„Minden valami jó miatt történik” – gondolatok a sorsról

    Szerző

    Híd a ködben

    Miért történnek velünk szerencsétlenségek? Miért betegszünk meg? Miért veszítjük el szeretteinket? Miért pont mi, amikor mások boldogan élnek? Valószínűleg mindenkiben merültek már fel hasonló gondolatok egy-egy nehéz pillanatban. Ilyenkor gyakran halljuk a különféle, szinte már közhelynek számító választ, hogy „Ilyen bárkivel megtörténhet!”, vagy „Ezt a sors akarta így.” Az ilyen mondatok megnyugtatóak lehetnek, de ha nem értjük meg, milyen tanítás bújik meg ezekben a sokszor ismételt mondatokban, aligha szolgálhatnak vigaszul.

    Az ok-okozat törvénye azt tanítja, hogy valamennyi cselekedetünk, a mindennapi tevékenységeinktől egészen az emelkedett gondolatainkig, valamilyen későbbi okozatot von maga után. Ebből következik, hogy jelenünkben korábbi tetteink következményeit éljük, és ennek tükrében sok minden leegyszerűsödhet. Hiszen nem okolhatunk senkit mindazért, ami velünk történt, nem foghatjuk életünk alakulását a szerencsére és semmilyen egyéb külső tényezőre sem. Magunkban kell megkeresni a hiányt kitöltő, fejlesztendő erőt, amelyre az élet felhívta a figyelmünket. Ezt a felismerést azonban könnyen eltakarják érzelmeink sűrű felhői, amelyek mögül gyakran alig látunk ki. Amikor úgy érezzük, hogy minden ellenünk fordult és semmi nem sikerül, folyamatosan akadályokba ütközünk és egymást követik a sorscsapások, akkor nem magától értetődő arra gondolni, hogy ami velünk történik, összhangban van bizonyos természeti törvényekkel.

    BoltívekDelia S. Guzmán így fogalmaz Mája játékai című könyvében: „A Sors az út, amelyet az evolúció törvénye jelöl ki nekünk. Ez az erőfeszítések árán születő felemelkedés útja, ahol minden egyes lépéssel magasabbra jutunk.” Életünk során lehetőségünk van megtenni egy kis lépést ezen az úton. Ezt nevezhetjük akár életfeladatnak is. Ha eltávolodunk ettől az iránytól, és nem követjük életelveinket és mindazokat az értékeket, amelyet elfogadtunk, vagy figyelmen kívül hagyjuk az életfeladatunkhoz kötődő célokat, akkor a következmények idővel egyre több akadályt képezhetnek az úton. Ez eleinte finom jelzések formájában, apró nehézségekben nyilvánulhat meg, amelyeket gyakran nem veszünk észre, vagy nem tartunk fontosnak, épp ezért lesznek egyre erőteljesebbek. Ahogy Jorge A. Livraga fogalmazott: „a fájdalom a tudatosítás eszköze”. Mert amíg valami nem fáj, addig nem biztos, hogy változtatni akarunk rajta, de amikor már mardos és sajog, rákényszerülünk, hogy elgondolkodjunk és tegyünk valamit.

    Sok tanítás szerint, a jó és a rossz fogalma relatív, maga a Jó ideája azonban nem viszonylagos. Ebből kiindulva nincsen jó és rossz esemény, nincsen szerencsés vagy szerencsétlen élet. Mi soroljuk az élethelyzeteket jó és rossz élmények közé. Vannak helyzetek, amelyekben nehezen ismerjük fel a mögötte rejlő okot, és azt a tapasztalatot, amelyet magában hordoz, ezért rossznak tituláljuk. Pedig ezek a helyzetek ugyanúgy tanítanak bennünket valamire, csak kevésbé nekünk tetsző módon, hiszen a felismerésen kívül gyakran fájdalommal is járnak.

    Híd lombkoronábanAhogy Delia S. Guzmán írja: „Kevés fájdalom ér? Akkor jól teljesítjük be a sorsunkat. Sok fájdalom ér? Akkor ki kell nyitnunk a szemünket, hogy világosan megláthassuk, merre vezetnek lépteink.” Tulajdonképpen hálásak lehetünk a nehézségekért, mert kimozdítanak a bennünket megkötő tehetetlenségből. Természetesen attól, hogy valamelyest értjük életünk eseményeit, még ugyanúgy fáj, de a megértés pislákoló lángként arra inspirál, hogy mielőbb cselekedjünk, és orvosoljuk a hibát. Van egy örök segítség, amely kapaszkodót adhat erőfeszítéseinkhez: a filozófia. Ez megtanít többek között arra, hogyan szemléljük a világot és benne önmagunkat. Így nem lesz szükség nagy csapásokra, ahhoz, hogy észrevegyük, mi az, amin változtatnunk kellene.

    Delia S. Guzmán szerint: „Minden igyekezet, amely arra irányul, hogy eltérjünk az előre meghatározott iránytól, oda vezet, hogy visszapattanunk a falakról, jelezve, hogy csak egyféleképpen haladhatunk tovább.” A sors nem támogatja, hogy túl messzire sodródjunk az előttünk álló lépések megtételétől. Bár ez úgy tűnhet, mintha meg lenne írva, hogy merre mehetünk tovább, de az ember szabad akaratáról nem feledkezhetünk meg. Nem mindegy ugyanis, hogyan élünk a lehetőségeinkkel és hogyan haladunk az úton: sebesvonatként robogunk, vagy nehézkes szekerünket toljuk egyik kátyútól a másikig. És az sem mindegy, hogy a jelen cselekedeteivel, milyen jövőbeli utat szabunk magunknak. Mert ez az, amit tehetünk, itt és most. Ahogy a mondás is tartja: „A Sorsod te magad vagy.”