Cikkek

„Többfele húz a szívem, nem tudom, mit tegyek.” „Már azt sem tudom, mit akarok valójában.” „Tudom, hogy ezt kéne tennem, de nem visz rá a lelkem.”  Ismerős érzések? Talán mindenkit hatalmukba kerítenek olykor. Hogy nem új keletű a probléma, azt az is bizonyítja, hogy már Platónnál is találkozunk vele. Phaidrosz című párbeszédében a lelket egy olyan fogathoz hasonlítja, amelynek hajtója az értelem, a kocsit húzó lovak pedig a különböző vágyakat és késztetéseket testesítik meg.

„Egyetértesz te is velünk, hogy minden cselekedetünk célja a jó, s hogy a jó miatt teszünk minden mást, nem pedig a jót valami más miatt?”
(Gorgiasz, 500a)

„A jó nem azonos a gyönyörrel, se a rossz nem azonos a fájdalommal. A gyönyör és a fájdalom képes egyszerre megszűnni bennünk, a jó és a rossz, tekintve hogy két különböző valóságról van szó, erre nem képes.”
(Gorgiasz, 497d)

Idén számos szervezet és gondolkodó ünnepli világszerte különböző rendezvényekkel a platóni akadémia megalapításának 2400. évfordulóját. Előadásokat tartanak, vitafórumokat, kiállításokat rendeznek, művészeti előadásokat mutatnak be és megidézik a platóni dialógusok szellemiségét. Megelevenedik nemcsak Platón, hanem a többi vele rokon gondolkodó eszmeisége is, akik századok hosszú során át merítettek nézeteiből, és hasonló irányban vizsgálódtak maguk is.

Rómában a Szent Péter-bazilikában láthatjuk Michelangelo híres szobrát, a csodaszép Pietát. Mára szinte teljesen szükségtelenné vált a Mária mellén átfutó szalag felirata: MICHAELANGELUS. BONARROTUS. FLORENTIN(US). FACIEBAT. (A firenzei Michelangelo Buonarroti készítette.) Ez azonban nem volt mindig így.

Tágabb értelemben az emberi faj egésze mikrokozmosz, szűkebben véve minden egyes férfi és nő annak tekinthető. A mikrokozmosz sémája a jelenleg alapvető ellentétpárból adódik: én és a környező világ. Az Én a rendszer középpontjának tekinti magát, a másik hat tudatossági szint pedig az öt érzékszervre korlátozódik. Megszületett a pentagram. Íme, az ember! Bármilyen összetettek is legyenek a 20. századi ember eszközei, ezek csupán kezünk, lábunk meghosszabbításai. A rádió a hallásunk képességeit nyújtja ki, a televízió a látásunkét. Egy műhold sem több egy átalakított kődarabnál, amelyet egy kisfiú játékból felhajít az égre. Mindez ugyan megnöveli, de nem mélyíti el lehetőségeinket.

A kreativitáshoz tudásra van szükség, a tudás megszerzése pedig időbe és ismétlésekbe kerül. Sokszor mondják, hogy az embernek spontán kell cselekednie ahhoz, hogy kifejezhesse, ami a „bensőjében megszületik”. De miféle „bensőről” van szó?

Az embernek mint mikrokozmikus rendszernek harmóniában kell lennie környezetével, a makrokozmosszal. A makrokozmoszt működtető törvények működtetik az embert is, ezért a természetben lejátszódó ciklikus változások az ember energetikai működésében is megmutatkoznak. A bennünk áramló és állandóan átalakuló energiáknak természetes útja van, ami analóg a természet energiáinak mozgásával.

Amikor éjjel álmodunk, tudunk repülni, vízen járni, más nyelven folyékonyan beszélni és halhatatlanok vagyunk. Nem lehet bennünket elpusztítani, száz halálon is tovább álmodjuk magunkat. Amikor viszont ébren vagyunk, elfelejtjük ezt a végtelen szabadságot, és megannyi nehézséget, gátat kell leküzdenünk, hogy az álombéli önmagunkhoz hasonlóan olykor-olykor mindenre képesnek érezzük magunkat. Az életnek ezek a percei a varázsmesék világára emlékeztetnek, ahol a hősök a halhatatlanság elnyeréséért harcolnak.

