„Halált virágzik most a türelem”

    Radnóti Miklós és költészete
    Szerző
    Radnóti Miklós portré„Radnóti Miklós oly átlátszóan tiszta volt, hogy az ilyet nem szoktuk nagynak tekinteni életében; persze épp ez az átlátszóság az igazi nagyság…” – írta Weöres Sándor a fiatalon elhunyt költőről, Radnóti Miklósról, aki épp ebben a hónapban lenne száz esztendős. A tragikus sorsú művésznek rövid, alig harmincöt éves pályafutása ellenére sikerült maradandót alkotnia, s ezzel a XX. századi magyar irodalom „halhatatlanjai” közé emelkednie. Verseit mind a mai napig olvassák, tanulmányozzák, több művét – köztük az Éjszaka, a Majális vagy a Két karodban című költeményt – pedig megzenésítették.

    „Úgy éltem életem mostanáig, mint fiatal bika”

    A zsidó családból származó költőnek, aki családjától a Glatter nevet örökölte, 1909. május 5-i születése közben elhunyt az édesanyja és az ikertestvére. Amikor 12 éves korában édesapja is meghalt, megtudta, hogy akit édesanyjának hitt, valójában a mostohaanyja. Ennek ellenére egész élete során szeretettel gondolt nevelőanyjára, akitől édesanyai gondoskodást és melegséget kapott. Sokáig mardosta ugyanakkor az önvád, hogy felelős édesanyja és testvére haláláért.

    A fiatal Radnóti, apja halálát követően, nagybátyja gondozásába került, aki jómódú textil-nagykereskedő volt, és akitől eltanulhatta a kereskedés fortélyait is. Bár nem érdekelte különösebben ez a szakma, nagybátyja, az érettségi megszerzése után, a csehországi Liberecbe (akkor: Reichenberg) küldte egy szakiskolába továbbtanulni. A fiatalember figyelmét inkább a versírás és egy kibontakozófélben lévő szerelem kötötte le, amelyet maga mögött kellett hagynia Pesten. Gyarmati Fannival – későbbi feleségével – ugyanis középiskolás éveikben ismerkedtek meg: ugyanahhoz a tanárházaspárhoz jártak különórára matematikából.

    Radnóti Miklós és felesége, Gyarmati FanniHazatérése után nagybátyja üzletében kezdett el dolgozni, de nem bírta sokáig, a művészlelke kibontakozni vágyott. Életrajzi feljegyzéseiben erről így ír: „Végül egy este beverem a tollat az íróasztal lapjába. A toll remeg. Nézem. És felmerül bennem a tanárság gondolata. Menteni akarom a költőt az élettől. Ez a két mesterség nem összeférhetetlen. Azt hittem akkor még, hogy kaphatok katedrát.” De nem kaphatott, és ennek politikai okai voltak. Bár az üzleti életben szerzett tapasztalat évei után letette a különbözeti vizsgákat, és gimnáziumi érettségivel a zsebében elvégezte a szegedi egyetem magyar-francia tanári szakát, származása miatt mégsem juthatott tanári álláshoz.

    Szegeden ugyanakkor számos olyan impulzus érte, amely érlelő módon hatott rá és költészetére: bekapcsolódott a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának munkáiba, részt vett a helyi munkásotthon szavalókórusában, és tovább írta a verseit (részint a kórus számára). Érdekes kísérlet volt részéről fiatal éveiben, hogy barátaival önálló lapot indított 1928 címmel (mindössze két száma látott napvilágot). Diákévei alatt sorban hagyták el a kiadót avantgárd hatásra írt verseskötetei: 1930-ban a Pogányköszöntő, 1931-ben az Újmódi pásztorok éneke, 1933-ban a Lábadozó szél. Az Újmódi pásztorok énekében ugyanakkor olyan versek is szerepeltek, amelyek miatt a királyi főügyész szemérem elleni vétség és vallás elleni kihágás miatt elkoboztatta a kötetet, a költő ellen pedig bűnvádi eljárást indított. Fogházbüntetésre ítélték, de végül felfüggesztették a végrehajtást. A hivatalos emberekben az olyan sorok keltettek megütközést, mint hogy: „Huszonkét éves vagyok. Igy/ nézhetett ki ősszel Krisztus is/ ennyi idősen; még nem volt/ szakálla, szőke volt és lányok/ álmodtak vele éjjelenként!”

    „Járkálj csak, halálraítélt!”

