Cikkek

„Fiatalság, isteni kincsem, Nem térsz te vissza soha. És ha sírnék, könnyem már nincsen, Olykor viszont akaratlan pereg könnyem sora.” Rubén Darío Ezúttal nem a lélek fiatalságáról ejtünk szót, a titokzatos Arany Aphroditéről, erről a jóságos anyáról, aki lehetővé teszi, hogy a természet és a lélek szép és jó oldalát lássuk. Most a hétköznapi értelemben vett „fiatalságról” beszélünk, amelyet annyira magasztalni szoktak.

Az ember évezredek óta ismeri a mítoszokat, és tudatosan vagy tudattalanul kutatja az e világ szimbólumai mögött rejlő tudást. Az első látásra kalandos és mesebeli színterek eseményei, szereplői, az istenek és istennők egyaránt mintát és tanulságot hordoznak. Nincs ez másként a görög mítoszok talán egyik legellentmondásosabb alakjával, a gyönyörű és magasztos Hérával sem, aki egyszerre nővére és hitvese az Olümposz legfőbb istenének, Zeusznak, Ég és Föld urának. Számos történetben jelenik meg féltékeny, pusztító haragú istennőként, de valójában a házasság, az otthon védelmezője, a törvények és az égi rend őrzője, aki egyszerre változékony és megingathatatlan, és aki az Egek Urának hatalmát és élő erejét szimbolizálja.

A hobbit – Egy váratlan utazás című film után, elvárás nélkül ültem be megnézni a folytatást, a Smaug pusztaságát. Bár gyerekkorom kedvenc olvasmányáról van szó, Peter Jackson korábbi rendezéseiből már megértettem, máshogyan látjuk Középfölde világát, amihez neki is, nekem is jogom van. A hobbit sokak szerint gyerekeknek íródott és műfaját tekintve is meseregény, mégis fiatal és idős olvasóit is képes megérinteni. Átjárja valami ősi szél, ami a mítoszokhoz és regékhez hasonlóan kortalan.

Ismét egy évszakváltás küszöbén állunk, egyre csupaszabbak a fák, szürkül az idő, nyúlnak az éjszakák. Sokan úgy érezhetik, hogy a kimerültség miatt a kedélyállapotuk is megsínyli a télre való átállást. A lehűlés, a nedves időjárás, a korai sötétedés hatására megváltozó hormonháztartás kihívások elé állítja immunrendszerünket is, kihat energiaháztartásunkra. Hogy mit veszünk magunkhoz – legyen az olvasmány vagy táplálék, lelki vagy fizikai frissítő –, nagyban befolyásolja közérzetünket. Gyógyteák, fűszernövények, de akár illóolajok segítségével is hatékonyan támogathatjuk védekezőképességünket, hogy több erő maradjon az év végi ünnepvárásra, tapasztalat-levonásra, az új évre való felkészülésre.

Költők és filozófusok gyakran útnak nevezik az ember áthaladását az életen, és ha más-más módon is, de foglalkoztatja őket ennek az útnak a minősége és végcélja. A hétköznapi nyelv is használja azt a megfogalmazást, hogy valamit az életút részének tartunk vagy épp attól eltérő iránynak gondolunk. Az élet mint út figyelemfelhívó, szimbolikus kép, amelyen elgondolkodva talán választ is kaphatunk egy-egy kérdésünkre.

Valójában nincsenek élők és holtak. Mindig Élők vagyunk, még ha tudatszintünk és körülményeink különböznek is. Az uralkodó materializmusnak köszönhető, hogy az emberek túlságosan félnek a haláltól. Túlságosan ünneplik egy gyermek születését, és túlságosan gyászolják hozzátartozóik halálát. A tudat, hogy nem halunk meg és nem születünk, hanem mindig Vagyunk, megtisztítja ezeket az eseményeket drámai hangulatuktól.

Ősszel, a természet „megőszülésével” ismét előtérbe kerül a változás, az elmúlás, a halál gondolata. Ha akarjuk, ha nem, körülöttünk minden szüretre, számvetésre késztet. De a halál nem feltétlenül jelenti minden érték, s köztük a legértékesebb, az Élet elvesztését. A legtöbb ókori kultúrában és gondolkodónál megtaláljuk a földi életeken átívelő Élet, a túlvilági lét és a visszatérés gondolatát is.