Furcsa jelenségre figyelhettek fel a budapesti autósok és metrózók október közepén. Egy 18. századi ruhába öltözött figura járta a várost csuklyával a fején, és ahol tudott, segített. Ha meglátta, hogy egy parkolóőr valakinek az autójára „mikuláscsomagot” rakott, azonnal vett egy parkolójegyet, és egy névjegy társaságában odatette a szélvédőre.

Ahogy nem tudjuk elképzelni, hogy az ember a természeten és annak ciklusain kívül áll, az is elképzelhetetlen számunkra, hogy az emberi szellem mulandó. A reinkarnáció tana ugyanannak a szellemnek számos anyagi megtestesüléséről szól, arról, hogy nagyon sok tapasztalatot kell szereznünk, amelyek mind ugyanazt a célt szolgálják: az állandó, tudatos fejlődést.

A Világegyetem egy hatalmas élőlény, makrobiosz, amely az abszolút istenségből származik. Amikor megnyilvánul, testbe költözik, és mindig elveszíti, amikor újra egyesül őselvével. A Világegyetem tehát, mint megnyilvánult lény, egy Szellemnek és Anyagnak nevezett kettősség révén jelenik meg. Ez a polaritás jellemez minden lényt, amely a megnyilvánult Világegyetemet alkotja.

Egyetértünk azokkal az ősi tanításokkal, amelyek a manapság elfogadottnál sokkal hosszabb múltat tulajdonítanak az emberiségnek. Ezek szerint az ember már azokban a régmúlt időkben megjelent a Földön, amikor bolygónk még nem szilárdult meg teljesen, és már akkor fontos kapcsolat alakult ki a lakóhely és lakói között. Ez a hajdanvolt ember sok különböző evolúciós fázison ment át, és a fizikai megjelenésétől kezdve egészen a metafizikai szintig különféle változásokon ment keresztül. Teste egyre inkább tökéletesedett, és tudata egyre éberebbé vált.

Ha ellátogatunk a hazánk déli részén fekvő siklós–villányi hegyvidékre, nem hagyhatjuk ki az értékes botanikai kincseket rejtő Szársomlyó-hegyet. A Nagyharsány mellett emelkedő Szársomlyó már messziről látható, magányos piramisként magasodik a táj fölé a Dráva síkján, bár alig magasabb 400 méternél. Távolról vulkánnak tűnik, egy hajdani utazó szerint olyan, mintha „egy rég kialudt tűzhányónak söveges cukorra emlékeztető kúpja integetne”, de valójában mészkőhegy. Kőzetei és növényvilága földtörténeti tanúként őrzi a régmúltat. A lábánál fekvő Nagyharsány és Kisharsány falvak az itt őshonos hársfaféléről kapták nevüket.

Tekintettel a mostani válságra és az Európában és a világban végbemenő változásokra, milyen alapértékeket kell minden emberi közösségnek fejlesztenie és megőriznie?
Először is, őriznünk és erősítenünk kell az emberi értékeket, mert jó ideje aligha figyelünk oda rájuk… Életformánk olyan értékeken alapszik, mint a fogyasztás, a haszonelv és az ezekből keletkező hulladékok. Ezek eléggé bizonytalan értékek, mert társadalmi helyzetünktől, rangunktól stb. függnek… Elfeledkeztünk az Embert erősítő, a méltó életet elősegítő értékekről, pedig ezek fölötte állnak annak, hogy kinek mennyi pénze van, milyen rangja van egy adott pillanatban, fontos szerepet játszik-e a többi ember szemében vagy sem.