    Nem kevésbé fontos szerepet töltött be Radnóti életében Párizs, az ott szerzett élmények. Csakúgy, mint néhány évvel korábban József Attila, ő is elzarándokolt a korabeli művészek mekkájába, hogy kiművelje magát francia nyelvből és új szokásokkal, stílusokkal ismerkedjen meg. Az út hatását főként későbbi műfordításai mutatják: La Fontaine állatmeséinek és Apollinaire verseinek egyik első magyar nyelvű tolmácsolója lett.

    1935-ben házasságot kötött Fannival, akit leveleiben gyakran becézett Fifinek. Lakást béreltek, irodalmi délutánokra, felolvasóestekre jártak. Az asszony jelentette a költő számára a következő években az egyik legfőbb támaszt. Radnóti verseiben újra és újra visszatér a kedves képe, egészen a legutolsó versekig, amikor a boldogság reményének hangját már felváltja a rezignáció. Később a Tétova ódában ódai magaslatokra emeli kettejük kapcsolatát: „Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,/ de benned alszom én is, nem vagy más világ” – vallja meg a versben együvé tartozásukat.

    A 30-as években Radnóti költészete leegyszerűsödött, klasszicizálódott. Már nem kereste az avantgárd formákat, a mesterkélt képeket, hanem érthető, világos, tömör megfogalmazásokat alkalmazott. Egyre gyakrabban tűntek fel költeményeiben az antik metrumok: daktilusok, choriambusok, és inkább kötött formájú műveket írt, mellőzte a szabad verseket. Az 1935-ös Újhold, az 1936-os Járkálj csak, halálraítélt! és az 1938-as Meredek út darabjainak többsége szabályos, főként rímes jambusokban írt vers. A művek között egyre gyakoribb lett az olyan alkotás, amelyre a történelmi kor is nagy hatással volt. Radnóti mindvégig tisztában volt a veszéllyel, amellyel szembe kellett néznie, Hitler hatalomra jutását követően pedig már tudta, hogy napjai meg vannak számlálva. Az ebben az időben Európán eluralkodó tébolyt jól érzékelteti egyik későbbi művében, a Töredékben:

    „Oly korban éltem én e földön,
    mikor az ember úgy elaljasult,
    hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
    s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
    befonták életét vad kényszerképzetek.”


    Az újabb háború felé sodródó világ tudata mégsem vitte őt kétségbeesésbe, képes volt lelkének energiáit megújítani. Ennek a lelkierőnek szilárd támasza volt két nagy szerelme, Fanni és a költészet. Ekkor írt verseiben ezért a fenyegetettség tudata mellett jelen van az életöröm, az otthon derűs idillje, játékossága is: „Két karodban ringatózom/ csöndesen./ Két karomban ringatózol/ csöndesen./ Két karodban gyermek vagyok,/ hallgatag. /Két karomban gyermek vagy te,/ hallgatlak.”

    „alkonyi lepke lebeg már, s pergeti szárnya ezüstjét”

    Kétszer még eljutott Párizsba, ám 1940 őszétől a munkaszolgálat várta a költőt, aki a háború éveiben többször is kapott behívót. A nem túl erős fizikummal bíró Radnóti nehezen viselte az állandó fizikai robotokat és a kényszerű megaláztatásokat, s minden lehetséges módon próbált enyhíteni sorsán. 1943-ban például áttért a katolikus vallásra, s megkeresztelkedett csak azért, hogy ne érjék további bántódások származása miatt. Ezek a próbálkozások azonban csak elodázták, megoldani nem tudták azt a gondot, amely mind súlyosabban nehezedett életére.

    Radnóti MiklósEzekben az években megváltozott Radnóti lírája: a fasiszta ideológia elleni küzdelem vált hangsúlyossá műveiben. Ókori műfajt újított fel és honosított meg, az eklogát (a szó maga szemelvényeket, válogatásokat jelent, és a bukolikus, a görög pásztorköltészet hagyományát követi). Ennek hátterében az állt, hogy az akkoriban működő Officina kiadóvállalat az antik humanizmus eszményét kívánta népszerűsíteni. A kiadvány a tébolyult világban egy nemesebb, emberibb időszaknak, az ókori görög és római kornak akart hangot adni, amely sok későbbi nemzet kultúrájának vált alappillérévé. E kötet számára fordította le Radnóti Vergilius egyik eklogáját. A polgárháborúkban született latin versben a költő saját helyzetére, életére ismert rá, s ez ihlette további, immár saját eklogák írására. Radnóti hexameterekben írt eklogái a háború borzalmai között is az élet szépségeire és értékeire hívják fel a figyelmet, és szembeszáll bennük az emberi méltóságot megsemmisíteni akaró barbársággal:
     
    „Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint
    ott az a tölgy él; tudja kivágják, s rajta fehérlik
    bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap
    már a favágó, – várja, de addig is új levelet hajt.”