A görög mítoszok szimbolikus eseményekbe ágyazva mesélik el, hogy mi is az az erő a világban – és annak szerves részeként az emberben is –, amelyet Démétér istennő testesít meg. Az eleusziszi misztériumok alapjául is szolgáló egyik legjelentősebb mítosz Démétér és Perszephoné története, amely az őszi időszakhoz is kapcsolódik.

Ember mivoltunk egy gazdagító, de félelmetes belső kettősséggel szembesít: a gondolatok és az érzelmek egy helyen, a pszichében vannak. Szanszkritul ezt a kettősséget káma-manasznak nevezik. A vágyak (káma) és gondolatok (manasz) keverékéről van szó, amelyben a kettő nem mindig segíti, sőt inkább akadályozza egymást. A tiszta, vegyítetlen gondolkodást felettébb nehéz elérni, és túloznánk, ha azt állítanánk, hogy ezzel már nincs gondunk. Többnyire érzelmekkel átitatott gondolatokkal gondolkodunk, és ha kis szerencsénk van, akkor ezek az érzelmek nemesek és emelkedettek.

Platón szerint a nevelésnek a lélek szemét a jó felé kell irányítania. A nevelés az „elfordítás” mestersége, vagyis annak a képessége, hogy mi módon forgatható el a lélek a legkönnyebben és a leghatásosabban, nem pedig annak mestersége, mint lehet a látást a neveltbe beleplántálni, hiszen a látása már eleve adva van, csak nem a jó felé fordul, és nem azt nézi, amit kell – ezt kell tehát a nevelés művészetével elérnünk.
 

Ha egyszer majd a jövőben elnevezik korunkat, nem lenne meglepő, ha a Paradoxia fantázianevet kapná. Fejlettnek nevezett társadalmainkban nagyobb anyagi bőségben élhetünk, mint valaha egy uralkodó, mégis, mennyi a panasz és az elégedetlenség a mindennapjainkban.

„Rohanó világunk” – mennyiszer halljuk és mondjuk ezt a már-már közhelyszerű kifejezést. Úgy tüntetjük fel magunkat, embereket, mintha elszenvedői lennénk ennek a nyugtalanságnak, felgyorsult tempónak, pedig nem a Nap, a bolygónk, vagy épp az évszakok kezdtek elvadult vágtázásba. Elég csak pár perc önmegfigyelés, ahogy Fernand Schwarz ajánlja az Összpontosítás és belső felébredés című filozófiai-önismereti könyvében, és máris kiderül, mennyire csapongók a gondolataink, mennyire nehéz egy úton tartani őket, és milyen gyorsan ébrednek és tűnnek el érzések, benyomások.

Elménknek megadatott az, ami semmi más részünknek sem sajátja: önmagáról gondolkodhat. Érdemes belefogni ebbe az „öngondolkodásba”, hogy az elme valóban a feje legyen az ember egészének. Rövid elmélkedés után is észrevesszük magunkban elménk kettős természetét. Mintha két szeme lenne: az egyikkel folyamatosan a konkrét világba tekint, fogalmakat határoz meg, hiszen azok között érzi otthon magát, és elemzéseivel foglalatoskodva meglepően sokat időzik érzéseink-érzelmeink rendezgetésével, gyakran ismétlésével. Másik szemével azonban, ha csak pillanatokra is, de képes kinézni a látható és információkkal bekerített szférából, amikor az elemzéseket és a körkörösen visszatérő gondolatokat otthagyva pártatlanná válik, amikor már nem homályosítják el ítéletei, és teret ad az olyan, biokémiai képletekkel leírhatatlan belső jelenségeknek, mint az intuíció, a hit, vagy a magas szintű, megmagyarázhatatlanul működő szeretet.

„Néhol kerekeket forgattak annak emlékezetére, hogy a nap immár a' maga abrontsának felső Pontyára felhágott s megis fordult” – idéz fel egy nyári ünnepi szokást a 18. században Bod Péter. Az a bizonyos abronts nem más, mint a Nap földi nézetből rótt éves útjának hatalmas köre. Ennek felső Pontyára az északi félgömbön június 21-én, a nyári napfordulón érkezik.

