Johann Sebastian Bach (1685–1750)

Johan Sebastian Bach“Az elmúlt nyolcvan évben minden egyes napot ugyanúgy kezdtem. Nem afféle gépies rutin ez, hanem valami, ami nélkülözhetetlenül fontos mindennapi létemhez. Leülök a zongorához, és lejátszom Bach két prelúdium és fúgáját. Nem is gondolok rá, hogy másként is tehetnék. Ez afféle mindennapi áldás a házra. De számomra egyebet is jelent. Ezáltal fedezem fel újra a világot, melynek örömmel vagyok részese. Ilyenkor újra felismerem az élet csodáját, és eltölt az ámulat, hogy milyen hihetetlenül nagyszerű dolog embernek lenni."

Pablo Casals

Johann Sebastian Bach pályája, jelleme a fegyelem, a tanulás, a munka és a szilárd akarat példáját mutatja. Ezért is tartotta őt a jogtudós, egyben híres orgonaművész, majd érett fejjel az afrikai szegényeket önkéntes orvosként segítő Albert Schweitzer a mesterének. A zeneszerzőről írt könyvében objektív művésznek nevezi, akinek nem tudnánk többet művei keletkezéséről, indíttatásáról akkor sem, ha az összes levele, feljegyzése megmaradt volna1, mivel életműve nem személyes, hanem az egyes ember felett álló egyetemes forrásból táplálkozó, az emberi lelkeket megtermékenyítő patak. (“Bach" nevének jelentése “patak".)

Örökség és tanulás

Az 1685. március 21-én a türingiai Eisenachban született Bach családjának már nemzedékek óta tehetséget adott a zene géniusza. Az ősként számon tartott Veit még molnár volt, de már ő is muzsikált a malomkő mellett. (Veit Bach Magyarországon élt, amíg a lutheránusokat ért támadás vissza nem űzte hazájába, Németországba.) A legalább négy generációra visszavezethető zenészelődök között volt városi muzsikus, orgonista, kántor és udvari zenész egyaránt.

E ritkaságszámba menő örökség birtokosaként, Bachban már igen kicsi gyermekként megmutatkozott a tehetség, a tudásvágy és a zene szeretete. A leírásokból kiderül, hogy őt nem tanítani kellett, hanem sokkal inkább csillapítani óriási tudásszomját. A karvezetősdit játszó négyéves fiút, aki a zenemester édesapa templomi kara által énekelt többszólamú korált első hallásra megjegyzi, szinte el kellett tiltani a csembalótól, hogy ne fogjon túl korán a nemes hangszer tanulmányozásához. Nem volt szükség arra, hogy messziről hívjanak hozzá mestert, mert apja maga is zenetanító volt. A hatgyermekes család kitűnő kórust és zenekart adott ki, amelyben boldogan játszott kis hegedűjén a legkisebb gyermek is.

Johan Sebastian BachTízéves korától, amikor árvaságra jut, egyik zenész testvére neveli. Óriási léptekkel és töretlen szorgalommal halad előre tanulmányaiban. Bár abban a korban nem lehetett meglepő, hogy a mesterség kitanulása céljából a zenészek is úgy kelnek útra, mint az iparos legények, feltűnő a még igen fiatal Bach törekvése, hogy mesterektől, elsősorban neves orgonaművészektől tanuljon. Később, amikor már maga is mesternek számított, szinte minden évben vállalkozott egy-egy tanulóútra. Schweitzer kiemeli, hogy akár autodidaktának is tekinthető, mert fáradhatatlan kitartással és kísérletezőkedvvel saját maga tanára is volt. A rá élete végéig jellemző nyitottsággal igyekezett meghallgatni minden jelentős kortársat, és jó ismerője volt az itáliai és francia mestereknek is. Idős korában is szívesen másolta saját kezűleg mások műveit.