„Az emberek megmossák az arcukat, kezüket, de vajon hányan vannak azok, akik mindennap megmossák a lelküket is?” „A földi boldogság első feltétele az akarat dolgoztatása egy cél felé, kitérés nélkül, lanyhulás nélkül. Mert a boldogság egyik neme: a jól végzett munka látása, a siker érzése. A munka mutatja meg: mi az értéke az embernek.” „Minden láng fölfelé lobog. Az emberi lélek is láng.” „Életünk téves felfogása abból ered, hogy egynek véljük ezt a két fogalmat: ember és emberi test.”

A tudat fogalmának sokféle meghatározása van. Azonban bármennyire is sok van belőle, mégsem határozhatjuk meg teljesen ezt a sokszínű területet, ahol az összes érzelmi és gondolati tevékenységünk zajlik. Ez a tágas tér a tudat, amelyben érzéseink, érzelmeink, véleményeink, gondolataink sokszínűsége éppúgy megnyilvánul, mint a saját testünkből és környezetünkből érkező, gondolatokká és érzelmekké alakuló benyomások. Ezek alkotják belső életünk magját.

Seneca, a kétezer évvel ezelőtt élt bölcs egyszer azt találta mondani, hogy a filozófia gyógyszer, nem sütemény. Biztosan azért, mert ő is találkozott már ún. „sütemény-gondolatokkal”. Ezek manapság leginkább a közösségi oldalakon terjednek csillagos éggel és kiskutyákkal, meg néhány, az élet értelméről szóló velős bölcsességgel. „Mennyire igaz!” – sóhajtunk fel olvasásuk közben. A nehéz pillanatokban azonban ezek a léleksimogató gondolatok valahogy nem sietnek segítségünkre.

A mítosz szerint a görög Thébai városának lakóit egy rettenetes szörny fenyegette. Mindenkinek, aki csak a közelébe férkőzött, ugyanazt a kérdést szegezte, és ha nem tudott rá felelni, menten fölfalta. A kérdés így hangzott: melyik lény jár reggel négy, délben kettő, este pedig három lábon? A találós kérdésre Oidipusz helyesen felelt: az ember; hiszen gyerekként négykézláb mászik, élete delelőjén felegyenesedik, alkonyán pedig botra támaszkodik. Erre a szfinx beugrott a szakadékba és elpusztult.

„Székely hegyekből messzi Ázsiába, Az őshazába vándorolt ki ő, Feje felett a vén, szent Himalája, Tán öregebb, mint maga az Idő. Ott rótta a betűket és kereste Puszták homokján vérei nyomát, Meglátogatta ínség, balszerencse, De ő csak várt és vándorolt tovább.” Juhász Gyula: Ének Kőrösi Csomáról Kőrösi Csoma Sándor, a messzeségek vándora, kis székely fiúból vált az ősmagyarok kutatójává és az első európai tudóssá, aki tanulmányozta a tibeti nyelvet és kultúrát. Már gyermekkorában kitűnt társai közül fáradhatatlanságával. Gyaloglásban senki sem versenyezhetett vele, ha séta közben feljutott egy domb tetejére, egyből arra volt kíváncsi, mi van a következőn túl. Az erdélyi hegyek közt edzette testét-lelkét a későbbi nagy kihívásokra. Kőrösön, egy erdélyi kis faluban született 1784-ben. Mindig is büszke volt származására, ahogy írta, „én a székely nemzettség szülötte vagyok”, angol nyelvű könyveiben pedig székely-magyarnak nevezte magát.

Ebben a témában nem eredetiségre törekszünk, csak újszerűségre. Míg az eredetiség különbözni akar a már ismerttől, addig az újszerűség ismét életet visz a már meglévő legfontosabb értékekbe. Ezért az Új Akropolisz úgy határozza meg a filozófiát, ahogy mindig is meghatározták: a filozófia a „bölcsesség szeretete”, olthatatlan szomjúság azután, aminek hiányát érezzük; olyan mély tudás keresését jelenti, amely választ tud adni a leggyötrőbb emberi kérdésekre. Abban sem vagyunk eredetiek, hogy Platónt követjük, amikor a filozófia lényegét alkotó bölcsesség jellemzőiről beszélünk. Ez a bölcsesség olyan teljesség, olyan csúcspont, amelyet intelligensen irányított tanulás útján érhetünk el: a teljes tudatlanságtól a mindent felölelő tudásig terjed. Tudásunk fokozatosan nő, és nem szabad megállnunk félúton a vélemények kínzó világában, amikor önhitt módon, önkényesen igazságként hangoztatunk olyasmit, ami csupán tökéletlen feltételezés.