„Ha azt hiszitek, hogy egyesek megölésével valakit is meggátolhattok abban, hogy helytelen életetekért korholjon benneteket, nem jól gondolkoztok. A legszebb és legkönnyebb nem a mások megakadályozása, hanem magatok előkészítése, hogy a lehető legderekabbak legyetek.” Szókratész, Athén élő lelkiismerete mondta ezt védőbeszédében i. e. 399-ben, a koncepciós perben, amelyben koholt vádak alapján igyekeztek elítélni őt, aki egész életében Athén javára cselekedett. A jellegzetes megjelenésű filozófus többek között azzal is kivívta vádlói haragját, hogy sohasem az alapján cselekedett, hogy az éppen aktuális államvezetés mit tartott volna helyesnek, hanem azt tette, amit a lelkiismerete diktált.

Gyerekkoromban nagyon szerettem a cirkuszt, főképp az állatokat. Teljesen lenyűgözött az elefánt, minden gyerek kedvence. Előadás közben megfigyelhettük hatalmas méretét, tömegét és erejét… de feltűnt, hogy az óriási állat fellépés előtt és után a porond mögött egy kis karóhoz van kikötve. Mindössze egy láncot kötöttek az egyik lábára. A karó igen rövid volt, és szinte alig szúrták bele a földbe. A lánc hiába volt vastag és erős, egy ekkora állat, amely gyökerestől tud kitépni fákat, könnyedén kiszabadíthatta volna magát és elsétálhatott volna. Vajon mi tartotta ott? Miért nem szaladt el?

Egy beszélgetős rádióműsorban a rosszkedvről volt szó. Az egyik telefonáló panaszkodott, hogy levertnek érzi magát, mert senki sem szól hozzá kedvesen. Amikor bemegy a munkahelyére, egy morcos titkárnőt lát, senki sem mosolyog rá, és senki sem kérdezi meg, hogy van. Eszembe jutott az a kis cinege, aki az egyik kora tavaszi hideg reggelen vidáman és bátran szólt, és azt kiabálta (legalábbis úgy értettem), hogy „nincs több tél, nincs több tél”.

48 csillagképet helyeztem a magasba, és pusztító fenevadakat költöztettem beléjük! – emelkedett föl Zeusz olümposzi trónusán, és bűntudatában lábával mennydörgést dobbantott. – De ennek vége! – szólt, és isteni testét átjáró forróságot érzett. – Elűzöm az emberiség sorsát megkeserítő szörnyszülötteket, és a csillagok fényéhez illőbb erényekkel lakatom be az égi mennyezetet!

„Többfele húz a szívem, nem tudom, mit tegyek.” „Már azt sem tudom, mit akarok valójában.” „Tudom, hogy ezt kéne tennem, de nem visz rá a lelkem.”  Ismerős érzések? Talán mindenkit hatalmukba kerítenek olykor. Hogy nem új keletű a probléma, azt az is bizonyítja, hogy már Platónnál is találkozunk vele. Phaidrosz című párbeszédében a lelket egy olyan fogathoz hasonlítja, amelynek hajtója az értelem, a kocsit húzó lovak pedig a különböző vágyakat és késztetéseket testesítik meg.

„Egyetértesz te is velünk, hogy minden cselekedetünk célja a jó, s hogy a jó miatt teszünk minden mást, nem pedig a jót valami más miatt?”
(Gorgiasz, 500a)

„A jó nem azonos a gyönyörrel, se a rossz nem azonos a fájdalommal. A gyönyör és a fájdalom képes egyszerre megszűnni bennünk, a jó és a rossz, tekintve hogy két különböző valóságról van szó, erre nem képes.”
(Gorgiasz, 497d)

Idén számos szervezet és gondolkodó ünnepli világszerte különböző rendezvényekkel a platóni akadémia megalapításának 2400. évfordulóját. Előadásokat tartanak, vitafórumokat, kiállításokat rendeznek, művészeti előadásokat mutatnak be és megidézik a platóni dialógusok szellemiségét. Megelevenedik nemcsak Platón, hanem a többi vele rokon gondolkodó eszmeisége is, akik századok hosszú során át merítettek nézeteiből, és hasonló irányban vizsgálódtak maguk is.

