Cikkek

A válságos helyzeteknek és a nehéz életkörülményeknek a sok hátrányuk mellett jó oldaluk is van. Ha minden könnyen megy, nem állunk meg gondolkodni, nem érezzük szükségét annak, hogy jobb megoldásokat keressünk. Ezért nem is szembesülünk hiányosságainkkal, és az sem merül fel, hogy vannak még feltáratlan képességeink. A nehézségek ezzel szemben ébresztően hatnak, hiszen meg kell mozgatnunk és összpontosítanunk kell erőnket, hogy megbirkózzunk velük. A fokozódó terhelésnek köszönhetően képességeket fejlesztünk ki. Ha jobban belegondolunk, ez az egész oktatási rendszer alapja: a gyerek, a fejlődő egyén elé, szintjéhez igazodva egyre összetettebb feladatok kerülnek. Ahogy megérti és megoldja őket, ő maga fejlődik. Miért érne véget ez a folyamat bármikor is? Az ember csak egy bizonyos korig tanulhat, növekedhet tudásban és képességekben?

„Az emberek megmossák az arcukat, kezüket, de vajon hányan vannak azok, akik mindennap megmossák a lelküket is?” „A földi boldogság első feltétele az akarat dolgoztatása egy cél felé, kitérés nélkül, lanyhulás nélkül. Mert a boldogság egyik neme: a jól végzett munka látása, a siker érzése. A munka mutatja meg: mi az értéke az embernek.” „Minden láng fölfelé lobog. Az emberi lélek is láng.” „Életünk téves felfogása abból ered, hogy egynek véljük ezt a két fogalmat: ember és emberi test.”

A tudat fogalmának sokféle meghatározása van. Azonban bármennyire is sok van belőle, mégsem határozhatjuk meg teljesen ezt a sokszínű területet, ahol az összes érzelmi és gondolati tevékenységünk zajlik. Ez a tágas tér a tudat, amelyben érzéseink, érzelmeink, véleményeink, gondolataink sokszínűsége éppúgy megnyilvánul, mint a saját testünkből és környezetünkből érkező, gondolatokká és érzelmekké alakuló benyomások. Ezek alkotják belső életünk magját.

Seneca, a kétezer évvel ezelőtt élt bölcs egyszer azt találta mondani, hogy a filozófia gyógyszer, nem sütemény. Biztosan azért, mert ő is találkozott már ún. „sütemény-gondolatokkal”. Ezek manapság leginkább a közösségi oldalakon terjednek csillagos éggel és kiskutyákkal, meg néhány, az élet értelméről szóló velős bölcsességgel. „Mennyire igaz!” – sóhajtunk fel olvasásuk közben. A nehéz pillanatokban azonban ezek a léleksimogató gondolatok valahogy nem sietnek segítségünkre.

A mítosz szerint a görög Thébai városának lakóit egy rettenetes szörny fenyegette. Mindenkinek, aki csak a közelébe férkőzött, ugyanazt a kérdést szegezte, és ha nem tudott rá felelni, menten fölfalta. A kérdés így hangzott: melyik lény jár reggel négy, délben kettő, este pedig három lábon? A találós kérdésre Oidipusz helyesen felelt: az ember; hiszen gyerekként négykézláb mászik, élete delelőjén felegyenesedik, alkonyán pedig botra támaszkodik. Erre a szfinx beugrott a szakadékba és elpusztult.

„Székely hegyekből messzi Ázsiába, Az őshazába vándorolt ki ő, Feje felett a vén, szent Himalája, Tán öregebb, mint maga az Idő. Ott rótta a betűket és kereste Puszták homokján vérei nyomát, Meglátogatta ínség, balszerencse, De ő csak várt és vándorolt tovább.” Juhász Gyula: Ének Kőrösi Csomáról Kőrösi Csoma Sándor, a messzeségek vándora, kis székely fiúból vált az ősmagyarok kutatójává és az első európai tudóssá, aki tanulmányozta a tibeti nyelvet és kultúrát. Már gyermekkorában kitűnt társai közül fáradhatatlanságával. Gyaloglásban senki sem versenyezhetett vele, ha séta közben feljutott egy domb tetejére, egyből arra volt kíváncsi, mi van a következőn túl. Az erdélyi hegyek közt edzette testét-lelkét a későbbi nagy kihívásokra. Kőrösön, egy erdélyi kis faluban született 1784-ben. Mindig is büszke volt származására, ahogy írta, „én a székely nemzettség szülötte vagyok”, angol nyelvű könyveiben pedig székely-magyarnak nevezte magát.