Már 15 évesen a muzsikálással kereste meg kenyerét. Anyagi fedezet híján nem ment egyetemre, de valószínűleg nem is akart, mert alig várta, hogy megkezdhesse igazi zenei hivatását. Karvezetői állások után udvari muzsikus és orgonista lett, majd 1723-tól életének mintegy fele a lipcsei Tamás-templom szolgálatában telt el, ahol karnagyi és fő-zeneigazgatói tisztséget viselt haláláig, 1750-ig.

Az ember

Életrajzírói szerint Bach egyik legfőbb jellemvonása az igazsághoz való ragaszkodása volt. Szigorúságát, pontosságát bizonyítja, hogy Németföld kikezdhetetlen orgonaszakértőjének tartották, aki tiszteletet keltett pártatlanságával. Nem állotta a középszerűséget, annál többre becsülte a tehetséget, de csak akkor, ha szorgalommal párosult. Semmiféle simulékonyság nem volt rá jellemző, így a városi hatóságok és más feljebbvalói nem szívelték az ingerlékeny és “szent haragú" zeneigazgatót. Gondossága, precizitása kitűnik abban is, ahogy a háztartást és családja életét szervezte: takarékosság, szerénység, bármiféle kényelemkeresés és művészi allűr nélkül. Bár feletteseivel önérzetesen lépett fel, köztudott volt szerénysége: nem éreztette tudásbeli fölényét. Nem beszélt sikereiről sem, nem említette például, hogy Marchand, a francia udvar Bachnál sokkal ismertebb orgonistája “zenei párbajra" hívta ki, de meghallván a német Meister játékát, nem merte felvenni vele a versenyt.

Korában orgonaszakértőnek és virtuóz játékosnak ismerték el, zeneszerzőként azonban alig volt ismert, művei nagy részét ki sem nyomtatták. (Halála után 80 évvel újította fel Mendelssohn a Máté-passiót, és ezzel vette kezdetét a zeneszerző bemutatása és méltatása.)


Johan Sebastian Bach aláírásaNapjai szerényen és szigorú munkarendben teltek. Lipcsei karnagyként minden vasárnap és egyházi ünnepen új kantátát kellett bemutatnia, így ebben a korszakában mintegy 300 művel adakozott az egyházi évre. Kántorlakása az iskolában volt, és a dolgozószoba fala a hatodik osztály szomszédságában... Mekkora önfegyelem kellett, hogy az áthallatszó zsivaj mellett remekműveket alkosson.


Nyilvánvaló tehát, hogy nem a pillanatnyi siker, és nem az elismerés és hiúság vezette. Zenéjéhez méltatlan lett volna a mulandó szolgálata. Amikor megkérdezték tőle, minek köszönheti, hogy ilyen magasra jutott a művészetben, csak ennyit válaszolt: “Szorgalmasnak kellett lennem, eljuthat eddig más is, aki ilyen szorgalmas."3

A zene feladata

Johan Sebastian Bach kottája (Máté passió)Bach egy-egy művét, például a híres g-moll toccata és fúgát “gótikus kőcsipkéhez" hasonlítják, életművét pedig egy méltóságteljes és csodálatos katedrálishoz. A komponista tudatosan építkezett. Ahogy minden szentély és templom célja az, hogy az embert az istenire emlékeztesse, és vele kapcsolatot teremtsen, a bachi életművet is tekinthetjük egy ilyen kapocsnak. A művei nagyobb részét kitevő egyházi zene (korál, korálelőjáték, motetta, passió, oratórium) közvetlenül az Isten szolgálatára született, de talán világi művei kapcsán sem túlzás szolgálatról beszélni.

