Giordano Bruno: A szerelemről

    Szerző

    Hatoltat az igaz mélyére minket,
    Sötét gyémánt kapu mind néki tárul:
    Istenem, Ámor, kit örök királyul
    Bocsát belénk s éltet látó tekintet.

    Ég, föld s pokol távoli titka: mindet
    Képként elénk idézi, s nem csalárdul;
    Ajz íjat, lő – s lelkünk leple aláhull:
    Nyilával sosem véti el szivünket.

    Az igazat hát, csürhe, vedd eszedbe,
    Nyisd meg füled e nem csalóka szónak,
    Láss, láss, te kancsal őrült, hogyha láthatsz!

    Értetlen vagy, s gyereknek őt hiszed te,
    S mert szélkakas vagy: őt ingadozónak,
    S mert vak vagy: rá világtalant kiáltasz.

    Az ok, az elv s az örök oszthatatlan;
    Ettől függ lét, élet, mozgás; s kitágul,
    Széled, mélyül annak foglalatául,
    Mi nevet kap menny, föld s pokol szavakban.

    Érzék, ész, értés révén megragadtam
    Erőt, tömeget, számot (itt fogás, súly
    S számítás felsül!): hármuk túlirányul
    Azon, mi fent, középütt és alant van.

    Fösvény idő, vak buzgalom, komiszság,
    Irigység, pimaszság, gonosz szerencse,
    S mi csak tévelygés, düh és durvaság van:

    Gyengék, hogy egem elhomályosítsák,
    Erőtlenek fátylat vonni szememre,
    Nem tehetik, hogy szép napom ne lássam.


    Hegyi György fordítása

     

    Olvastad már?

    A hősi megszállottságokról, avagy a szerelemről 

    Erósz, a szerelem

    A szerelemről a költészettel

    Szerelem idézetek