Emelkedik a tenger vízszintje. Újabban Velencében a romantikus kedvű turisták nem csónakkal járják a szűk lagúnákat, hanem a Szent Márk tér „nyílt vízi medencéjében” úsznak. Egyre gyakrabban önti el ugyanis a tenger, és nem ritka az akár másfél méteres víz sem. A város maradék lakossága, amely az elmúlt évtizedekben megfeleződött, fokozatosan kiköltözik a süllyedő palotasorokból. 

Rómában a Szent Péter-bazilikában láthatjuk Michelangelo híres szobrát, a csodaszép Pietát. Mára szinte teljesen szükségtelenné vált a Mária mellén átfutó szalag felirata: MICHAELANGELUS. BONARROTUS. FLORENTIN(US). FACIEBAT. (A firenzei Michelangelo Buonarroti készítette.) Ez azonban nem volt mindig így.

Tágabb értelemben az emberi faj egésze mikrokozmosz, szűkebben véve minden egyes férfi és nő annak tekinthető. A mikrokozmosz sémája a jelenleg alapvető ellentétpárból adódik: én és a környező világ. Az Én a rendszer középpontjának tekinti magát, a másik hat tudatossági szint pedig az öt érzékszervre korlátozódik. Megszületett a pentagram. Íme, az ember! Bármilyen összetettek is legyenek a 20. századi ember eszközei, ezek csupán kezünk, lábunk meghosszabbításai. A rádió a hallásunk képességeit nyújtja ki, a televízió a látásunkét. Egy műhold sem több egy átalakított kődarabnál, amelyet egy kisfiú játékból felhajít az égre. Mindez ugyan megnöveli, de nem mélyíti el lehetőségeinket.

„Mentsük meg a reményt!” címmel hirdettük meg márciusban az Új Akropolisz Filozófiai Iskola 18. Erénynek erejével novella- és esszépályázatát, amelynek eredményhirdetése november 17-én volt a Főnix Kultúrműhelyben A filozófia világnapja tiszteletére. Pályázóink a kiírásban szereplő mottók mentén összeszedett gondolatokkal közvetítették, művészi eszközökkel láttatták korunk nehézségeit. Érdekes volt megfigyelni, hogy mi foglalkoztatja a sok-sok életkor szerint is fiatalt és a lélekben ifjú idősebb nevezőinket.

Nem véletlen, hogy Róma és birodalma csodálatot kelt bennünk ma is. Gondolhatnánk, valamilyen izgalmas titkot ismertek a városállamból óriási birodalmat építő, számos népet, kultúrát közös államban egyesítő rómaiak. Vagy hogy esetleg bizonyos történelmi tényezők összjátéka, a hadiszerencse vagy talán gazdasági okok tették naggyá Aeneas népét. Cicero azonban (akiben mint nemes és neves rómaiban bizonyára megbízhatunk) meglepőnek tűnő „titkot” árul el.

A kreativitáshoz tudásra van szükség, a tudás megszerzése pedig időbe és ismétlésekbe kerül. Sokszor mondják, hogy az embernek spontán kell cselekednie ahhoz, hogy kifejezhesse, ami a „bensőjében megszületik”. De miféle „bensőről” van szó?

Az embernek mint mikrokozmikus rendszernek harmóniában kell lennie környezetével, a makrokozmosszal. A makrokozmoszt működtető törvények működtetik az embert is, ezért a természetben lejátszódó ciklikus változások az ember energetikai működésében is megmutatkoznak. A bennünk áramló és állandóan átalakuló energiáknak természetes útja van, ami analóg a természet energiáinak mozgásával.

Amikor éjjel álmodunk, tudunk repülni, vízen járni, más nyelven folyékonyan beszélni és halhatatlanok vagyunk. Nem lehet bennünket elpusztítani, száz halálon is tovább álmodjuk magunkat. Amikor viszont ébren vagyunk, elfelejtjük ezt a végtelen szabadságot, és megannyi nehézséget, gátat kell leküzdenünk, hogy az álombéli önmagunkhoz hasonlóan olykor-olykor mindenre képesnek érezzük magunkat. Az életnek ezek a percei a varázsmesék világára emlékeztetnek, ahol a hősök a halhatatlanság elnyeréséért harcolnak.

