„És úgy írta meg azokat szép renddel...”

Szerző
Kódexlap Corvin Jánossal„Mátyás király üdejébe Bonfinius mind véle volt,
és együtt járt véle a táborokban,
és füleivel meghallotta és szemeivel meglátta
mind az dolgokat, és úgy írta meg azokat szép renddel.”

(Heltai Gáspár)


Ha fővárosunk mind földrajzi, mind történelmi szempontból egyik legkiemelkedőbb helyszínén, a budai várban sétálunk, a palota udvarán, előszörre egy talán alig észrevehető helyen megpillanthatjuk Bonfinius mellszobrát. 2009-ben állították fel újra az alkotást, miután a Farkas Zoltán keze munkáját dicsérő szobor a második világháború folyamán elpusztult. Mivel azonban készítésekor egy másolatot rögtön elküldtek Bonfini hazájába, Olaszországba is, a reneszánsz év lezárása után az olasz másolat segítségével sikerült helyreállítani. Méltán, hiszen Bonfini élete és munkássága már több száz éve megérdemelt volna egy emlékművet, a szoborállítással tehát a magyar történettudomány végre régi adósságát törleszthette.

Bonfinit az 1480-as évek végén Mátyás király bízta meg a magyar történelem feldolgozásával. Noha akkorra már elkészült Thuróczy János Magyar Krónikája is, annak stílusát az udvari humanista körök túl „barbárnak” nyilvánították, ezért szükség volt a magyar történelem „reneszánsz szellemben, humanista stílusban, modern módszerekkel és méltó terjedelemben” való megírására is – mutat rá elemzésében Kulcsár Péter Bonfini-kutató. Erre a feladatra pedig ki más lett volna alkalmasabb, mint az akkor már pár éve a magyar királyi udvarban tevékenykedő polihisztor Bonfini.

Antonio Bonfini fiatalkorával kapcsolatosan több kérdés mind a mai napig tisztázatlan. Annyi bizonyos, hogy az 1400-as évek első felében, az itáliai Piceno tartományában látta meg a napvilágot. Születésének pontos helye és ideje azonban vita tárgyát képezi, ezzel kapcsolatosan két évszám (1427 és 1434) és két város (Patrignone és Ascoli) is felmerül. Az ifjú Bonfini humanista neveltetését követően – amelyben nagy szerepet játszott mestere, Enoc d’Ascoli – magiszteri címet szerzett, majd nevelőként dolgozott több jeles itáliai városban is, többek között Rómában, Padovában és Firenzében. 1473-ban Recanatiba hívták professzornak, ahol latint, görögöt, grammatikát, poétikát és rétorikát tanított. Munkáját egész életében hivatástudata kísérte, tanítványai nagyra tartották, és többen közülük híres tudósokká váltak a későbbiek folyamán.

Bonfini szobra a budai várbanBonfini kimagasló munkássága ekkorra már a nápolyi udvarban is köztudottá vált, több műve pedig nagy sikert aratott az arisztokrácia körében. Így történhetett az is, hogy a nápolyi királyfi, Aragóniai Beatrix öccse magyarországi látogatása után éppen Bonfininak számolt be útjáról. Mátyás udvarában ekkortájt számos külföldi művész, tudós és mesterember élt, akiket a király azért hívott meg, hogy az udvart pezsgő reneszánsz központtá alakítsa. Mivel Bonfini már korábban találkozott Beatrixszal, a nápolyi sikerek hatására úgy döntött, hogy 1486-ban műveit a magyar királyi családnak dedikálva Mátyás király elé járul az akkortájt Retzben székelő fejedelmi udvarába. Bonfini így emlékezik arról a fogadtatásról, amelyben Mátyás részesítette:

„Mikor a király ezeket a köteteket a táborban kíváncsian elolvasta, elámult a szerző tehetségén, hiszen még nem ismerte ezt az embert, majd január kalendáján Bécsben összehívta minden rendű udvarnokát meg a követeket, figyelmesen végighallgatta Antal szónoklatát, odahozatta az összes könyvet, és átadta elolvasásra az előkelőségeknek meg a püspököknek; távozását kérésére sem engedte meg; bizony, nem csekély fizetséggel alkalmazta a picenói rétort, arra utasította, hogy olvasson fel az áldott Beatrixnak, írjon sokat kedve szerint.”