Ebben a témában nem eredetiségre törekszünk, csak újszerűségre. Míg az eredetiség különbözni akar a már ismerttől, addig az újszerűség ismét életet visz a már meglévő legfontosabb értékekbe. Ezért az Új Akropolisz úgy határozza meg a filozófiát, ahogy mindig is meghatározták: a filozófia a „bölcsesség szeretete”, olthatatlan szomjúság azután, aminek hiányát érezzük; olyan mély tudás keresését jelenti, amely választ tud adni a leggyötrőbb emberi kérdésekre. Abban sem vagyunk eredetiek, hogy Platónt követjük, amikor a filozófia lényegét alkotó bölcsesség jellemzőiről beszélünk. Ez a bölcsesség olyan teljesség, olyan csúcspont, amelyet intelligensen irányított tanulás útján érhetünk el: a teljes tudatlanságtól a mindent felölelő tudásig terjed. Tudásunk fokozatosan nő, és nem szabad megállnunk félúton a vélemények kínzó világában, amikor önhitt módon, önkényesen igazságként hangoztatunk olyasmit, ami csupán tökéletlen feltételezés.

Egy csonka, régi szobor jelenik meg előttünk Rilke híres Archaikus Apolló-torzójában: „csak torzult és suta kő”, „lecsapott vállal meredő”. De mégis izzik, árad belőle a fény – ez az ókori, halott kődarab üzen. „...mert nincsen egy helye sem, mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!” Ugyancsak megkövesedett művészi darabnak tűnik az Odüsszeia vagy más antik eposz, pedig eredetileg mítoszt és világszemléletet láttak benne, másként nem is maradhatott volna fenn ilyen sokáig.

A félelmek bennünk vannak, érzelmeinkben és azokban a pusztító érvelésekben, amelyek meggátolják a cselekvést. Éppen ezek a belső, lelki félelmek bénítják meg az embert. A belső félelem teszi félelmetessé a külső dolgokat. Mit kezdjünk a félelmeinkkel? Vizsgáljuk meg őket, és meglátjuk, hogy úgy tartanak bennünket fogva, mint valami ragadozó mancsai. Az egyetlen szabadulási lehetőség maga a cselekvés, a kimozdulás a tehetetlenségből.

A munka a természet rendjének része, amely az egysejtűektől a csillagokig a szüntelen tökéletesedés útján vezet mindenkit. Az együttélés szellemének kialakításához az egyik nélkülözhetetlen eszköz a munka. Ahhoz azonban, hogy a munka és velejárója, a tőke aktívan közreműködhessenek ebben a belső születésben, az egyén harmonikussá formálásában, a viszonyulásunk erőteljes átlényegítésére is szükség van. Így ugyanis megtisztulhatunk az állatias tulajdonságoktól, amelyeket az ember, mint üstökös a csóvát, amely mindig ellentétes a fény irányával, maga mögött húz.

Morus Tamás Utópia című művében egy távoli szigeten lévő, eszményi országot írt le. A 16. századi Angliában uralkodó viszonyok ihlették arra, hogy képzeletében megteremtsen egy humanista elveket megvalósító, igazságos törvények szerint élő emberi közösséget. A téma a reneszánsz gondolkodókat is foglalkoztatta, és azóta is sok alkotás született, amelyben az utópikus társadalmakat hol más helyre, hol a jövőbe képzelték el. 

A fiatalság ideáját emeljük ki a testi fiatalság helyett, amely az emberi élet egyik fázisához, egy meghatározott életkorhoz kapcsolódik. Akkor tehát elmondhatjuk-e minden 15, 20 vagy 25 évesről, hogy fiatal? És vajon mindenki felnőtt, aki elmúlt 40? És ha 50 vagy 60 év felett jár valaki, akkor biztosan öreg? A látszólagos fiatalság mostanában sokra tartott tulajdonság, és nem kevés társadalmi előnnyel jár.

Van egy apró, mindennapos kis cselekedet, amely megállásra és elgondolkodásra késztetett a minap. Hogy miért? Mert az ember hajlamos megszokni azt, amit naponta ismétel. És mert gyakran csak akkor ébred rá valaminek az értékére, amikor épp a hiányával szembesül. Ez a kis tett a köszönés. Miért köszön az ember? Mi a köszönés jelentése és jelentősége?