Furcsa jelenségre figyelhettek fel a budapesti autósok és metrózók október közepén. Egy 18. századi ruhába öltözött figura járta a várost csuklyával a fején, és ahol tudott, segített. Ha meglátta, hogy egy parkolóőr valakinek az autójára „mikuláscsomagot” rakott, azonnal vett egy parkolójegyet, és egy névjegy társaságában odatette a szélvédőre.

Lépten-nyomon találkozunk az egyiptomi szimbolikus gondolkodás egyik meghatározó elemével, a kettősségek egymásba alakulásával és harcukkal. Egyiptomot az ellentétek földjének is nevezhetjük, ami földrajzilag, történelmileg és szimbolikusan egyaránt igaz: sivatag – termőföld, Felső-Egyiptom – Alsó-Egyiptom, fehér korona – vörös korona, Ízisz - Nephthüsz, Ozirisz – Széth. Ebben az állandóan mozgásban lévő világban az ellentétek kiegészítik egymást és egyben feloldódnak egy harmadik, mindkettőjüket egyesítő princípiumban. Így az ellentétek szükségesek az élet fennmaradásához, egymás nélkül nem létezhetnek, egymás kiegészítői, ahogy a fény és a sötétség, a Hold világos és sötét oldala, a nedvesség és a szárazság, s végül az élet és a halál.

Az új típusú influenza ellen nem a védőoltás az egyetlen hatékony eszköz. Sőt, ha az immunrendszer nem működik megfelelően – és ebből a szempontból mindegy, hogy alul-, vagy túlműködésről beszélünk –, akkor a védőoltás önmagában biztosan nem véd meg bennünket az esetleg bekövetkező fertőzéstől. Ezért most nem arra a kérdésre keressük a választ, hogy egyáltalán van-e szükségünk a védőoltásra. Sokkal fontosabbnak érezzük összefoglalni azt, hogy mi magunk mit tehetünk védekezőrendszerünk működésének a megerősítéséért.

A Világegyetem egy hatalmas élőlény, makrobiosz, amely az abszolút istenségből származik. Amikor megnyilvánul, testbe költözik, és mindig elveszíti, amikor újra egyesül őselvével. A Világegyetem tehát, mint megnyilvánult lény, egy Szellemnek és Anyagnak nevezett kettősség révén jelenik meg. Ez a polaritás jellemez minden lényt, amely a megnyilvánult Világegyetemet alkotja.

Az ókori görögök válságfogalma manapság aktuálisabb, mint valaha. Tetszik, nem tetszik, a válság nyilvánvalóan jelen van, ami azt jelenti, hogy a változás pillanatában élünk, a csúcsszögnek a hegyénél tartunk, ahol a két szár találkozik. Válság, avagy változások idején minden ingatagnak tűnik. A bizonytalanság és a kétely nap mint nap felbukkan, és senki nem akar nagy vállalkozásokba fogni, mert kiszámíthatatlan, mi történik majd holnap.

Wolfgang Amadeus Mozart legismertebb operája, a Bécsben 1791. szeptember 30-án bemutatott A varázsfuvola több mint 200 éve foglalkoztatja az embereket. Temérdek, gyakran egymásnak ellentmondó elemzés és vélemény született már az alkotásról, melynek oka egyrészt az lehet, hogy mi, emberek is sokfélék vagyunk, másrészt pedig a darab is megengedi ezt, hiszen sokszínűsége, különböző jelentésrétegei sokféle értelmezési kulcsot adhatnak a kezünkbe. Ahogy Liebner János zenetudós fogalmazta meg: „A varázsfuvola tükör: önmagát látja, aki belenéz; és amit csak keres, mindent megtalál benne. Teljes, zárt világkép, az univerzum tükre.”

