Giordano Bruno: A szerelemről

Szerző

Hatoltat az igaz mélyére minket,
Sötét gyémánt kapu mind néki tárul:
Istenem, Ámor, kit örök királyul
Bocsát belénk s éltet látó tekintet.

Ég, föld s pokol távoli titka: mindet
Képként elénk idézi, s nem csalárdul;
Ajz íjat, lő – s lelkünk leple aláhull:
Nyilával sosem véti el szivünket.

Az igazat hát, csürhe, vedd eszedbe,
Nyisd meg füled e nem csalóka szónak,
Láss, láss, te kancsal őrült, hogyha láthatsz!

Értetlen vagy, s gyereknek őt hiszed te,
S mert szélkakas vagy: őt ingadozónak,
S mert vak vagy: rá világtalant kiáltasz.

Az ok, az elv s az örök oszthatatlan;
Ettől függ lét, élet, mozgás; s kitágul,
Széled, mélyül annak foglalatául,
Mi nevet kap menny, föld s pokol szavakban.

Érzék, ész, értés révén megragadtam
Erőt, tömeget, számot (itt fogás, súly
S számítás felsül!): hármuk túlirányul
Azon, mi fent, középütt és alant van.

Fösvény idő, vak buzgalom, komiszság,
Irigység, pimaszság, gonosz szerencse,
S mi csak tévelygés, düh és durvaság van:

Gyengék, hogy egem elhomályosítsák,
Erőtlenek fátylat vonni szememre,
Nem tehetik, hogy szép napom ne lássam.


Hegyi György fordítása

 

Olvastad már?

A hősi megszállottságokról, avagy a szerelemről 

Erósz, a szerelem

A szerelemről a költészettel

Szerelem idézetek