Amikor köszönünk, kapcsolatot teremtünk. A figyelmünk önmagunkról másra vagy másokra irányul. Jelzi, hogy nem vagyunk egyedül, és hogy észrevettük a másik élő jelenlétét, aki számít és fontos annyira, hogy ezt jelezzük is neki, hogy kifejezzük egy ember vagy egy létező iránti tiszteletünket, a találkozás felett érzett örömünket.

Ha a filozófia alatt a bölcsesség szeretetét értjük, akkor ebbe a bölcsességbe a természet valamennyi törvényét is beleértjük. Következésképpen nem becsülhetjük le ezeket a törvényeket. Meg kell ismernünk őket, meg kell keresnünk mélyebb értelmüket. A mélyebb értelem keresése pedig nem lehetséges szeretet nélkül, de ez nem csupán egy egyszerű érzelmi reakciót jelentő szeretet, hanem olyan, ami megérti és elfogadja a törvényeket, és mindenekelőtt együttműködik velük.

A Szénások Európa Diplomás Terület. Az utóbbi egy évben többször nyújtottunk segítséget a Szénások Európa Diplomás Terület természetvédelmi kezelését végző Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságnak. Bontottunk régi vadkerítést, szállítottunk farönköket meredek hegyoldalon, kötélpálya segítségével... és kivágtunk több száz fenyőfát. De álljunk meg egy szóra! Miért kellett őket kivágni? Hogyan védjük azzal a természetet, hogy fákat vágunk ki? Mit is takar az valójában, hogy természetvédelmi kezelés? Mostanában szinte már csak az ember által okozott természeti katasztrófákról hallunk, és lassan kezdhet bennünk kialakulni az a kép, hogy az ember természetétől fogva kártékony. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy az ember arra is képes, hogy felismerje a természet egységét, szépségét és harmóniáját. És azt sem, hogy mindig akadnak emberek, akik felelősnek érzik magukat, hogy ezt a harmóniát megőrizzék, vagy ha már megbomlott, helyreállítsák.

1891. május 8-án halt meg Helena Petrovna Blavatsky, akinek káprázatos tudása a mai napig sok fejtörést okoz. Könyveiben és cikkeiben sokszor felülmúlta korának ismereteit – miközben egyesek támadták, mások ihletet merítettek gondolataiból. Tudósok, írók, művészek garmadája táplálkozott a tanításaiból, Einsteinről például úgy hírlett, hogy Blavatsky Titkos Tanításának egy példánya mindig ott volt az éjjeliszekrényén.

Az Új Akropolisz Erénynek erejével novella- és esszéíró-pályázata 2012 Hogyan lehet eligazodni egy olyan világban, ahol mintha minden a feje tetejére állt volna? Vannak kérdéseid, és érdekelnek a mélyebb válaszok, összefüggések is? Fejezd ki, mutass rá írásoddal, hogy miben látod megcsillanni a reményt és a jobbításhoz vezető utat korunkban. Mitől és hogyan kerülhet közelebb az ember a természethez és ember az emberhez? Ha tudod, mit jelent megállni, elcsendesedni és észrevenni a természet szépségeit, a jelenségek értelmét, ha érzékeny vagy az emberi kapcsolatok apró csodáira, és érdekel a bölcsesség gyakorlatba való átültetése, ragadj billentyűzetet, és kattanj rá a témára, dolgozd ki és küldd be nekünk.

A sikert minden korban elérendő célnak tartották, noha nem mindig ugyanabban keresték. A száz évvel ezelőtt, vagy akár még a pár évtizede is győzelemnek tekintett dolog most idejétmúltnak, túlhaladottnak tűnhet, más célok váltották fel a régieket. Csak egyvalami változatlan: a siker utáni vágy, a győzni akarás, a törekvés arra, hogy megbecsültek és elismertek legyünk. Kétségtelen, hogy mostanában a győzelmet a társadalmi presztízs és a vagyon határozza meg, és ezekből származnak a presztízst növelő további lehetőségek is. Nem meglepő tehát, hogy a fiatalok ilyesféle sikerekre törnek, ha vinni akarják valamire a társadalomban és el akarják kerülni, hogy a „senkik” hosszú listájára kerüljenek. Mostanában a jövőt ebből a nézőpontból vizsgálják: a pályaválasztást az határozza meg, hogy az adott szakma mennyire segíti elő a hatalom megszerzését és a meggazdagodást. Egyre több az olyan pálya, amely mellett a gyors és biztos siker, a szilárdan és tartósan birtokolható társadalmi rang reményében döntenek. De nem mind arany, ami fénylik.

