környezetünkre.

    Az akropoliszi filozófia arra buzdít, hogy térjünk vissza a természethez. Ez nem a primitív állapotokat jelenti, vagy a többé-kevésbé egzotikus körülményeket, hanem valami sokkal bensőségesebbet és szellemibbet. Olyasmit, ami minden tettünkben megmutatkozik. Szomjazzuk a szép tájak, a lombos erdők, az igényesen faragott márványszobrok látványát, az elektronikus hangok nélküli zenét, a nem sorozatgyártott festményeket, tiszta vizet és jó levegőt szeretnénk, és… tiszta férfiakat és nőket.

    Bárcsak csupán a betegek szednének drogot fájdalmaik enyhítésére, a szabad idejükben tengődő fiatalok soha. Bárcsak ne átoknak tartanánk a munkát, hanem a nevelés egyik legjobb eszközének. Bárcsak ne zsákmányolnák ki egymást az emberek, ne kínoznák az állatokat, és ne tarolnák le az erdőket.

    Bárcsak bízna az Ember Istenben és önmagában is.

    Legyünk természetesek; ne legyünk se többek, se kevesebbek, mint ÖNMAGUNK.