Egyetértünk azokkal az ősi tanításokkal, amelyek a manapság elfogadottnál sokkal hosszabb múltat tulajdonítanak az emberiségnek. Ezek szerint az ember már azokban a régmúlt időkben megjelent a Földön, amikor bolygónk még nem szilárdult meg teljesen, és már akkor fontos kapcsolat alakult ki a lakóhely és lakói között. Ez a hajdanvolt ember sok különböző evolúciós fázison ment át, és a fizikai megjelenésétől kezdve egészen a metafizikai szintig különféle változásokon ment keresztül. Teste egyre inkább tökéletesedett, és tudata egyre éberebbé vált.

Ha ellátogatunk a hazánk déli részén fekvő siklós–villányi hegyvidékre, nem hagyhatjuk ki az értékes botanikai kincseket rejtő Szársomlyó-hegyet. A Nagyharsány mellett emelkedő Szársomlyó már messziről látható, magányos piramisként magasodik a táj fölé a Dráva síkján, bár alig magasabb 400 méternél. Távolról vulkánnak tűnik, egy hajdani utazó szerint olyan, mintha „egy rég kialudt tűzhányónak söveges cukorra emlékeztető kúpja integetne”, de valójában mészkőhegy. Kőzetei és növényvilága földtörténeti tanúként őrzi a régmúltat. A lábánál fekvő Nagyharsány és Kisharsány falvak az itt őshonos hársfaféléről kapták nevüket.

Az állatoktól, a növényektől és az ásványoktól a racionális és intelligens elme különböztet meg, ezért nyilvánvaló, hogy benne kereshetjük az ember természetes központját. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének olyan pillanatok, amikor a tudat a test szükségleteivel vagy az érzelmek ingadozásaival foglalkozik. A cél azonban az, hogy az elme magaslataiból lássuk el a test és az érzelmek szükségleteit.

A nyaralás végén, mielőtt újra rákapcsolnánk a megszokott életritmusra, megint felszínre kerülnek azok a nehézségek, amelyeknek elmúltát vagy megoldását a nyaralástól vártuk. Közülük az egyik, amely egyetlen szóban összefoglalható, és amelyet egyre gyakrabban lehet hallani innen is, onnan is: a szorongás.

Szabaddá akkor válunk, amikor eldöntjük, hogy az életben mit fogunk szolgálni. Hagyjuk, hogy a pillanatnyi vágyak és félelmek sodorjanak, mindig mások támasszanak igényt velünk szemben? Vagy kezünkbe vesszük az irányítást, és saját magunk támasztunk igényt önmagunk jobbítására: merünk választani, hogy milyen életcélok és -elvek mentén fogunk haladni, és mihez fogjuk magunkat tartani. Még akkor is, amikor nehéz idők járnak.

A megújulást általában a tavaszhoz kapcsoljuk, de érdemes megfigyelni, hogy a kínai szemlélet szerint ez már a Fém elemmel, ősszel elkezdődik. A föld csak akkor marad termékeny, ha elegendő utánpótlást kap. Ha a lehulló, fonnyadó termésből és levelekből az eső nem mosná be a földbe a tápanyagot, akkor tavasszal nem lenne miből erőt merítenie az új hajtásnak. Ez adja meg az elmúlás értelmét: a látszólagos pusztulás a jövőbeli születést táplálja. Mai napunk értelmét az adja, hogy megalapozza holnapi lépéseinket. Egy év, vagy akár egy egész élet, amelyből nincs mit továbbvinnünk a következő ciklusba, amelyben tudásunk nem növekedett, és nem lettünk jobb emberek, nem jobbítottunk a világon, tulajdonképpen felesleges és hasztalan volt.

Tekintettel a mostani válságra és az Európában és a világban végbemenő változásokra, milyen alapértékeket kell minden emberi közösségnek fejlesztenie és megőriznie?
Először is, őriznünk és erősítenünk kell az emberi értékeket, mert jó ideje aligha figyelünk oda rájuk… Életformánk olyan értékeken alapszik, mint a fogyasztás, a haszonelv és az ezekből keletkező hulladékok. Ezek eléggé bizonytalan értékek, mert társadalmi helyzetünktől, rangunktól stb. függnek… Elfeledkeztünk az Embert erősítő, a méltó életet elősegítő értékekről, pedig ezek fölötte állnak annak, hogy kinek mennyi pénze van, milyen rangja van egy adott pillanatban, fontos szerepet játszik-e a többi ember szemében vagy sem.