A labirintus az emberiség történetében újra és újra visszatérő szimbólum, tehát mondhatjuk, hogy kultúrák felett álló, egyetemes mintázat. Egymástól távoli földrajzi helyeken találtak labirintusokat, síkban ábrázolva és térben kialakítva egyaránt. A legkorábbinak mondott labirintusrajz egy egyiptomi óbirodalmi pecséten látható, de krétai érméken, Észak-Európában kavicsokból kirakva, sőt római kori mozaikpadlókon, spanyolországi barlangrajzokon és az észak-amerikai indiánok hitvilágában is megtalálható. Ha ennyire gyakran megjelenő formával találkozunk, feltételezhetjük, hogy valamilyen ősi és lényegi alapokon nyugvó tartalommal van dolgunk, ami mindig foglalkoztatta az embert. Hol találkozunk labirintussal mi, emberek? Erre a kérdésre egy francia szerző azt a választ adja, hogy életünk zűrzavarában. Azaz, amikor nehézségeinkhez nem találunk fogódzót, és olyan akadályokba ütközünk, amelyeket meglévő tudásunkkal nem vagyunk képesek legyőzni.

Semmi sem olyan természetes az ember számára, mint maga a természet. Azonban nem filozófiai értelemben természetes – azaz, hogy minden megfeleljen az evolúciónak és az isteni törvény jól kidolgozott tervének –, hanem emberi értelemben, vagyis hogy minden az embert szolgálja. Minden csak őérte van, azért, hogy mindenből hasznot húzhasson. Minden, ami együtt él velünk a természetben, a rendelkezésünkre áll. A köveket minden további nélkül felhasználjuk, a növények azért vannak, hogy megegyük őket, vagy valamilyen tárgyat készítsünk belőlük, az állatokat – természetesen – megesszük, vagy pedig különféle munkákra fogjuk be. A föld azért van, hogy az általunk elvetett magok kicsírázzanak benne, vagy azért, hogy minél hamarabb és minél kisebb erőfeszítés árán bocsássa rendelkezésünkre rejtett kincseit. Sőt, olyat is hallottunk, hogy a csillagok valójában lámpások az égen, amelyeket azért aggatott fel a Jóisten, hogy éjszakánként az embernek világítsanak – ha ez költészet, akkor nincs is szebb ennél. De ha csak haszonelvűség – amitől nagyon is tartok –, akkor azt állítjuk ezzel, hogy a csillagoknak muszáj fényleniük és világítaniuk, mert az emberek, vagyis AZ EMBER, a „teremtés koronája”, nem lát jól a sötétben...

„Az ember, kinek lelke erősen működik, olyan, mint a szentjánosbogár, mely minden pórusán világít tudtán kívül.”
(Móra Ferenc)

„Bármit válassz, gyorsan térj meg a testtől a lélekhez: azt kell edzeni éjjel-nappal, táplálása csak mérsékelt erőfeszítésbe kerül. Ezt az edzést nem akasztja meg sem a fagy, sem a hőség, még az öregség sem…”
(Lucius Annaeus Seneca)

Általában azt várjuk az élettől, hogy megadja mindazt, ami után vágyunk, hogy a gondok maguktól megoldódjanak, és hogy az események örömöt okozzanak, éppen elegendőt ahhoz, hogy boldogok legyünk. Mindig magunkon kívül keresünk: kint szeretnénk megtalálni elégedettségünk forrásait, és azokat a dolgokat is, amelyekre ráfoghatjuk hibáinkat és szenvedéseinket. Így az alapján ítéljük örömöt adónak vagy elszomorítónak a dolgokat, az embereket vagy az eseményeket, hogy azok mennyire igazodnak nézeteinkhez illetve életfelfogásunkhoz. Azonban az, ami egyes embereket szomorúvá tesz, másoknak élvezetet nyújt. Ha megkérdezzük ismerőseinket, mit éreznek egy esős napon, lesznek olyanok, akik szerint csodálatos és inspiráló ez az idő, másokat viszont elkedvetlenít. Ugyanezt az eredményt kapjuk, ha egy zeneműről, egy versről, egy virágról vagy akár a csillagos égről kérdezünk.