A félelmek bennünk vannak, érzelmeinkben és azokban a pusztító érvelésekben, amelyek meggátolják a cselekvést. Éppen ezek a belső, lelki félelmek bénítják meg az embert. A belső félelem teszi félelmetessé a külső dolgokat. Mit kezdjünk a félelmeinkkel? Vizsgáljuk meg őket, és meglátjuk, hogy úgy tartanak bennünket fogva, mint valami ragadozó mancsai. Az egyetlen szabadulási lehetőség maga a cselekvés, a kimozdulás a tehetetlenségből.

A munka a természet rendjének része, amely az egysejtűektől a csillagokig a szüntelen tökéletesedés útján vezet mindenkit. Az együttélés szellemének kialakításához az egyik nélkülözhetetlen eszköz a munka. Ahhoz azonban, hogy a munka és velejárója, a tőke aktívan közreműködhessenek ebben a belső születésben, az egyén harmonikussá formálásában, a viszonyulásunk erőteljes átlényegítésére is szükség van. Így ugyanis megtisztulhatunk az állatias tulajdonságoktól, amelyeket az ember, mint üstökös a csóvát, amely mindig ellentétes a fény irányával, maga mögött húz.

A fiatalság ideáját emeljük ki a testi fiatalság helyett, amely az emberi élet egyik fázisához, egy meghatározott életkorhoz kapcsolódik. Akkor tehát elmondhatjuk-e minden 15, 20 vagy 25 évesről, hogy fiatal? És vajon mindenki felnőtt, aki elmúlt 40? És ha 50 vagy 60 év felett jár valaki, akkor biztosan öreg? A látszólagos fiatalság mostanában sokra tartott tulajdonság, és nem kevés társadalmi előnnyel jár.

Ha a filozófia alatt a bölcsesség szeretetét értjük, akkor ebbe a bölcsességbe a természet valamennyi törvényét is beleértjük. Következésképpen nem becsülhetjük le ezeket a törvényeket. Meg kell ismernünk őket, meg kell keresnünk mélyebb értelmüket. A mélyebb értelem keresése pedig nem lehetséges szeretet nélkül, de ez nem csupán egy egyszerű érzelmi reakciót jelentő szeretet, hanem olyan, ami megérti és elfogadja a törvényeket, és mindenekelőtt együttműködik velük.

A Szénások Európa Diplomás Terület. Az utóbbi egy évben többször nyújtottunk segítséget a Szénások Európa Diplomás Terület természetvédelmi kezelését végző Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságnak. Bontottunk régi vadkerítést, szállítottunk farönköket meredek hegyoldalon, kötélpálya segítségével... és kivágtunk több száz fenyőfát. De álljunk meg egy szóra! Miért kellett őket kivágni? Hogyan védjük azzal a természetet, hogy fákat vágunk ki? Mit is takar az valójában, hogy természetvédelmi kezelés? Mostanában szinte már csak az ember által okozott természeti katasztrófákról hallunk, és lassan kezdhet bennünk kialakulni az a kép, hogy az ember természetétől fogva kártékony. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy az ember arra is képes, hogy felismerje a természet egységét, szépségét és harmóniáját. És azt sem, hogy mindig akadnak emberek, akik felelősnek érzik magukat, hogy ezt a harmóniát megőrizzék, vagy ha már megbomlott, helyreállítsák.

1891. május 8-án halt meg Helena Petrovna Blavatsky, akinek káprázatos tudása a mai napig sok fejtörést okoz. Könyveiben és cikkeiben sokszor felülmúlta korának ismereteit – miközben egyesek támadták, mások ihletet merítettek gondolataiból. Tudósok, írók, művészek garmadája táplálkozott a tanításaiból, Einsteinről például úgy hírlett, hogy Blavatsky Titkos Tanításának egy példánya mindig ott volt az éjjeliszekrényén.

