„Szőrös tükrünk”

    érdekességek az emberszabású majmokról
    Egy régi maja mítosz szerint a majmok egykor emberek voltak, akiket aztán elvarázsoltak. Nagyanyjuk visszaváltoztathatta volna őket emberré, de amikor megpillantotta a fura lényeket, nem bírta ki nevetés nélkül. Így a majmok azóta is az erdőben élnek, fáról fára ugrálva... Ez a történet ma mulatságosnak tűnhet, a nagyanyó reakcióján azonban talán nem lepődünk meg. Ugyanezt a derültséget látjuk a mai gyerekek arcán is, amikor az állatkert majomházában járnak. Mintha egy varázstükörbe nézve saját karikatúránkat pillantanánk meg, amely nemcsak alkatunkat, de viselkedésünket is feltűnően ügyesen „majmolja”. Különösen az emberszabásúak esetében zavarba ejtőek a hasonlóságok. A csimpánzok, a gorillák és az orángutánok eszközöket használnak és készítenek. Öleléssel, csókkal köszöntik egymást, csiklandozásra kacagnak, mint az emberek. Meggyászolják halott családtagjaikat, örökbe fogadják elárvult testvéreiket, és a trópusi erdőkben különleges, törzsi szertartásokra emlékeztető tánccal köszöntik a rájuk zúduló zivatart.

    Úgy tűnik, az, hogy az emberszabású majmok ennyire hasonlítanak hozzánk, egyszerre bosszant és szórakoztat minket: a kínai Szun-vu-Kung majomkirálytól és az indiai Hanumántól a sorozathőssé vált Charlie csimpánzig számtalan történetben jelennek meg. Mégis sokáig váratott magára az, hogy őszinte kutató szándékkal forduljunk ezekhez a kedves, meghökkentő, sokszor mókás, olykor rémisztő, de mindenekfelett szeretetreméltó lények felé, akik mindig újabb és újabb meglepetést tartogatnak számunkra. A múlt század hatvanas éveiben Jane Goodall a csimpánzok, Dian Fossey pedig a hegyi gorillák között indította el azokat a felbecsülhetetlen értékű kutatásokat, amelyek során először figyelték meg az emberszabású majmokat hosszú távon, saját, természetes életkörülményeik között. Az ő, valamint az őket követő kutatók érdeme, hogy ma már sokat tudunk a főemlősökről, egyedülálló értelmi képességeikről és társas életükől, és hogy beszámolóik alapján betekintést kaphatunk izgalmas és összetett világukba.

    Értelmi képességek

    Az eszközhasználatot sokáig egyedül és meghatározóan csak az emberre jellemző tulajdonságnak tartották. Ma már tudjuk, hogy mind a csimpánzok, mind a többi emberszabású majom számára is mindennapi dolog a környezetükben található tárgyak használata. Botokat ragadnak fegyverül, vagy hogy ismeretlen tárgyakat vizsgáljanak meg velük. Fűszálakat szakítanak le a föld alatt élő termeszhangyák elfogyasztásához, máskor megrágott levelekkel itatják fel a fák üregeiben összegyűlt esővizet.

    Minden jel arra mutat, hogy nemcsak a környezetükben természetesen fellelhető tárgyakat képesek napi feladataik vagy akár újonnan felmerülő nehézségek megoldására is alkalmazni, de meg tudják tanulni a számukra addig még ismeretlen tárgyak használatát is. Jó példa erre Jane Goodall Gombe-beli etetőállomása, ahol a csimpánzok igencsak feladták a leckét a kutatóknak: olyan etetőládákat kellett készíteniük, amelyeket egy-két hét próbálkozás után sem tudnak felnyitni a majmok. Az egyik csimpánz pedig úgy vívta ki magának a csapaton belüli vezéri pozíciót, hogy a táborban talált kiürült petróleumos kannákkal hadonászva tette látványosabbá a hímek között szokásos „erőmutatványait”.