A szabadság a felébredt emberek jellemzője, akik képesek megválasztani útjukat, akik messzebbre látnak. Az ember lényegi tulajdonsága ez a szabadság; aki elveszíti, önmagát veszíti el. Aki szabad, saját belső természete egyik törvényének engedelmeskedik, ami a szabadság maga. Aki nem szabad, aki saját vagy mások szenvedélyeinek rabja, aki saját vagy mások testének rabja, nem ismerheti meg a filozófiai engedelmességet. Olyan, mint egy állat, amely felett szellemek és emberek, vágyak és félelmek uralkodnak. Hajlamos az erőszakra és a csalásra, kizsákmányolható és ő is kész ugyanígy cselekedni.

A félelem megbetegíti korunk emberiségét, aminek a legrosszabb következményei a napról napra jelentkező egyre újabb, egyre fájóbb panaszok. A félelem, mint valami rettentő karom, lecsap gondolatainkra, érzelmeinkre és akaratunkra, és ezzel az értelmes cselekvés minden lehetőségét elveszi tőlünk. Életünk ilyenkor az önvédelemre, kibúvók keresésére, a felelősség és az állásfoglalás elhárítására, rejtőzködésre csupaszodik le, arra, hogy még véletlenül se keltsünk feltűnést. Ma nagyra becsülik a szürkeséget és fakóságot, pedig ezek a félelem jegyei, amely éppen ilyen fénytelen és borús.

A tavasz lehelete már megérintett bennünket, és ha a törvényszerűen beköszöntő tavaszi fáradtság még nem ért utol bennünket, akkor a télen valamit „nem jól” csináltunk. A tavaszi fáradtság ugyanis a természetes ciklusokkal összefüggésben szükségszerűen jelentkező állapot. Hogy milyen mértékű, az egyéni érzékenységünktől, táplálkozásunktól, mozgásunktól stb. függ. Akik a téli hónapokban (csakúgy, mint az összes többiben) egészségükre fittyet hányva a gyorséttermek remekeivel táplálkoztak, éjszakázással, nagy adag kávékkal, esetleg nikotinnal mérgezték magukat, bizton számíthatnak a tavaszi fáradtság formájában megmutatkozó tünetegyüttesre, amely leginkább levertségben és fokozott alvásigényben nyilvánul meg.

Ma láttam egy fénysugarat… Nem először láttam ilyet, de ma új megvilágításba került. Olyan volt ez, mint amikor az ember először vesz észre valamit, amit addig csak nézett, de látni nem látott… Rám tódult a fény, az erős és tiszta napfény, amely egy szempillantás alatt – a napkelte áldása! – eloszlatta a környezetében lévő árnyékokat. A világ hirtelen formát és színt kapott; „hirtelen”… mert, mint a gyerekek, létezést tulajdonítunk mindannak, amit előtte nem is sejtettük, csupán azért mert addig nem vettük észre.

Ma láttam a Tavaszt. Láthattam volna eddig is minden évben, de felgyorsult életritmusunk miatt elmosódnak előttünk a természet legkülönlegesebb csodái. A Tavasz, amelyet ma láttam, fénylő, finom hálóként nyújtózott el a fák között. Átadtam magam a képzeletemnek, és ez a ragyogó látvány nyomban elém idézte azokat a finom vonásokat, amelyekkel Botticelli ruházta fel saját Tavaszát. A képzeletvilág szülte varázslat nyomán a Tavasz felém fordult, és tanítása megelevenedett előttem. Az álom és a halál hasonlóságára emlékeztetett, arra, hogy Ő hogyan képes legyőzni egyiket is, másikat is. Hogy ott, ahol azt hisszük, már mindennek vége, elénk tárul a feltámadás csodája.

Amikor évekkel ezelőtt írásainkban és előadásainkon szóba került, hogy egy új középkor küszöbén állunk, eltúlzottnak, szinte fatalistának tűnt ez az álláspont. Arról is volt szó, hogy a történelmi ciklusok ismétlődését nem kell feltétlenül csapásnak vagy visszaesésnek tekinteni, hiszen ez az élet természetes velejárója, ahol a körkörös és spirális formák a fokozatos előrehaladásra utalnak, amely hasonló pontokat érint, noha különböző fejlődési szinteken vannak.