Semmi sem olyan természetes az ember számára, mint maga a természet. Azonban nem filozófiai értelemben természetes – azaz, hogy minden megfeleljen az evolúciónak és az isteni törvény jól kidolgozott tervének –, hanem emberi értelemben, vagyis hogy minden az embert szolgálja. Minden csak őérte van, azért, hogy mindenből hasznot húzhasson. Minden, ami együtt él velünk a természetben, a rendelkezésünkre áll. A köveket minden további nélkül felhasználjuk, a növények azért vannak, hogy megegyük őket, vagy valamilyen tárgyat készítsünk belőlük, az állatokat – természetesen – megesszük, vagy pedig különféle munkákra fogjuk be. A föld azért van, hogy az általunk elvetett magok kicsírázzanak benne, vagy azért, hogy minél hamarabb és minél kisebb erőfeszítés árán bocsássa rendelkezésünkre rejtett kincseit. Sőt, olyat is hallottunk, hogy a csillagok valójában lámpások az égen, amelyeket azért aggatott fel a Jóisten, hogy éjszakánként az embernek világítsanak – ha ez költészet, akkor nincs is szebb ennél. De ha csak haszonelvűség – amitől nagyon is tartok –, akkor azt állítjuk ezzel, hogy a csillagoknak muszáj fényleniük és világítaniuk, mert az emberek, vagyis AZ EMBER, a „teremtés koronája”, nem lát jól a sötétben...

„Az ember, kinek lelke erősen működik, olyan, mint a szentjánosbogár, mely minden pórusán világít tudtán kívül.”
(Móra Ferenc)

„Bármit válassz, gyorsan térj meg a testtől a lélekhez: azt kell edzeni éjjel-nappal, táplálása csak mérsékelt erőfeszítésbe kerül. Ezt az edzést nem akasztja meg sem a fagy, sem a hőség, még az öregség sem…”
(Lucius Annaeus Seneca)

Ma láttam egy fénysugarat… Nem először láttam ilyet, de ma új megvilágításba került. Olyan volt ez, mint amikor az ember először vesz észre valamit, amit addig csak nézett, de látni nem látott… Rám tódult a fény, az erős és tiszta napfény, amely egy szempillantás alatt – a napkelte áldása! – eloszlatta a környezetében lévő árnyékokat. A világ hirtelen formát és színt kapott; „hirtelen”… mert, mint a gyerekek, létezést tulajdonítunk mindannak, amit előtte nem is sejtettük, csupán azért mert addig nem vettük észre.

Ma láttam a Tavaszt. Láthattam volna eddig is minden évben, de felgyorsult életritmusunk miatt elmosódnak előttünk a természet legkülönlegesebb csodái. A Tavasz, amelyet ma láttam, fénylő, finom hálóként nyújtózott el a fák között. Átadtam magam a képzeletemnek, és ez a ragyogó látvány nyomban elém idézte azokat a finom vonásokat, amelyekkel Botticelli ruházta fel saját Tavaszát. A képzeletvilág szülte varázslat nyomán a Tavasz felém fordult, és tanítása megelevenedett előttem. Az álom és a halál hasonlóságára emlékeztetett, arra, hogy Ő hogyan képes legyőzni egyiket is, másikat is. Hogy ott, ahol azt hisszük, már mindennek vége, elénk tárul a feltámadás csodája.

Amikor évekkel ezelőtt írásainkban és előadásainkon szóba került, hogy egy új középkor küszöbén állunk, eltúlzottnak, szinte fatalistának tűnt ez az álláspont. Arról is volt szó, hogy a történelmi ciklusok ismétlődését nem kell feltétlenül csapásnak vagy visszaesésnek tekinteni, hiszen ez az élet természetes velejárója, ahol a körkörös és spirális formák a fokozatos előrehaladásra utalnak, amely hasonló pontokat érint, noha különböző fejlődési szinteken vannak.

