Egy gyógyuló táj

    Szénások, GEA, Új Akropolisz ökológiai bevetésA Szénások Európa Diplomás Terület. Az utóbbi egy évben többször nyújtottunk segítséget a Szénások Európa Diplomás Terület természetvédelmi kezelését végző Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságnak. Bontottunk régi vadkerítést, szállítottunk farönköket meredek hegyoldalon, kötélpálya segítségével... és kivágtunk több száz fenyőfát. De álljunk meg egy szóra! Miért kellett őket kivágni? Hogyan védjük azzal a természetet, hogy fákat vágunk ki? Mit is takar az valójában, hogy természetvédelmi kezelés?

     

     

    Mostanában szinte már csak az ember által okozott természeti katasztrófákról hallunk, és lassan kezdhet bennünk kialakulni az a kép, hogy az ember természetétől fogva kártékony. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy az ember arra is képes, hogy felismerje a természet egységét, szépségét és harmóniáját. És azt sem, hogy mindig akadnak emberek, akik felelősnek érzik magukat, hogy ezt a harmóniát megőrizzék, vagy ha már megbomlott, helyreállítsák.Ez azonban nem könnyű: nagy tudás és körültekintés szükséges hozzá, ismerni kell a természet törvényeit, és tudni kell a természethez hasonlóan hosszú távon gondolkodni. A természetes életközösségek maguk is változnak, vándorolnak az éghajlat és egyéb életkörülményeik változása szerint. Az értő szemnek minden táj egyben történelemkönyv is, amely a földtani, éghajlati, növény- és állattani, és persze az emberhez kapcsolódó eseményekről mesél. Hogy ezen a téren mennyi tanulnivalónk van még, azt jól mutatja a Pilisszentiván és Nagykovácsi között található Szénások története.

     

     

     


    A Szénások természeti jellemzőiSzénások, GEA, Új Akropolisz ökológiai bevetés

    Hazánk egyik legrégebbi természetvédelmi területét Kaán Károly már 1931-ben védelemre javasolta. Hivatalosan 1951-ben nyilvánították védetté, és 1995 óta az Európai Unió is elismeri mint Európa Diplomás Területet.

    Mitől vált különlegessé ez a terület, mivel hívta fel magára már közel egy évszázaddal ezelőtt is a természet barátainak figyelmét? A Szénások kőzettani, éghajlati, ökológiai tulajdonságai együtt tették lehetővé, hogy ezen a néhány hegyoldalon Magyarország egyik leggazdagabb, legkülönlegesebb élőhelye alakuljon ki.

    A Kis- és Nagyszénást alkotó, eredetileg tengeri eredetű dolomittömb könnyen aprózódó anyagából mély völgyek, keskeny gerincek szabdalta hegyforma alakult ki. A változatos felszín szögleteiben meg tud ülni akár a hideg, akár a meleg levegő. Így apró, különleges klímájú zugok jönnek létre, ahol a hőmérséklet akár 5-10 fokkal is eltérhet a környező területektől. Ezekben a zugokban fenn tudnak maradni azok a fajok is, amelyek eredetileg egy más klímájú időszakban érezték otthon magukat.

    Szénások, GEA, Új Akropolisz ökológiai bevetésA növénytársulások kialakulásában fontos szerepe van az alapkőzet vízháztartásának. A Szénások dolomithegyei vízben szegények. Mivel a mészkő- és dolomithegyek kőzetanyaga mállott, repedezett, ezért a víz a kőzet repedésein keresztül a mélyebb rétegekbe szivárog. Így jönnek létre máshol a csodás karsztbarlangok, amelyeknek a mélyén összegyűlik a víz, hogy egyszer csak kristálytiszta vizű forrásként bukkanjon felszínre... ennek azonban ára van, és ezt az árat a hegytetők élővilága fizeti meg.

    Hogy az adottságoknak megfelelően pontosan milyen társulás alakul ki, azt már meghatározza a hely ökológiai története is. A Szénások az Alföld és a Dunántúli Középhegység határán helyezkedik el, ezért ez a terület az alföldi és középhegységi fajok találkozási pontja. Ezen kívül a jégkorszak után itt haladt keresztül az a flóravándorlási útvonal, amely a Kisalföldet és a Nagyalföldet köti össze. (Merthogy a növények is "vándorolnak" - csak a mi szemszögünkből nézve igen lassan. Ha egy-egy faj elterjedési területe minden évben egy kicsit arrébb tolódik, ez évszázadok alatt hosszú út megtételére is elegendő.)
    Nem csoda hát, hogy nagy itt a zsibongás, mint minden forgalmas útkereszteződésben: erdők és rétek, régi korokból itt ragadt „őskövületek”, megtelepedett vándorok, különleges bennszülött fajok tarka egyvelegéből áll össze ez a változatos életközösség. Az Európa Diplomás Terület egésze olyan, mint egy ökológiai múzeum: alig néhány órás sétával a magashegységi fajoktól a mediterráneum lakóiig számtalan különböző életkörülményt igénylő növénnyel találkozhatunk.