Az alábbi cikk fordítás, amely a Slobodna Dalmacija című horvát napilapban jelent meg a közelmúltban. A Costa Cruises hajótársaság Concordia elnevezésű óceánjárója a latin „concordia” (egyetértés, összetartás) szóról kapta a nevét. Hogy ez a bekövetkezett események tükrében intő példa vagy a sors fintora, azt ki-ki döntse el maga. Annyi bizonyos, hogy csupán az utasok mentésében részt vevő parti őrök viszonyulása szolgált rá erre a fogalomra – ha a kapitányon múlik, ez valóban csak fantázianév maradt volna.

A filozófusok, a bölcsek mindig nagy fontosságot tulajdonítottak az emberi életben az erényeknek, és úgy tartották, hogy vannak köztük olyanok, amelyek alapját képezik minden további erénynek. A kínai bölcselet négy alaperényének eredete a két ősprincípiumhoz vezet, és egyben a megnyilvánult világ alapját is képezi. Az erényként megjelenő négy tulajdonság nem más, mint kozmikus erők megnyilvánulása az ember szintjén, amelyek a világegyetemet magát is működtetik. Mennyire más fényben láthatjuk így a mai világban nem éppen megfelelő tiszteletben részesített erényeket!

Milyen a precíz ember? Pontos. Aki pontos, az összeszedett, és egyértelmű, meghatározott szabályok szerint él. És határozott is. Aki pontos, az célba talál. Sokszor vagy azért hibázunk, mert nem tudjuk célba venni, amit el szeretnénk találni, vagy mert nem tartjuk fontosnak a célok pontos meghatározását. A pontosság bármilyen cselekvésben segít, ha az a célunk, hogy egyre jobban menjen.

A rosszkedvű emberek legtöbbször úgy magyarázzák hangulatuk okát, hogy egész nap tűrniük kell a munkahelyi, pénzügyi, családi, egészségi, párkapcsolati nehézségeiket, és ezek felemésztik minden erejüket. Tudjuk, hogy az élet bonyodalmakkal jár, de a rosszkedv okait ne ezekben keressük, hanem a belső erő hiányában, ha képtelenek vagyunk szembeszállni velük, és abban, hogy ezekben a helyzetekben nem filozófushoz méltóan viselkedünk.

Akármit is tanulunk, bármi is a hivatásunk – vagy bármi is lesz, amint elvégeztük az iskoláinkat – időről időre felmerül ugyanaz a kérdés: a tanulni tudás. Mivel ezt általában nem tanítják, ezért mindenki úgy tanul, ahogy éppen megszokta – több-kevesebb sikerrel. Bekerülünk az egyetemre, a főiskolára, új munkahelyünkre, ahol elvárják tőlünk, hogy gyorsan és egyre többet sajátítsunk el. Igen ám, de hogyan?

Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne foglalkozzunk a gazdasági válsággal, amely világszerte sokféleképpen sújt megannyi embert. Egyrészt szembesültünk azzal, hogy az utóbbi évtizedek társadalmi-gazdasági modelljéből adódóan az anyagi fejlődés ciklusai nagyobb hatást gyakorolnak életünkre, mint gondoltuk vagy szerettük volna. A válság ugyanakkor rávilágított arra, hogy az embernek az anyagiakon kívüli értékei is vannak, amelyekre támaszkodni tud a nehéz időkben.

A figyelmet a mindennapi életben kell elkezdeni gyakorolni. Naponta használjuk öt érzékszervünket, és sokkal több időt töltünk a használatukkal, mint gondolnánk. Ezért kell összekötni a figyelmet az érzékszervekkel. A tapintással bőrünk érzékel minden megfoghatót. Észlelhetjük a hideget, a meleget, a simát, az érdeset… Ha pusztán ennél az egyszerű, fizikai érzékelésnél maradnánk, akkor csak a kellemeset keresnénk, és nem figyelnénk oda a tárgyak között meglévő finomabb különbségekre. A figyelem ebben az esetben arra késztet, hogy ismerjük fel a részleteket, árnyalatokat, fokozatokat, érzékelésünket pedig jóval szélesebb körre terjesszük ki, és ne maradjunk meg csupán a kellemes vagy kellemetlen hatások érzékelésénél.

