A becsípett táska, avagy a könnyű tudatmódosítókról

    Utazás villamosonMegint dicső napra virradtunk, kedves Sancho Panzák, valamikor a 21. század elején, valahol Európában. Ahol a don-quijotei kalandvágytól hajtva újra meg újra útnak indulhatunk a materializmus büszkén kidöngölt betonösvényein. A harmatos reggel első üde szippantása itt cefre- és ragasztószagú, s a többi érzékszervünktől érkező benyomás is hasonló felismeréshez vezet – inkább a nem látható világ kutatására ösztönöz.

    Háromnegyed óra – a Józsefvároson át Kőbányáig – elegendő a tömegközlekedéssel, hogy a munkahelyre érkezésemet megváltásnak tekintsem. Aztán ez a mentsvár is rendre összeomlik, amint feltűnik Tükörlovag, a kiadó agyafúrt vezetője – ma éppen a „Leltározzunk!” csatakiáltással.

    Így is lett: a túlfűtött irodában, vastag, kötött pulóverben, idősebb kolléganőmet udvariasan kímélve könyvek százait pakolásztam egymagam. Az izzadságos munkát kevésbé bántam, amúgy is azon sopánkodom, hogy folyton a számítógép előtt ülök. Ám délutánra szörnyen megfájdult a fejem, amelybe ennek megfelelő gondolatok rekedtek: Mit keresek én itt? Miért szivárog el ily érdemtelenül – pusztán a létfenntartásért – a drága idő? Mennyit tanulhatnék vagy adhatnék ezalatt, amellyel az örökkévalónak is leróhatnám tartozásomat, nem csak a szatócsnak és a gázműveknek.

    Egyetlen épkézláb gondolat híján, kellőképpen elcsigázva indultam haza. Felkapaszkodtam öreg, jó Rocinantémre, aki azonnal meglódult, és monoton kerékkattogással biztatott, hogy valóban haladunk célunk felé. Újabb fájdalomvesszőként szúrt belém, hogy nincs hová leülnöm, ezért az ajtónál maradtam, és előhúztam táskámból a Hogyan olvassunk Platónt? Miután nem találtam benne a „vonaton kimerülten állva” részt, megadóan lehunytam a szemem.

    Villamos a körútonMuszáj valahogy lerövidíteni, átvészelni, elkerülni, kizárni mindent, ami nem szellemi… – gondoltam. Hiába, mire a Nyugatiba értünk, végképp elkedvtelenedtem. Szerettem volna már otthon lenni, ezért sokadmagammal futásnak eredtem, amint a piros lámpákon túl elővillant vágyaim villamosa.

    Meglepően fürge mozdulattal ugyan sikerült utolsóként a járgányba szökellnem, a táskám azonban már nem tarthatott velem. Épp csak elcsíptem a vállamról lecsúszó pántot, s a távvezérlésű ajtók kérlelhetetlenül összecsapódtak. Baljós szélmalomharc ígérkezett: kívül a táska, belül a gazda, közöttük a vékonyka, torokszorító kapcsolat… Nem tudnám pontosan megmondani, melyikük volt elkeseredettebb.

    Tekintetem hosszasan búcsúzott a távolodó megállótól…

    A járművön – az összezsúfolt tömeg szokásos zsörtölődése helyett – vidám, mosolygós arcok vettek körbe. Beszédbe elegyedtünk. Egyre-másra jöttek a sziporkák a táska különös kalandjának láttán: „biztosan nincs jegye”, „nem bírja a tömeget”, „jó is az, ha széllel szemben edződik”.

    Én is egészen belefeledkeztem, mert roppant mulatságos látvány volt a körúton vagányul száguldozó táska. Kicsit odébb aztán egy jókedvűen dörmögő hang megjegyezte: – „Az Oktogonnál bal oldalon nyílnak az ajtók. Höhö!...”

    Sejtettem, hogy nem úszom meg ennyivel. Dörmögő ráhibázott. Döntenem kellett: a cél fontos, vagy maga az út? Azaz leszállok-e ott, ahol terveztem, vagy utazom tovább a jobb oldali ajtónál kiszorult táskát tartva? Kivételesen költői könnyedséggel határoztam. Egy kislány álmélkodva nézett rám: – „A néni meddig lóbálja még a táskáját?”

    villamos felülrőlDe addigra már nem bántam az egészet, sőt… Igazán szívderítő volt együtt mókázni a tömegben… Nem, nem is volt az tömeg, hanem sok-sok ember együtt. Elnézegettem az arcokat. Egyikükre valamiért külön figyelmes lettem. Szelíden ült az ablaknál. Itt szállhatott fel az Oktogonon, mert eddig nem láttam. Leheletfinom vonásai ismerősnek tűntek, egy nyurga állattal a kezében utazott… Elámultam.

    Hiába forgolódtam, honnét vetülhet e pompás látvány a villamos ablakára, nem találtam a racionális forrást. Nyilván a megálló egyik reklámfelületéről tükröződött a Hölgy hermelinnel c. festményt ábrázoló plakát. De ez csak a tükörlovagoknak fontos. Mi tudjuk, hogy Ő nem száll föl akármilyen villamosra. Ide azonban kedve szottyant, ahol egyetlen kósza táska összehozta az embereket.

    Méltó finálé volt, ahogyan begördültünk a Király utcába. Az addig mogorván várakozók is sorra derültek a lengedezve érkező táska láttán. Ezért én is éreztem, hogy meg kell adnom a módját ennek a nem mindennapi leszállásnak. Ahogy nyílt az ajtó, biccentettem utastársaimnak, majd hanyagul lezser mozdulattal vállamra penderítettem táskámat, s hangos „Helló!”-val üdvözöltem a peronon vigyorgó közönséget. Egy fiatalember meg is kérdezte: „Jól utazott?... Mármint a táska.” „Köszönöm, igen, ezt mindig élvezi.”

    Csak otthon eszméltem rá, hogy a táskámat ugyan megőriztem, sok mást viszont elhullajtottam. A gyötrő fejfájást, a leltározás miatti bosszankodást, korunk vakbuzgó korholását mind a villamoson felejtettem – legalábbis erre a napra. És főként saját tükörlovagomat, aki folyton próbálja elhitetni velem, hogy a külvilágban keressem őt. Holott pont annyira bennem létezik, mint az én Dulcineám, aki ma a hermelines hölgy alakját öltötte magára. Láttam! A szememmel és a szívemmel is.

     

    Cimkék