     



    Szénások, GEA, Új Akropolisz ökológiai bevetésVariációk egy hegyoldalra

    Ha csak az éghajlatot és a tengerszint feletti magasságot tekintenénk, akkor az egész hegyvidéket cseres-tölgyes erdő borítaná. Ez itt a zárótársulás, vagyis ha egy üres területet évszázadokra magára hagynánk, minden zavaró hatástól mentesen, ilyen erdő telepedne meg rajta. A változatos mikroklimatikus viszonyok miatt azonban ez az erdőfajta csak a mély, árnyas, viszonylag nedves völgyek mélyében maradt meg.

    A hegyoldalakon kevésbé sűrű, alacsonyabb növésű ligetes erdők alakultak ki: a párásabb északi oldalon elegyes karszterdő, a déli oldalon pedig molyhos tölgyes bokorerdő. Ez utóbbi nemcsak ritka és védett társulás, de változatosságával, szépségével az egyszerű szemlélőt is elbűvöli. Már akkor is különös csoda részesének érzi magát az ember, ha csak áthalad rajta, hát még ha van egy kis ideje megállni és csendben szemlélni a körülötte nyüzsgő élet ezer formáját. Nem véletlenül hívják bokorerdőnek: a molyhos tölgy mellett a népdalokból, versekből ismert bogyós bokrok, mint a galagonya, a kökény, som vagy a csipkebogyó alkotják a fás szárú állományt, az erdőfoltok között pedig sziklagyepi fajok hódítanak tért maguknak. A sziklákkal és gyepes foltokkal tarkított, napfényes hegyoldal a girbegurba fákon, a bokrokon csivitelő madarakkal, a fű közt megbúvó százféle virággal és bogárral mesékbe illő tündérerdő képét idézi fel.

    Szénások, GEA, Új Akropolisz ökológiai bevetésA hegytetőkön, a vízhiány és a vékony talajréteg miatt, még a legintenzívebb erdősödések során sem tudott megtelepedni az erdő. Így a magasan fekvő területeken azóta is a lágy szárú növényzet az úr. Ha vannak érintetlen „őserdők”, akkor ezeket a területeket nyugodtan nevezhetjük „ősgyepeknek”: már tízezer évek óta a szabadon növő, vándorló és szaporodó fűfélék és virágok borítják a felszínt.

    Itt is különbözik azonban az északi és a déli oldal. Az északi oldalon, mivel a nedvesebb és hűvösebb éghajlat több növénynek kedvez, a vékony talajréteg egészét beborítja a növényzet, ez a sekélyen gyökeredző gyep pedig megvédi a hegyoldal talaját a további eróziótól. Ezért nevezik ezt a társulást zárt dolomitsziklagyepnek. A környezeténél mindig hűvösebb éghajlat miatt a jégkorszak után menedéket leltek itt azok a hidegkedvelő fajok, amelyek ma csak a havasok magasságában találhatók meg. Ezek a maradvány, vagy reliktum fajok, idővel módosultak, és kizárólag itt élő bennszülött, endemikus fajjá alakultak. Ilyen például a szürke bogáncs, vagy a nevében is hungarikumnak számító budai nyúlfarkfű (Seseli leucospermum), a Szent István Király-szegfű (Dianthus plumarius subsp. regis-stephan), vagy a budai imola (Centaurea sadleriana) és a terület büszkesége, a pilisi len (Linum dolomiticum).

    A pilisi len élőhelye azonban már a forró és száraz déli oldal. Itt csak kevésbé dús növényzet él meg, vékonyabb talajréteg tud kialakulni. A gyérebb növényzet azonban nem jelenti azt, hogy kevésbé lenne értékes, vagy változatos, sőt! Mintha egy hatalmas, természetes sziklakertet találnánk a kopárnak tetsző gerincen. Szárazságtűrő, fénykedvelő növények telepednek itt meg, amelyeknek elég az a kevés tápanyag, amit a repedésekben megkapaszkodva, az ott összegyűlt kevéske talajkezdemény nyújtani tud. Egy részük még a jégkorszakok közti melegebb periódusokból maradt itt, amikor hazánkban mediterrán-szubtrópusi éghajlat uralkodott. Ha az ember egy meleg, késő tavaszi napon végigsétál a Borbás-gerincen, maga is sejti, miért érzik itt jól magukat: a fehéren ragyogó sziklafalakról visszaverődő száraz, forró levegő mintha csakugyan görög tájakat idézne, és csak a botanikusok (vagy a jól felkészült túrázók) sejtik, hogy a kopár sziklák között „senyvedő” apró növények az ország egyik legkülönlegesebb, legváltozatosabb növényi társulását alkotják.