Egy régi történet szerint az indiánok az olyan csapdákat szerették, amelyek nem ölték meg a zsákmányt. Mivel egy étkezésre egy nyúl elég, ezért így a másik hármat el tudták engedni… és bár rendszeresen vadászták a bölényeket és a síksági indiánok szinte mindent a bölényekből készítettek, e miatt a gondolkodásmód miatt több száz év alatt sem irtották ki őket. Az Egyesült Államok kormányának ez alig néhány évtized alatt sikerült: a 19. század végére 60 millió bölényből hírmondó is alig maradt, csakúgy mint a létalapjukat vesztett indiánokból.

Ez a kérdés azon valódi mesterművek, zseniális alkotások láttán fogalmazódhat meg bennünk, amelyek alkotóit mintha különleges, náluk feltétlenül magasabb rendű erők vezérelték volna. Miféle varázslat vezette kézen fogva őket? Milyen rendkívüli áramlatokat voltak képesek követni? Mindenkit foglalkoztathat ez a kérdés, amikor ki szeretnénk fejezni a legjobb érzéseinket és gondolatainkat, de nem találjuk a megfelelő formát.

Tűzeső elől menekülő lakókocsi,  két összeomló felhőkarcoló között átsuhanó repülőgép,  a tengerben elmerülő város – ilyen és ehhez hasonló látványelemek szerepelnek a novemberben mozikba kerülő 2012 című film előzetesében, amelyet a Holnapután, valamint A Függetlenség Napja alkotásait is jegyző Roland Emmerich német producer rendezett.

A katasztrófafilmes klisékkel dolgozó mű azért is kerülhetett ennyire a figyelem középpontjába, mert a világvége időpontját kijelölő címbéli dátum egy több ezer éves, mára letűnt civilizáció szellemi vezetőinek, a maja papoknak a jóslatához kötődik. De kik is voltak a maják, és mit is jövendöltek valójában papjaik erre az időpontra?

A múlt, a jelen és a jövő nem léteznek különálló létezőkként, hanem ugyanazon dolog részei; azonban nem valóságos részek, csupán annak tűnnek, és milyenségük attól függ, hogy honnan nézzük őket. A valóban szellemi ember nem azonosul ezekkel az időleges megjelenésekkel; ő korábbról való, most van és holnap is lesz, az idők végezetéig.

Ahogy a világhelyzet egyre nehezebbé válik, a világvége-hangulat is egyre fokozódik. Valóságos fatalizmussal állunk itt szemben, amely lehetőséget sem lát arra, hogy máshogyan alakuljanak a dolgok. Nem először fordul elő az emberiség történelmében, hogy az emberek képtelennek érzik magukat arra, hogy megoldást találjanak gondjaikra, és ha még csak el sem ismerik, minden bizonnyal teret nyer a csüggedés és a fásultság.

A pszichológusok már sokat írtak arról, hogy mennyire nagy a mosoly szerepe az emberek közötti kapcsolatokban, és mindenki tapasztalatból tudja, hogy ha derűs, mosolygós arcot látunk, mennyivel könnyebben tudunk kommunikálni. De gondolkodtunk-e már azon, hogy a telefonba is mosolyogni kell? Miért – kérdezhetné az ember –, hisz úgysem látja senki. Mégis látni lehet, mert „ki lehet hallani”, hogy milyen arccal beszél valaki hozzánk.

„Ne félelemmel és utálattal tekints erre a világra. Bátran nézz szembe bármivel, amit az istenek neked szánnak.” „Hallgasd meg a fenyő, a bambusz és a szilvafa tanítását. A fenyő örökzöld, szilárd gyökerű és tiszteletre méltó. A bambusz erős, rugalmas és törhetetlen. A szilvafa virága szívós, illatos és elegáns.”

Mostanában sok minden nem „menő” már, mint például a hősiesség, az élet hősi felfogása. Könyvekbe való témának tartják, ráadásul nem is a történelemkönyvekbe, hanem a gyerekeknek szóló fantasztikus történetek közé illőnek. Ezek a mese- vagy mozihősök szórakoztatják el őket, hacsak fel nem bukkan egy újabb pszichológus, aki azzal áll elő, hogy az efféle meséktől sérül a gyerekek lelkivilága. De a divathullámoktól eltérően, az élet gazdag tárházában sokkal több hősiességgel találkozhatunk, mint amit annak tartunk. Nem a nagy emberekről van most szó, akik az irigy, besározó rágalmak ellenére is saját fényüket sugározzák a múltból, nem. A kis, hétköznapi hősökről beszélünk, akik bátor tetteket visznek véghez titánokhoz méltó erőkifejtéssel, bár nem haladták meg az emberi szintet.