A szintén kimagasló humanista műveltségű Mátyás tehát azonnal felfedezte Bonfini tehetségét, és rögtön nagyobb munkákkal, köztük számos fordítással halmozta el, végül 1488-ban bízta meg a magyar történelem feldolgozásával. Bonfini szeme előtt példaként Flavio Biondo Történelem három decasban a rómaiak hanyatlásától című műve lebegett. Egy év anyaggyűjtés után látott neki latinul a Rerum Ungaricarum Decadesnek, vagyis A magyar történelem tizedeinek, és Mátyás haláláig, 1490-ig el is készült az első 16 könyvvel. A nagy király utódja, II. Ulászló trónra lépését követően is folytathatta munkáját, és 1494-ig, azaz mindössze öt év alatt össze is állította a ma is olvasható ötvenöt könyvet – a „könyv” szó alatt szerzőjük nem teljes köteteket, „csupán” terjedelmes fejezeteket értett –, és a II. Ulászlónak címzett előszót. Bonfini tehát utolsó tíz aktív évét, írói szempontból legtermékenyebb időszakát szentelte Magyarországon élete hivatásának, a kutatásnak, a tanításnak és az írásnak. Jutalomképp a király címeres magyar nemességet és koszorús költő címet adományozott neki. 1497-ben azonban Bonfinit szélütés érte, innentől fogva egészsége rohamosan leépült, és 1502-ben meghalt. Óbudán, a mai Szent Péter és Pál Plébániatemplomban temették el.

Bonfini Rerum Hungaricarum Decades címoldalaBonfini remekművét pár éven belül az egyik legkiemelkedőbb mester másolta le négy patinás kötetbe. Kortársai között nagy sikert aratott, de politikai aktualitása miatt – hiszen a magyar trónt a Jagellóktól megöröklő Habsburgokat kritizáló részeket tartalmazott – pár évtizedet „átaludt”, és csak 1541-ben fedezték fel újra. Úgy tűnt, kéziratai is elvesztek, de az évek során különböző városokban megkerültek az egyes részek. Az egyik legjelentősebbre Heltai Gáspár bukkant rá, aki el is készítette kivonatos magyar fordítását és a „tizedeket” nyomtatásban is megjelentette. Ma Kulcsár Péter fordításában olvashatjuk mind az ötvenöt könyvet.

Noha nem Bonfinié az első a magyar történelmet feldolgozó munkák közül, művének jelentősége a nemzeti történetírás szempontjából mégis igen jelentős, ugyanis egy teljesen új, reneszánsz szemléletet honosított meg hazánkban, amivel a történetírást szaktudománnyá emelte. Munkamódszerét tekintve több mint ötven írott forrás felhasználása mellett rendszeresen szóban is kikérdezte kortársait az események alakulásáról, figyelembe vett szóbeli, családi hagyományokat, de papírra vetette saját megfigyeléseit is. Igyekezett bővíteni széles látókörét, körbejárni az eseményeket, ezáltal kizárni a túlzott szubjektivitást.

Ez nem jelenti azt, hogy Bonfini művében ne lennének tárgyi tévedések. Kulcsár állítása szerint azonban a Rerum Ungaricarum Decades „a mai olvasónak ne a magyar történelem valamilyen szintű feldolgozása legyen, hanem egy humanista irodalmi alkotás, amelyből nem a tárgyra vonatkozó tudnivalókat kell megismernünk – szükség esetén helyesbített adatokkal –, hanem azt, hogy mit tudott és mit hitt hazánk történetéről – egyáltalán, hogy mit tartott hazánk történetének – a XV–XVI. század fordulójának az embere, egy akkoriban kiemelkedő műveltségű, szakértő, modern gondolkodású és tisztességes humanista”.

Kulcsár Péter szavaiból tehát egyértelműen kitűnik, hogy Bonfini műve nemcsak történelmi szempontból jelentős, hanem rajta keresztül az olvasó hű képet formálhat a reneszánsz embereszményről és világképről is. Mivel ekkor még nem választották külön a szakértelmet, a műveltséget magától az embertől, egy mű hitelességének megítélésekor mindkettő egyformán értéknek számított, Bonfini nagysága ezért nemcsak alkotásából származik, hanem abból a szerénységből és tisztelettudásból is, amelyet Mátyás iránt táplált. Bonfini hosszú, hömpölygő, éleslátással, intelligenciával és finom humorával tűzdelt mondatai természetesen megerősítették a rétorika tudományát is Magyarországon. Amikor pedig a formai szépség párosul az emberi lélek mélyreható ismeretével, akkor érzi az olvasó, hogy Bonfini portréin keresztül szinte életre kelnek a történelem különböző szereplői. Egy helyen például a következőképpen jellemzi Orbán egri főpapot:

„Tekintete nyílt és tiszteletre méltó, becsületessége messzemenő, mértéktartása nem közönséges, a munkát és fáradozást hallatlan módon tűrte, nagylelkűsége áradó, és az érdemeseket nagyon szerette. Magára vállalta a fejedelem minden gondját, a kormányt és az összes ügyet akarata szerint forgatta, sohasem volt része nyugalomban, hogy urának örök háláját kiérdemelje, az őt ért sérelmeket nemes szívvel elfeledte, nagylelkűségének köszönhetően legyőzte a haragot és a méltatlankodást, mindent kiegyensúlyozott lélekkel tűrt, jó- és balszerencsét rezdületlenül viselt, övéit szerető, barátai iránt odaadó, minden kedvezést a leghálásabban, bőven tetézve visszafizető férfi volt; (…) Ezenfelül kiemelkedett nagylelkűsége, méltányossága, önmérséklete, vallásossága, könyörületessége, nyájassága, előkelősége, hűsége és méltósága.”

Férfifej két angyal közöttEz a jellemrajz is jól mutatja, hogy mennyire szilárd volt értékrendje, és milyen pontosan tudta az olvasó szeme elé tárni a hibákat és az erényeket. Az egyik első volt azok közül, akik a lélektant nemcsak egyéni, hanem társadalmi szinten is értelmezték, ugyanis hitt abban, hogy minden népnek sajátos ereje és egyben hivatása van, amelyet meg kell valósítania azért, hogy teljessé tegye a világ működését. Ezzel kapcsolatban egy helyen például így szól a magyarok virtusáról: „a magyarság szilajságát és hatalmát jól ismerve nagy reményt fektettek e nemzet erejébe”. A hibák közül pedig Kulcsár szerint a magyarság számára Bonfini a tunyaságot tartotta a legveszélyesebbnek: művében több helyütt a „szégyenletes, haszontalan, gyalázatos” jelzőkkel illeti ezt a gyengeséget.

Bonfini gondolkodására jellemző a szintetikus látásmód, az összefüggések feltárása és bemutatása. Erre szolgáltak hosszas földrajzi leírásai is, amelyek szerinte ahhoz szükségesek, hogy az olvasó megsejtse az adott nép erejét, jelenét és múltját. Különös jelentőséget tulajdonított a vezetők személyének, és azt vallotta, hogy az igazi vezetőt képességei, hatalmas tudása és ereje teszi méltóvá arra, hogy embereket irányítson. A király tehetségével kapcsolatban például így fogalmaz:

„Amint az emberek a többi élőlény fölött állnak, úgy ezek is tűnjenek ki bölcsességgel és derekassággal a többi ember közül; Homerus ezeket a népek pásztorainak nevezi. Mire mindez, nemes király, ha nem azért, hogy megértsd, mint ahogy tudod is, hogy téged nem annyira az örökség joga és az emberi választás állított oly sok nemzet és ország élére, hanem inkább az isteni törvény? Általam uralkodnak a királyok és parancsolnak a fejedelmek, szólt az isten. Igaz ugyan, hogy a vetélytársak irigysége következtében nem kerülhetted el a háborút, mégis békével, jámborsággal, vallásossággal, jósággal, nyájassággal nyerted el e hányatott ország kormányát, olyan élettel, amelyről szívesebben mondtál volna le, mint erényeid seregéről.”

CorvinaoldalBonfini bölcsessége talán nem is származhatott másból, mint idealizmusából: mindvégig hitt a reneszánsz embereszményben, amely önmagára mint az egész egy részére tekintett. Vallotta, hogy egy emberéletben éppúgy, mint bármilyen egyéb dologban tükröződnek azok a törvények, amelyek az egész világot mozgatják, és hogy a természet körforgásából fakadóan minden és mindenki hivatott a fejlődésre:

„Mindenütt az isteni egység uralkodik, minden egyes dolog ennek révén létezik, és valamiféle megszakítatlan, önmagába visszakanyarodó körben csodálatos módon visszatér az istenhez, akitől és akiben van, máskülönben minden megsemmisülne. Minden az égi egységből származik, és ami származott, az bizonyos beleoltott egységet tartalmaz, az isteni egység képmását, melynek segítségével visszakerül abba, és visszakerülve tökéletesebbé válik. Az isten ugyanis, aki semmit sem tart fontosabbnak és szebbnek a rendnél, beleplántálja azt a dolgokba, nehogy bármi is megzavarodjék a rendetlenségtől.”

Az a tempó és tartalmi-formai igényesség, rendszerezés, amelyben Bonfini életműve – egy olyan ország történelmének összefoglalója, ahova több mint ötvenesztendős korában érkezett – jeleskedik, méltán válhat példává nemcsak számos tudományág, hanem az önnön útját és erejét kereső ember és nemzet számára is.

 
 
 
Olvastad már?