    Szénások, GEA, Új Akropolisz ökológiai bevetésA pilisi len első pillantásra jelentéktelennek tűnő kis virág, az ember könnyen összekeverheti a számolatlanul növő naprózsával. Kedves, ötszirmú sárga virága nem árulkodik arról, hogy ez a növény nemcsak hogy a jégkorszakok túlélője, de a terület endemikus faja is. Felfedezője, Borbás Vince, akiről később a Borbás-gerinc a nevét kapta, 1897-ben írta le a botanikusok számára a Linum Dolomiticum fajt, és azt is megállapította, hogy legközelebbi rokona az Olümposz lejtőin élő elegans. Senkit ne tévesszen meg a látszat: a pilisi len – a többi lenfajhoz hasonlóan – nem lágyszárú, hanem 10-20 cm magasra növő törpecserje. Termése 10 rekeszű kerek toktermés, magjait állatok terjesztik. Virágai májustól júniusig nyílnak. Ilyenkor a világ minden részéről érkeznek botanikuslátogatók, hogy megnézzék ezt a ritkaságot – természetesen csak a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság vezetett túráinak keretében, hiszen az élőhelyét alkotó alig 10 hektáros terület fokozott védelmet élvez.

    A nyílt dolomitsziklagyep ugyanis egy dologra rendkívül érzékeny: a taposásra. Hogyha lépteinkkel sebet ejtünk a vékony, lazán tapadó talajrétegen, azzal utat nyitunk az eróziónak. A seb nyomán indulva az eső egyre nagyobb területről mossa le a megbontott talajt, és mielőtt a növények újra megtelepedhetnének, már csak a kopár, pusztuló karsztfelszín fehérlik a messzeségbe. Ezért a szigorú szabály: az Európai Diplomás Terület körbezárt területén biciklizni, motorozni tilos, és a gyalogosok sem térhetnek le a kijelölt turistautakról!


    A talajpusztulás következményei

    Az erózió visszafordíthatatlan hatásait máshol is megfigyelhetjük a környező hegyeken. Még kétszáz évvel ezelőtt is erdő borította a Kis- és Nagyszénást, a Zsíros-hegyet, bár a helyiek már évszázadok óta hordták innen a tűzifát, és legeltették itt az állataikat. 1850 körül azonban kiirtották az erdőt, és míg a Szénásokon összefüggő gyep tudott kialakulni, addig a Zsíros-hegyen és több más területen nem tudott megtelepedni a növényzet. Magának a hegynek a neve is onnan származik, hogy a csupasz dolomitfelszín a napsütésben úgy csillogott, mintha zsíros lenne.

    Szénások, GEA, Új Akropolisz ökológiai bevetésA 20. század elején a további erózió megakadályozására és a talaj újraképződése érdekében határozták el a kopár vagy gyepes területek erdősítését. Mivel az itt honos, lassan növő tölgyesek nem tudtak megtelepedni a kopár felszínen, ezért olyan fajt kerestek, amely ilyen helyen is megél: a mediterrán sziklákon növő feketefenyőt. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a Peloponnészosz területét szintén összefüggő erdők borították, amíg az ókori görög hajóépítések áldozatául nem estek.) A feketefenyővel kitűnő eredményeket értek el a kopár területek beerdősítésében, a talaj megkötésében, ám ma már nyilvánvalóvá váltak természetvédelmi szempontból káros hatásai is. A fenyő, magjait elszórva, egyre nagyobb területen ver gyökeret, többek között az egyedülálló sziklagyepekben is megtelepedik. Ahol pedig egyszer megtelepedett, ott rövid időn belül vastag fenyőavar fedi a földet, ami alatt szinte már a fű se nő, nemhogy a pilisi len. Ezért lett a természetvédelmi kezelés egyik fő feladata a feketefenyő-állomány ritkítása.

    A gyepes élőhelyeken csak a fenyőinváziót kell visszaszorítani, ami önmagában sem egyszerrű feladat: a meredek, sziklás hegyoldalakon sokszor alpintechnika segítségével lehet leereszkedni, lehetőleg télen, amikor a növények a föld alatt pihennek, minden lépésnél vigyázva, hogy minél kevésbé sérüljön az érzékeny sziklagyep. Az eredetileg erdős területeken más okból kell körültekintőnek lenni: a fenyőket csak fokozatosan lehet kivágni, nehogy újra meginduljon az erózió. Ám már ez a ritkítás is elég ahhoz, hogy a fenyőfák közt meg tudjanak telepedni a tölgyfacsemeték, hogy aztán megerősödve fokozatosan átvegyék a tájidegen fenyőerdők helyét. A „gyógyuló táj” persze – akárcsak az emberek esetében – folyamatos gondozást és felügyeletet igényel. Csakhogy ebben az esetben a gyógyulás több évtizedes, talán évszázados folyamatot jelent. Jó orvosaivá pedig – generációkat átívelő munkával, tudásunkat, szeretetünket, előrelátásunkat és kitartásunkat is bevetve – csak mindannyian együtt válhatunk.