A téli betegségek kialakulásának oka a természet és az ember energetikai működéséből következik – ha a lelki tényezőktől eltekintünk –, hiszen a tél jin-évszak, és ennek megfelelően az emberben is a jin jelleg erősödik meg (jin: hideg, raktározás, befelé fordulás). Ha télen (a víz évszakban) megfelelő szinten tartjuk a jangot, tavasszal (a fa idején) az energiák harmonikusan fognak megújulni, és nem érzünk pl. tavaszi fáradtságot sem.

A filozófiát sokszor női alakban jelenítették meg, komoly, büszke, szép nőként, aki ellentétes érzelmeket vált ki az emberből: vonz és nehézségeket támaszt, megigéz és zavarba ejt, hívogat és visszariaszt. No, nem méltóságteljes külseje vagy ruhája idézi elő mindezt, hanem inkább a néha magánál hordott könyv, amelyet oly sokan érthetetlennek vagy haszontalannak bélyegeznek, mivel nem az azonnali szükségletekről és a hétköznapi élet dolgairól szól. Ilyen hasznavehetetlen lett volna az ókori filozófia, vagy pusztán ilyenné silányult a róla alkotott kép az azóta tartó időutazása közben?

A lelki nagyság egyik különleges formája az, ha ismerjük saját gyengeségeinket. Ha viszont semmibe vesszük őket, akkor nem csupán ostoba hiúságunknak adjuk tanújelét, hanem azt is bizonyítjuk, hogy soha nem is leszünk képesek felülmúlni gyengeségeinket. Aki képes felismerni gyengeségeit, arra is rá tud jönni, hogyan javíthatja ki és helyettesítheti őket erősségeivel. Mi egy hiba? Nem lehet mindig bűnnek, torzulásnak tartani a hibákat, mert legtöbbször nem ennyire súlyos a helyzet. Egy hiba szinte mindig valamilyen űrt, hézagot jelent, ahol valami hiányzik. Vagy valamilyen tökéletlenséget mutat. A hiányosságokat és a tökéletlenségeket pedig ki lehet javítani.

Egy hétköznapi délelőtt éppen villamoson utaztam. Az egyik megállónál felszállt egy fiatal férfi. Valahogy nem volt szimpatikus az arca. Meg az a pedáns öltöny és a drága bőrtáska sem nyerte meg a tetszésemet. És ebben a pillanatban képes volt levetni magát arra az üres helyre! „Az ilyen típusú fiatal férfiak így szoktak viselkedni – mondtam magamban. – Körül sem néznek.” Még hosszabb és borúsabb gondolkodásba kezdtem az emberi önzésről. Hirtelen azonban egy esemény megszakította eszmefuttatásomat. Merthogy alig telt el egy-két perc, az a bizonyos férfi, meglátva egy idősebb hölgyet, felugrott, és egy mosollyal az arcán nyomban átadta a helyét.

Életünk során gyakran mérlegeljük, mire is érdemes fordítanunk az energiánkat, és sokszor elhangzik környezetünkben a „nem éri meg” mondat. Olyan mintha az élet egy vegyesbolt kirakatát tárná elénk, és arra biztatna, hogy kiválasszuk, mi érdekes és mi egyáltalán nem fontos számunkra. Felötlik azonban, hogy bármit is választunk, minden követel energiát, erőfeszítést, csakhogy bizonyos dolgok megérik a fáradságot, mások viszont nem. Tegyük fel a kérdést: mi éri meg mostanság a fáradságot?

Mily kegyetlen a kétely! Az ember a definíció sarja, ezért mindig egyértelmű dolgokra vágyik; a két meghatározott dolog közötti űrt szörnyűséges szakadéknak éli meg. Hiába tesz szert valaki egy darab földre, ha előtte nem fénylett benne az ég egy darabkája. Felcicomázhatja ugyan magát csillogással, de sosem lesz teljes emberré.

Kimondva vagy kimondatlanul, napról napra, egész életünkben pedig túlságosan sokszor feltesszük magunknak a kérdést: Miért kell szenvednünk? Mi végre a fájdalom? Ez a kérdés olyasvalamire vonatkozik, ami az ember számára elkerülhetetlen.