Miért kopnak el az álmok?

    Javier Rivera: Free your mindJó, ha az ember néha újra felteszi magának azokat a kérdéseket, amelyek a filozófia útján tett első lépéseikor foglalkoztatták. Elsősorban azért, hogy megvizsgálja a tapasztalataiból születő válaszokat, és hogy megbizonyosodjon arról, hogy lelkesedése lényegében változatlan maradt-e.

    Évekkel ezelőtt aggasztott az „idősek” magabiztossága, akik rövid életet jósoltak legszebb álmaimnak és vágyódásomnak egy másfajta, jobb, mélyebb és tartalmasabb élet után. Akkoriban arra oktattak – és attól félek, hogy most is sokakat, akik hasonló helyzetben vannak –, hogy az eszmények arra valók, hogy kitöltsék a kamaszkor éveit, hogy felszítsák a lendületes cselekvés első tüzeit. De azután az élet a maga követelményeivel, csalódásaival és rutinjával eltörli az eszményeket és helyettük gyakorlatiasabb és konkrétabb célkitűzéseket ad.

    Azokban az időkben lázadtam ezek ellen az állítások ellen, és ezt teszem a mai napig. Régebben a fiatalság friss felismeréseinek erejével álltam ellen, ma pedig saját tapasztalataimmal felvértezve, mert megbizonyosodtam arról, hogy az előző generációk megváltoztathatatlannak tűnő regulái nem is voltak annyira sziklaszilárdak.

    Vannak azonban tények, amelyek miatt a régi kérdések ma is aktuálisak. Nem marad meg minden idealistában, aki eleinte „megváltaná a világot”, évek múlva is ugyanaz a lendület. Miért kopnak el az eszmények és a legszebb álmok? Mi történik azokkal, akik engedik, hogy a legjobb részük útközben kiégjen?

    Ma úgy válaszolok saját magamnak, hogy csak az kophat el, ami múlékony természetű. Természetes, hogy anyagi testünk veszít frissességéből, hogy az energia, amely az anyag egy másik formája, egyre fogy. Ez a törvény mindent áthat, ami megnyilvánul a kézzelfogható világunkban. De ha az ember finomabb szintjei felé fordulunk, mint amilyenek a gondolatok és a magasztos álmok, és egyre kevésbé függünk az anyag támaszától, vajon nem tehetnénk szert több maradandóságra?
     

    sík tájon erődszerű vár a tavaszbanKorántsem azt állítom, hogy értelmetlen mozdulatlanságra kellene törekedni, vagy elvárni, hogy a mentális és érzelmi sémák örökké megmerevedjenek. Nem. Ahogyan a testek is alkalmazkodnak az élet hozta szükségletekhez – az élet a testeket használja arra, hogy kifejezze magát –, idővel a gondolatok és álmok is éppígy változhatnak. De csak azért, hogy egyre több tökéletességre és kifinomultságra tegyenek szert a tapasztalás segítségével; és nem azért, hogy szétszóródjanak, mint a por, elvássanak, mint az elnyűtt cipő, elsüllyedjenek, mint a léket kapott hajó, vagy szétmálljanak, mint a porladó fal…

    Gondolkodjunk el, miféle álmok és gondolatok azok, amelyeket az idő így fel tudott őrölni. Tán annyira törékenyek lennének, mint a test anyaga, vagy még annál is silányabbak, hogy még a test élethosszáig sem tudtak fennmaradni? Tán ábrándok, délibábok, árnyak csupán, amelyekhez egyesek ideig-óráig tudatlanságukban ragaszkodnak, hogy kiábránduljanak, amikor az illúziók kártyavára összedől?

    Olyan példák is akadnak azonban, amelyek teljesen ellentétesek az eddig említettekkel. Milyen anyagból gyúrták azokat az álmokat, amelyek legyűrik az élet és a halál akadályait, amelyek újra és újra felbukkannak, a kelő napéhoz hasonló kitartással? Mit mondjunk azokról az időtálló nézetekről, amelyek beragyognak egy egész életet, és amelyek eléggé szilárdak ahhoz, hogy másokat is lelkesítsenek? Nem ilyenekből merítenek azok a tudósok, akik fáradhatatlanul kutatnak, és egymásnak adják tovább törekvéseik és erőfeszítéseik stafétabotját, amíg csak el nem érik céljaikat? Nem ebből a fából faragták magukat a misztikusokat is, akik mindenben és mindennél jobban szeretik Istent? Nem ugyanilyenek-e a Rómeók és Júliák, Pariszok és Helénák? Vagy a művészetükbe örökké szerelmes művészek, és az örök bölcsességet fáradhatatlanul követő filozófusok?

    Akkor nincsenek a finomabb szinteken szilárd, tartós, maradandó létezők? Hogyne lennének, és persze, hogy valóságosak! Csupán meg kell tudni találni őket, és nem engedni, hogy a hamisságok megtévesszenek, és megtörjenek az élet próbái. Az értékhez nem juthatunk el erőfeszítés nélkül, és egyetlen olyan álom vagy nézet sem jön magától, a győzelem és az azt megelőző belső harc nélkül, amely van olyan becses, hogy egész utunkon végigkísérjen.

    Ami elkopik, magán viseli a mulandóság jegyeit. Hagyjuk, hadd kopjon el, kövesse a sorsát, mi pedig igyekezzünk inkább megőrizni mindazt, ami kincset és támaszt jelenthet egész életünkben, az összes életünkben. Vizsgáljuk meg mindennap, hogy életünk részei mennyire állandóak, és tegyük folytonossá mindazt, ami szellemileg táplál bennünket. Építsünk világokat gondolatokból és álmokból, amelyek velünk maradhatnak időnk lejártáig, sőt annál is tovább, hogy újra találkozhassunk velük, amikor majd eljön számunkra – mint ahogyan minden számára – az idő, hogy újrakezdhessük utunkat és megismerhessük önmagunkat.