    Szintén sajátosan emberinek tartott képesség az emlékezet és az előrelátás. Úgy tűnik viszont, hogy „szőrös testvéreink” ezen a téren is képesek meglepetésekkel szolgálni. Fossey például leír egy esetet, amikor egy fiatal gorilla 14 hónap után emlékezetből visszatalált egy magas fa tetején, a kéreg alatt rejtőző méhkaptárhoz. Ráadásul, hogy ne kelljen osztoznia társaival a ritka csemegén, már napokkal az odaérkezésük előtt a csapattól kicsit lemaradva kullogott, és közben vizsgálgatta a környező fákat.

    Hogy ez mennyire kirívó eset, nem tudhatjuk, de általában véve igaz, hogy emlékeznek egymásra. Az ismerős csimpánzok például már a hangjukról felismerik a másikat, és ha hosszabb ideig nem találkoznak, kitörő örömmel üdvözlik egymást. Azt, hogy ez a „hosszabb idő” akár éveket is jelenthet, néhány fogságba esett csimpánz történetéből tudjuk, akik – bár több évig raboskodtak külön-külön – évek múltán az ismerősnek kijáró ujjongással fogadták egymást. De az emberszabású majmok összetett társadalmi élete is arra utal, hogy ez a fajta emlékezet fontos szerepet játszik az életükben.

    Társas kapcsolatok, érzelmi kötődések

    Az emberszabású majmok mozgalmas és bonyolult kapcsolatrendszerű csoportokban élnek, amelyek általában rokoni szálak mentén alakulnak ki. A családi kapcsolatok többnyire egy életre szólnak: a felnőtt utódok, bár sokszor már külön járnak szüleiktől, szükség esetén támogatják őket, legyen szó a többiekkel szembeni kiállásról, egy nehezen elérhető seb tisztításáról, vagy akár a kisebb testvérekről való gondoskodásról.

    A kölykök – különösen a nőstények – nagy érdeklődéssel fogadják a kistestvérüket. Folyton körülötte sürgölődnek, megpróbálnak hozzáérni, igyekeznek kurkászni (vagyis gyöngéden tisztogatni a bundáját, ami a hasznosságán túl a biztonság és az összetartozás érzését is adja a majmoknak), elragadni anyjuktól és hurcolni, játszani vele. Ezt az első hónapokban az anya gyöngéden visszautasítja, később azonban már valódi segítséget jelentenek a fiatalok. Sőt, arra is sok példa van, hogy a korán elárvult kicsinyeket testvéreik örökbe fogadják: engedik, hogy a hátukon utazzanak, egy fészekben alszanak, megosztják velük az élelmüket, és védelmezik őket a veszélyektől.

    Az emberszabású majmok, különösen, amíg kicsik, igen játékosak: kergetőznek, birkóznak, csiklandozzák egymást, ágról ágra lendülnek, miközben önfeledten visítoznak, vagy az emberi kacagáshoz hasonló hangokat hallatnak. Ezt persze majom legyen a talpán, aki tétlenül tudja nézni, így a kölykök közelében sokszor a felnőtteket is elkapja a hév, és beszállnak a fiatalok játékába.

    Bár a csapaton belüli szigorú hierarchiában minden állat pontosan tudja a helyét a másikhoz képest, az egymással szembeni érzelmeik szinte pillanatról pillanatra változnak. Gyakran előfordul, hogy két hím percekig acsarkodik, vadul egymásnak támad, majd pedig kölcsönös kurkászással vezeti le az összecsapás keltette feszültséget. Máskor azonban tartósnak bizonyulnak akár az ellenséges, akár a baráti érzelmek. A maguk módján ismerik a barátságot, de a sértődést, a neheztelést, sőt a bosszút is.

    A csoporton belüli összetűzések nagy része csupán hősködés, erőfitogtatás, komoly sérülést ritkán okoznak egymásnak. Előfordulnak azonban kölyökgyilkosságok, sőt, előre kitervelt erőszakos cselekmények is. A Jane Goodall által megfigyelt csimpánzok között például szabályos háború zajlott le 1974 és 1977 között, amely során a területen élő egyik csimpánzcsapat sorozatos támadásaival megsemmisített egy másik közösséget. Ezek az erőszakos cselekmények azonban a ritka kivételek közé számítanak. Általában az jellemző, hogy minél magasabb rangú a csoport egy tagja – akár hím, akár nőstény –, annál magabiztosabb, és annál nyugodtabban, elnézőbben kezeli mind a csoporton belüli, mind az idegenekkel szembeni konfliktusokat.