    Az eklogák mellett született verseiben hangsúlyt kap a hazaszeretet, az ország féltésének hangja is. Nemcsak saját maga sorsa miatt aggódott ugyanis, hanem a szűkebb közösség, a család, és a tágabb közösség, az ország jövője miatt is. Világosan látta, hogy a háborúval, akármilyen kimenetele lesz is, csak veszíthetnek a magyarok. Nem gondolta, hogy különleges lenne a nemzetünk a többihez képest, de mert itt született és itt nőtt fel, ismerte jól a hazai tájat, amely – a sok megaláztatás és szenvedés ellenére – a világot, az életet jelentette számára. Jól tetten érhető ez a hazaszeretet a Nem tudhatom… kezdetű versében: „Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága/ s remélem, testem is majd e földben süpped el.”.

    „a 2 x 2 józansága hull rám”

    Radnótit 1944-ben, nem sokkal születésnapja után hívták be ismét, sokadik alkalommal munkaszolgálatra. Ezúttal az utolsóra. Marhavagonban szállították társaival együtt Szerbiába, Bor községbe, onnan pedig tovább Lager Heidenauba, Žagubica mellé. Egy vasúti töltés építését végezték, és mivel elviselhető körülmények uralkodtak a táborban, Radnóti átvészelte a nyári idényt. Verseit egy kockás iskolai füzetbe írta gondosan, esténként, munka után, a másolatokat pedig az egyik rabtársára bízta. A később Bori noteszként ismertté vált füzet hű képet ad a táborban uralkodó körülményekről: „Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák/ ostroma meg-megújul, de a légysereg elnyugodott már.” Remekművek tucatjai születtek kezei között ezekben a hetekben; mintha érezte volna, hogy már nem sok ideje van hátra, ezért mindent le akart írni. Amikor a német csapatok a közeledő front miatt menekülni kényszerültek, felszámolták táboraikat, és a foglyokat – köztük Radnótit – a központi lágerbe, Bor felé terelték. Itt két csoportba osztották őket. Az a rémhír terjedt el ekkor a foglyok közt, hogy akik a második csoportba kerülnek, azokat a németek megölik, és csak az első csoport mehet tovább. Radnótinak – bár a második csoportba került – sikerült az első csoportba átjutnia. Pár nap múlva a második csoport rabjait jugoszláv partizánok kiszabadították…

    Megkezdődött az erőltetett menet, amelynek végcélja Németország lett volna, de amely nem jutott el az osztrák határig sem. A napi többtíz kilométeres gyaloglás, a hideggel és éhséggel párosulva, teljesen legyengítette a költőt. Az út során ennek ellenére folytatta a versírást, a Razglednicák (avagy képeslapok) ekkor íródtak, az egyes állomásokon. E versekben már nyoma sincs reménynek, mint ahogy kétségbeesésnek se, a költő tudomásul vette sorsát, azt, hogy meg kell halnia. 1944 novemberében Győr mellett érte utol a vég, amikor néhány hasonlóképpen elcsigázott társával együtt agyonlőtték és tömegsírba temették az SS-katonák.

    1946 tavaszán megjelent Tajtékos ég című posztumusz kötete, és ekkor még senki sem, a barátok, közeli hozzátartozók sem tudtak a költő haláláról. Mindenki reménykedett, hogy él és visszatér közéjük. (A legutolsó versek csak később, a tömegsír exhumálása után kerültek elő, amikor a halott kabátjának zsebében megtalálták a Bori noteszt.) Egyik utolsó verse, a Levél a hitveshez, amelyet a halál torkából írt Fanninak, nemcsak egy szerelmi vallomás, hanem megfogalmazódik benne a költő hitvallása, életfelfogása: soha nem szabad feladni a küzdelmet.

    „csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
    bombázórajok húznak el felettem;
    szemed kékjét csodáltam épp az égen,
    de elborult s a bombák fönt a gépben
    zuhanni vágytak. Ellenükre élek, –
    s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
    fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
    megjártam érted én a lélek hosszát, –

    s országok útjait; bíbor parázson,
    ha kell zuhanó lángok közt varázslom
    majd át magam, de mégis visszatérek;
    ha kell szívós leszek, mint fán a kéreg,
    s a folytonos veszélyben, bajban élő
    vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
    nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
    a 2 x 2 józansága hull rám.”

     
     
    Olvastad már?