A filozófusok, a bölcsek mindig nagy fontosságot tulajdonítottak az emberi életben az erényeknek, és úgy tartották, hogy vannak köztük olyanok, amelyek alapját képezik minden további erénynek. A kínai bölcselet négy alaperényének eredete a két ősprincípiumhoz vezet, és egyben a megnyilvánult világ alapját is képezi. Az erényként megjelenő négy tulajdonság nem más, mint kozmikus erők megnyilvánulása az ember szintjén, amelyek a világegyetemet magát is működtetik. Mennyire más fényben láthatjuk így a mai világban nem éppen megfelelő tiszteletben részesített erényeket!

Milyen a precíz ember? Pontos. Aki pontos, az összeszedett, és egyértelmű, meghatározott szabályok szerint él. És határozott is. Aki pontos, az célba talál. Sokszor vagy azért hibázunk, mert nem tudjuk célba venni, amit el szeretnénk találni, vagy mert nem tartjuk fontosnak a célok pontos meghatározását. A pontosság bármilyen cselekvésben segít, ha az a célunk, hogy egyre jobban menjen.

Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne foglalkozzunk a gazdasági válsággal, amely világszerte sokféleképpen sújt megannyi embert. Egyrészt szembesültünk azzal, hogy az utóbbi évtizedek társadalmi-gazdasági modelljéből adódóan az anyagi fejlődés ciklusai nagyobb hatást gyakorolnak életünkre, mint gondoltuk vagy szerettük volna. A válság ugyanakkor rávilágított arra, hogy az embernek az anyagiakon kívüli értékei is vannak, amelyekre támaszkodni tud a nehéz időkben.

A figyelmet a mindennapi életben kell elkezdeni gyakorolni. Naponta használjuk öt érzékszervünket, és sokkal több időt töltünk a használatukkal, mint gondolnánk. Ezért kell összekötni a figyelmet az érzékszervekkel. A tapintással bőrünk érzékel minden megfoghatót. Észlelhetjük a hideget, a meleget, a simát, az érdeset… Ha pusztán ennél az egyszerű, fizikai érzékelésnél maradnánk, akkor csak a kellemeset keresnénk, és nem figyelnénk oda a tárgyak között meglévő finomabb különbségekre. A figyelem ebben az esetben arra késztet, hogy ismerjük fel a részleteket, árnyalatokat, fokozatokat, érzékelésünket pedig jóval szélesebb körre terjesszük ki, és ne maradjunk meg csupán a kellemes vagy kellemetlen hatások érzékelésénél.

Egy régi történet szerint az indiánok az olyan csapdákat szerették, amelyek nem ölték meg a zsákmányt. Mivel egy étkezésre egy nyúl elég, ezért így a másik hármat el tudták engedni… és bár rendszeresen vadászták a bölényeket és a síksági indiánok szinte mindent a bölényekből készítettek, e miatt a gondolkodásmód miatt több száz év alatt sem irtották ki őket. Az Egyesült Államok kormányának ez alig néhány évtized alatt sikerült: a 19. század végére 60 millió bölényből hírmondó is alig maradt, csakúgy mint a létalapjukat vesztett indiánokból.

Ez a kérdés azon valódi mesterművek, zseniális alkotások láttán fogalmazódhat meg bennünk, amelyek alkotóit mintha különleges, náluk feltétlenül magasabb rendű erők vezérelték volna. Miféle varázslat vezette kézen fogva őket? Milyen rendkívüli áramlatokat voltak képesek követni? Mindenkit foglalkoztathat ez a kérdés, amikor ki szeretnénk fejezni a legjobb érzéseinket és gondolatainkat, de nem találjuk a megfelelő formát.

A múlt, a jelen és a jövő nem léteznek különálló létezőkként, hanem ugyanazon dolog részei; azonban nem valóságos részek, csupán annak tűnnek, és milyenségük attól függ, hogy honnan nézzük őket. A valóban szellemi ember nem azonosul ezekkel az időleges megjelenésekkel; ő korábbról való, most van és holnap is lesz, az idők végezetéig.

