A győzelem művészete

    Női harcos szobor karddalHányszor szeretnénk az életben hőstettet véghezvinni, valami csodálatra méltót, ami miatt mások magasztalnának és követnének bennünket, azonban csak kis lépéseket tudunk tenni. Hányszor szeretnénk úgy énekelni, mint a csalogány, és hányszor szeretnénk repülni, azonban torkunkból csak tompa hangok jönnek ki, és csak lépésekkel juthatunk közelebb a horizonthoz, amelyet soha nem érünk el.

     

    Mindenki az, aki, és a művészet abból áll, hogy azok legyünk, akik vagyunk, saját valódi lényünkhöz híven, függetlenül attól, hogy kicsik vagy nagyok vagyunk-e. Az ember értéke tagadhatatlan, ezért régen nem különleges igazságokat vagy titokzatos dolgokat közöltek vele, hanem a világ sarától akarták megtisztítani, megszabadítani állatiasságától, félelmeitől. Mindattól, ami az útját állja, hogy belülről indulva kibontsa magát, mint a fehér lótusz, rejtett szívéből indulva, míg végül előtör az Ember.

    Tudjuk, hogy a legjobb kardokat ütve készítik, és melegből hidegbe, hidegből melegbe teszik, ami egészen kemény eljárás. És nekünk vajon nincs szükségünk arra, hogy a kardhoz hasonlóan megeddzük magunkat? Sajnos van bennünk egyfajta hajlam a középszerűségre. De nem fogadhatnánk úgy az élet ütéseit, ahogyan a kard fogadja azokat az üllőn? És a kard jajgat! Aki már állt kovácsüllő mellett, az tudja, hogy a kalapácsütések hangján kívül egy másik is hallatszik. A megsemmisüléstől rettegő fém sikolyai ezek. Igen, a kard jajgat, de tűri, jajgat és tűri, jajgat és tűri... Végül az a vas, ami nem volt más, csak egyszerű fém, az ütések hatása alatt – és azért, mert hideg vízbe mártották – fokozatosan a kard meztelen pengéjévé válik, és szilárdságot, élt, rugalmasságot nyer. Erre van szükségünk mindannyiunknak.

    erdei út vezet felfelé a zöldbenAz egyik nagy hiba, amelyet mindannyian elkövetünk és amelyre az ókorban felhívták az ember figyelmét – most anyagelvű világban élünk, amelyben ilyesmikre nem tanítják az embert –, hogy ha egy lépcső előtt állunk, akkor az egészet nézzük, mondván: „Ki képes ezt megmászni?!”. De a nehézségeket nem ilyen lelki viszonyulással kell fogadni, hanem fel kell készülni arra, hogy lépcsőfokról lépcsőfokra kell haladnunk. Vagyis: mi a pillanatnyi nehézségem? Ez a lépcsőfok, és nem valamelyik másik! Ha nagyon messzire néz valaki, akkor már az első lépéseknél megbotlik és legurul a szakadékba. Tudnunk kell, hogy hova akarunk eljutni, de haladjunk lépésenként, lassan, ugyanakkor túlzott tervezgetés nélkül. Vagyis ne gondolkodjunk túl sokat, ne kínozzuk magunkat kérdésekkel, ne számítsuk ki, meddig juthatunk el, csupán igyekezzünk előrehaladni, kis lépésekben, és ne engedjük, hogy kimerítsenek az újabb próbákról szóló gondolatok, hanem lépjünk túl a mostanin.

    Talán elérkezett már annak az ideje, hogy egy kicsit megszabaduljunk a rendszerekbe vetett hittől, attól, hogy azt hisszük, hogy a rendszerek magasságából mindent meg lehet oldani. Itt az ideje, hogy magunk merjük megoldani saját nehézségeinket. Nem kellene annyira bízni a rajtunk kívül álló rendszerekben. Saját magunkban kell bíznunk. Meg kell erősítenünk ezt a jótékony büszkeséget és önbecsülést. Mi árthat nekünk, ha békében vagyunk saját szívünkkel?! Mondjuk azt, mint a régi keleti történetben: várok még egy kicsit. Mielőtt feladnánk, várjunk még egy kicsit. Amikor csinálunk valamit és nem sikerül, amikor egy nehézség előtt állunk, tartsunk ki még egy percig. Ne arra gondoljunk, hogy ki kell bírni még egy órát, egy napot, egy évet, egy egész életet; nem, csak egy percet, csak egy árva percet, aztán még egyet, és így fokozatosan hosszú idő lesz belőle.

    Ha valamire nagyon vágyunk, szenvedélyesen, akkor végtelenül távolinak fog tűnni számunkra. Ha ezzel szemben az életnek valódi értéket tudunk tulajdonítani, és nem többet, mint ami valóban az övé, sokkal objektívebben fogunk megítélni mindent, ami velünk történik.

    Mostanában az emberek pénz, hírnév, elismerés után futnak, jobb kocsira, nagyobb lakásra, a legújabb típusú legömbölyített sarkú hűtőszekrényre vágynak, vagy bármire… Így mindig feszültek vagyunk, semmivel sem elégszünk meg, mert mindig úgy tűnik, mintha hiányt szenvednénk, mintha valami új dologra lenne szükségünk. A fogyasztói viszonyulás e nagy kísértése betolakodott lelkünkbe, és ez a materializmus egyik legszörnyűbb formája.

    Elégedjünk meg azzal, amink van! És ha szükség van rá, akkor cseréljük le a régi dolgainkat. Nem azt mondom, hogy le kell mondanunk arról, hogy többre vágyjunk, hanem azt, hogy függetlenül attól, hogy mink van, legyünk békében saját szívünkkel, és aztán majd meglátjuk, hogyan szerezhetünk még egy kicsit többet, és még egy kicsit többet. A titok abban rejlik, hogy tudjuk, mit tehetünk, tudjuk, hogyan tehetjük meg, és teljes figyelmünket és erőnket abba fektetjük. Az erőnk valójában nagyobb, mint hinnénk.