    A vezérhím nemcsak a más csoportokkal való találkozás esetén védelmezi a többieket, de kordában tartja a csoporton belüli villongásokat is, és minden más szempontból gondot visel a csapat egészére. Ha a csoport valamelyik tagja betegség vagy sérülés miatt legyengül, hozzá igazítja a haladási ütemet. Az egyik karisokei gorillacsoport vezére, Beethoven pedig csapatának több tagját is megszabadította az orvvadászok hurokcsapdáiból. Több példát láthatunk arra is, hogy az alfa hím szárnyai alá veszi és szinte pótanyjukként gondozza az elárvult gorillakölyköket: megosztja velük élelmét és éjszakai fészkét is.

    A vezérhím mellett az érettebb, tapasztaltabb hímek látják el a csoport őrzésének és védelmének fontos feladatát, de szükség esetén a csapat „egy majomként” áll ki tagjai védelmében. Ennek az a szomorú következménye, hogy az orvvadászok általában csak a teljes gorillacsoport lemészárlása árán tudnak élve fogságba ejteni egy-egy gorillakölyköt, mivel a felnőttek akár életük árán is igyekeznek a kicsi védelmére kelni.
     
    Az utolsó pillanat

    Az ilyen esetek sajnos nem légből kapottak és nem is egyediek. A terepi kutatók tollából megszülető, főemlősökről szóló, elbűvölő történetek mellől sosem hiányoznak a megcsonkított tetemekről, lemészárolt családokról és elárvult, szomorú sorsú, társaiktól elszakítva, apró ketrecekben sínylődő kölykökről szóló beszámolók.

    Ezenkívül mindig halljuk a vészkiáltást, miszerint ezek a különleges lények, akiket ma legközelebbi rokonainknak tartunk, az ember tevékenységének következtében végveszélyben forognak. Ötven évvel ezelőtt még több millió csimpánz, gorilla és orángután élt a Földön. Ma az orvvadászat és az élőhelyek gyors pusztulása következtében kevesebb, mint 150 000 csimpánz, 60 000 orángután és 100 000 gorilla él szabadon.

    Tovább súlyosbítja helyzetüket az, hogy a legnagyobb állományok Fekete-Afrikában élnek, ahol a nagy szegénység, a túlnépesedés, az éhínségek és a folyamatos háborúk miatt az emberek a saját túlélésükért küzdenek, és így nemigen érdekli őket az őserdő lakóinak sorsa. Jól látják ezt a majmok és egyéb vadon élő állatok túléléséért küzdő aktivisták is. Ezért a főemlősvédelmi programok ma már kiterjednek a helyi lakosság foglalkoztatására, iskoláztatására és életkörülményeinek javítására is. És van remény: azt már például sikerült elérni, hogy a kérdéses területeken megálljon a riasztó ütemű állománycsökkenés, sőt, egyes helyeken lassú növekedés is tapasztalható.

    Ami nemcsak azért öröm, mert így még évszázadok múlva is hallható lesz az esőerdőkben a csimpánzok huhogása, hanem azért is, mert nélkülük az emberiség szegényebb lenne egy értékes és állandó emlékeztetővel. Miközben figyeljük életük apró mozdulatait, amelyekben megtaláljuk a szeretet és a gyűlölet, a gondoskodás és a pusztítás példáit is, nem tudjuk nem észrevenni, hogy bizony a mi életünkben ugyanúgy jelen vannak mindezek. Ugyanazok az ösztönös hajtóerők bennünk is megvannak, a dühkitörésektől a majomszereteten át az önfeláldozás képességéig. A különbség talán csak annyi, hogy mi dönthetünk úgy, hogy ellenállunk, és képesek vagyunk magunk meghatározni, hogy melyik késztetést követjük. A majmok ebben az értelemben tényleg tükröt mutatnak nekünk. Olyan tükröt, amelybe belenézve újra és újra végig kell gondolnunk, hogy mibe helyezzük a saját „emberségünk” tudatát.