„Ne félelemmel és utálattal tekints erre a világra. Bátran nézz szembe bármivel, amit az istenek neked szánnak.” „Hallgasd meg a fenyő, a bambusz és a szilvafa tanítását. A fenyő örökzöld, szilárd gyökerű és tiszteletre méltó. A bambusz erős, rugalmas és törhetetlen. A szilvafa virága szívós, illatos és elegáns.”

A filozófiát sokszor női alakban jelenítették meg, komoly, büszke, szép nőként, aki ellentétes érzelmeket vált ki az emberből: vonz és nehézségeket támaszt, megigéz és zavarba ejt, hívogat és visszariaszt. No, nem méltóságteljes külseje vagy ruhája idézi elő mindezt, hanem inkább a néha magánál hordott könyv, amelyet oly sokan érthetetlennek vagy haszontalannak bélyegeznek, mivel nem az azonnali szükségletekről és a hétköznapi élet dolgairól szól. Ilyen hasznavehetetlen lett volna az ókori filozófia, vagy pusztán ilyenné silányult a róla alkotott kép az azóta tartó időutazása közben?

A lelki nagyság egyik különleges formája az, ha ismerjük saját gyengeségeinket. Ha viszont semmibe vesszük őket, akkor nem csupán ostoba hiúságunknak adjuk tanújelét, hanem azt is bizonyítjuk, hogy soha nem is leszünk képesek felülmúlni gyengeségeinket. Aki képes felismerni gyengeségeit, arra is rá tud jönni, hogyan javíthatja ki és helyettesítheti őket erősségeivel. Mi egy hiba? Nem lehet mindig bűnnek, torzulásnak tartani a hibákat, mert legtöbbször nem ennyire súlyos a helyzet. Egy hiba szinte mindig valamilyen űrt, hézagot jelent, ahol valami hiányzik. Vagy valamilyen tökéletlenséget mutat. A hiányosságokat és a tökéletlenségeket pedig ki lehet javítani.

Mily kegyetlen a kétely! Az ember a definíció sarja, ezért mindig egyértelmű dolgokra vágyik; a két meghatározott dolog közötti űrt szörnyűséges szakadéknak éli meg. Hiába tesz szert valaki egy darab földre, ha előtte nem fénylett benne az ég egy darabkája. Felcicomázhatja ugyan magát csillogással, de sosem lesz teljes emberré.

Kimondva vagy kimondatlanul, napról napra, egész életünkben pedig túlságosan sokszor feltesszük magunknak a kérdést: Miért kell szenvednünk? Mi végre a fájdalom? Ez a kérdés olyasvalamire vonatkozik, ami az ember számára elkerülhetetlen.

Tudunk-e gondolkodni teljesen önállóan, minden külső hatástól függetlenül? Azt hiszem, erre senki sem képes, és hogy másoktól leginkább olyan gondolatokat veszünk át, amelyek annyira közel állnak sajátjainkhoz, hogy teljesen magunkénak érezzük őket. Azokat a gondolatokat és nézeteket fogadjuk be, amelyekről sejtjük, hogy a legjobban illenek hozzánk. Ha a meggyőződésekről van szó, nem az eredetiség a fontos, hogy egy új, idáig ismeretlen nézetet valljunk, hanem az, hogy hitelesen éljünk egy ideát, amely akármilyen régről származhat, mégis hasznos számunkra és alkalmas arra, hogy egymással összefüggő értékek egységes rendjét építhessük köré.

A rómaiak úgy gondolták, hogy élni jó dolog, és ezért, ha lehet, ki is kell használni. Öröm a hosszú és jó élet, amikor megadatik mindenféle földi boldogság, de akkor sincs baj, ha hamarabb jön el a halál. Ez egy furcsa kettősséget alkotott: egyrészt nagyon sokra becsülték az életet, amíg tartott, de amikor eljött a halál ideje, vagy választani kellett, hogy meghaljon-e az ember vagy szégyenben maradjon, akkor inkább a halált választották. Egy olyan szemléletet képzeljünk el, amelyben a halál teljesen egyenrangú az élettel. A halál önmagában nem rossz, csupán valami más ahhoz képest, hogy épp abban a világban, amely a szemünk előtt van, mi zajlik.