„Szabályozd erkölcsi magatartását, alakítsd jellemét: a zsenge korban kapott tanítások mélyebben a lélekbe vésődnek. Szokja meg a te véleményeidet, igazodjék tanácsaid szerint: akkor is sokat adtál neki, ha semmi mást nem adsz, csak példát mutatsz. Ez a magasztos kötelességteljesítés hozza meg gyógyulásodat.”

„Azokkal érintkezz, akik téged jobbá akarnak tenni; azokat lásd szívesen, akiket te tudsz jobbá tenni. Kölcsönössé válik ez - az emberek tanulnak, miközben tanítanak.”

A válságos helyzeteknek és a nehéz életkörülményeknek a sok hátrányuk mellett jó oldaluk is van. Ha minden könnyen megy, nem állunk meg gondolkodni, nem érezzük szükségét annak, hogy jobb megoldásokat keressünk. Ezért nem is szembesülünk hiányosságainkkal, és az sem merül fel, hogy vannak még feltáratlan képességeink. A nehézségek ezzel szemben ébresztően hatnak, hiszen meg kell mozgatnunk és összpontosítanunk kell erőnket, hogy megbirkózzunk velük. A fokozódó terhelésnek köszönhetően képességeket fejlesztünk ki. Ha jobban belegondolunk, ez az egész oktatási rendszer alapja: a gyerek, a fejlődő egyén elé, szintjéhez igazodva egyre összetettebb feladatok kerülnek. Ahogy megérti és megoldja őket, ő maga fejlődik. Miért érne véget ez a folyamat bármikor is? Az ember csak egy bizonyos korig tanulhat, növekedhet tudásban és képességekben?

„Az emberek megmossák az arcukat, kezüket, de vajon hányan vannak azok, akik mindennap megmossák a lelküket is?” „A földi boldogság első feltétele az akarat dolgoztatása egy cél felé, kitérés nélkül, lanyhulás nélkül. Mert a boldogság egyik neme: a jól végzett munka látása, a siker érzése. A munka mutatja meg: mi az értéke az embernek.” „Minden láng fölfelé lobog. Az emberi lélek is láng.” „Életünk téves felfogása abból ered, hogy egynek véljük ezt a két fogalmat: ember és emberi test.”

A tudat fogalmának sokféle meghatározása van. Azonban bármennyire is sok van belőle, mégsem határozhatjuk meg teljesen ezt a sokszínű területet, ahol az összes érzelmi és gondolati tevékenységünk zajlik. Ez a tágas tér a tudat, amelyben érzéseink, érzelmeink, véleményeink, gondolataink sokszínűsége éppúgy megnyilvánul, mint a saját testünkből és környezetünkből érkező, gondolatokká és érzelmekké alakuló benyomások. Ezek alkotják belső életünk magját.

Seneca, a kétezer évvel ezelőtt élt bölcs egyszer azt találta mondani, hogy a filozófia gyógyszer, nem sütemény. Biztosan azért, mert ő is találkozott már ún. „sütemény-gondolatokkal”. Ezek manapság leginkább a közösségi oldalakon terjednek csillagos éggel és kiskutyákkal, meg néhány, az élet értelméről szóló velős bölcsességgel. „Mennyire igaz!” – sóhajtunk fel olvasásuk közben. A nehéz pillanatokban azonban ezek a léleksimogató gondolatok valahogy nem sietnek segítségünkre.

A mítosz szerint a görög Thébai városának lakóit egy rettenetes szörny fenyegette. Mindenkinek, aki csak a közelébe férkőzött, ugyanazt a kérdést szegezte, és ha nem tudott rá felelni, menten fölfalta. A kérdés így hangzott: melyik lény jár reggel négy, délben kettő, este pedig három lábon? A találós kérdésre Oidipusz helyesen felelt: az ember; hiszen gyerekként négykézláb mászik, élete delelőjén felegyenesedik, alkonyán pedig botra támaszkodik. Erre a szfinx beugrott a szakadékba és elpusztult.