Mi is valójában a csontkovácsolás, pontosabban a manuálterápia (görögül kiropraktika), vagyis a kézzel való gyógyítás, és miért van rá szükség? A manuálterápia – mint minden más – csak a teljesség igényével vizsgálható, és ezért megértéséhez segítségül hívhatjuk a betegségekre vonatkozó általános törvényeket. A klasszikus meghatározás szerint az egészség harmónia, a betegség diszharmónia. Bármi, ami a mozgásszervrendszerben diszharmóniát idéz elő, az egész szervezet megbetegedéséhez vezethet, de ugyanígy a betegségek is gyógyíthatók a mozgásszervrendszer harmóniájának visszaállításával.

Néha jó, ha az ember újra felteszi magának azokat a kérdéseket, amelyek a filozófia útján tett első lépéseikor foglalkoztatták. Elsősorban azért, hogy szemügyre vegye az összegyűlt tapasztalatokat, és hogy megbizonyosodjon arról, hogy szellemi viszonyulása lényegében ugyanolyan maradt-e. Évekkel ezelőtt gyötört a „nagyobbak” magabiztossága, akik rövid életet jósoltak legszebb álmaimnak, egy másfajta, jobb, mélyebb és tartalmasabb életre való törekvéseimnek. Akkoriban arra oktattak engem – és attól félek, sokakat, akik hasonló helyzetben vannak –, hogy az eszmék arra jók, hogy tartalmassá tegyék a fiatalkori éveket, hogy meggyújtsák a cselekvés első tüzeit. De azután az élet a maga követelményeivel, rutinjával és kiábrándultságával megteszi a magáét, hogy ezeket az eszméket gyakorlatiasabb és konkrétabb célkitűzések váltsák fel.

Apuleius, a népszerű író és szónok, akinek – Vergilius mellett egyedüliként a római irodalom történetében – már életében szobrot avattak, utólag a Lucius praenoment kapta neve mellé. Lucius a főszereplője annak az egyik első európai regényként számon tartott műnek, amelynek eredeti címe Átváltozások (Metamorphoseon libri XI), illetve későbbi, ismertebb elnevezése Az aranyszamár (Asinus Aureus).

A címek elárulják ennek a kalandos, parodisztikus elemeket is tartalmazó, olvasmányos regénynek a fő történését: Lucius, a mindenféle mágiára, titokra kíváncsi fiatalember Thesszáliába érkezik, hogy megismerkedjen a varázslás tudományával.

Ha az ember elképzel egy filozófiai beszélgetést, valószínűleg nem az jelenik meg előtte, hogy közben Prince, Prodigy, Geszti, Kispál és hasonlók dübörögnek a háttérben… jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mit keres az Új Akropolisz egy zenei fesztiválon. De valamit biztos, hiszen idén már nyolcadik alkalommal költöztünk ki a Szigetre kvízekkel, idézetekkel és az elmaradhatatlan Erénykerékkel.

Az emberi szervezetet csodálatosan különböző, más-más feladatra „szakosodott” részek alkotják. Összekapcsolódnak, együttműködnek egy nagyobb, közös cél érdekében: az őket egységként és magasabb rendű céljaira használó lélek szolgálatában. A harmónia – és ennek következtében az egészség – megbomlása akkor következik be, amikor az „egész-ség” összhangja átmenetileg vagy véglegesen felborul. Az egység pusztulásának egyik oka, amikor valamelyik sejt az egység adta határain túl kezd terjeszkedni és kiszorítja életteréből a többit, a tőle különböző sejteket. Ezt az orvosok daganatnak hívják, a társadalom nagy szervezetében pedig intoleranciának nevezhetjük, amely, ha tovább fajul, gyűlölethez vezet.