Bach nemcsak a családi hagyományokat követi, hanem kifejezetten Luther Márton örökösének mondható. A Luther-féle zenefelfogás gyökere a 4. században élt Augustinus “De musica" (A zenéről) című művében megfogalmazott tétel: a zene feladata Isten dicsérete (laudatio Dei) és a szív felélénkítése (recreatio cordis). A muzsika a harmóniájával hat a lélekre, és azt az isteni rendhez vezeti. “A zene: a helyes rend érzelemmel telített megértése. Az értelemmel megáldott halandó ember számára az isteni nagylelkűség adománya abból a célból, hogy a magas dolgok felé tekintsen."– írja Augustinus. Luther is isteni adománynak nevezi a muzsikát, amely felderíti a kedvet, elűzi az “ördögöt", ártatlan örömöt okoz, segít elcsendesíteni a dühöt, a vágyakat és a fennhéjázást. “Ha szomorú vagy, ülj le a házi orgona mellé: játsszál és énekelj addig, míg a szomorú gondolatok el nem távoznak" – írja egyik levelében.4

Bach hű maradt a reformátor, és rajta keresztül Augustinus felfogásához. Feladatának azt tartotta, hogy zenéjével az Istent dicsérje. Az Orgelbüchlein címlapjára a következőket írja: “A legmagasabb Isten tiszteletére, és hogy embertársainkat okítsuk belőle". Mire gondolhatott, amikor a szív felélénkítéséről olvasott Luthernél? A re-creatio elsősorban 'élénkítés', 'erősítés' értelmű, de a latin szó eredeti jelentéséhez érve 'újrateremtés'-t, 'újjáépítés'-t érthetünk ki belőle.

“Nem pataknak, tengernek kellene hívni!" (Beethoven)

Johan Sebastian Bach címereA bachi zene tehát nem lehet öncélú, csak magasabb, a Szellemet és a hozzá repítő lelket szolgáló feladatokat teljesíthet. Delia S. Guzmán arról ír Mája játékai című esszékötetében, hogy az igazi művész utánozza, visszatükrözi a természetet. A művészettel csak játszadozó ember tükre azonban nem tiszta, sőt meg is repedhet, mert “azt a képet adja vissza, amit a világ kelt benne".5 Bach nem ismeri ennek a torz értelemben felfogott önkifejezésnek és játszadozásnak a fogalmát. A 17. század első felében már az operák és a színházi stílus előretörése volt jellemző, amely az egyházi zenét is átformálta. Ő azonban küzd a divatos érzés-egoizmus ellen, nem veszi át a szubjektív hangot. Elődeihez hasonlóan a közösséghez kötődő zenélést tartotta hivatásának, és nem volt ideál számára a saját ötletekből származó komponálás.

Sorsánál fogva természetesen a keresztény egyházhoz, azon belül is a protestantizmushoz kötődött, és mély vallásosság, a mindennapokban megélt istenhit jellemezte. A szakirodalom azonban gyakran kiemeli, hogy túl tudott lépni felekezetén, és például a h-moll mise nem íródhatott lutheránus istentisztelethez, de a katolikus miserend kereteit is túllépi. Monumentális művei, mint például a passiók, olyan egyetemes alkotások, amelyeket nem is lehetne előadni a templomi keretek közt. Ahogy Schweitzer fogalmazta: “Bach zenéje elsősorban vallásos, de nem felekezeti zene, tehát nem protestáns, nem is katolikus, hanem misztikus."6


 


Felhasznált irodalom:
Johan Bouman: Musik zur Ehre Gottes. Giessen-Basel, 2000
Gáncs Aladár: Az ötödik evangelista? Budapest, 1985
Delia S. Guzmán: Mája játékai. Budapest, 2003
Láng György: A Tamás-templom karnagya. Budapest, 1980
Albert Schweitzer: J. S. Bach. Leipzig, 1958

1 Schweitzer 1. o.
2 Gáncs 59. o.
3 Schweitzer 132–133. o.
4 Bouman 15., 12–13. o.
5 Guzmán 148. o.
6 Gáncs 36. o.

 

EGY MŰ EREDETE ÉS EGY MŰVÉSZ ÉRTÉKE…

Kaiserling gróf, a szász választófejedelem volt oroszországi nagykövete, aki sokszor megfordult Lipcsében, magával hozta Goldberget, hogy Bachtól zenét tanuljon. A gróf gyakran betegeskedett, és nem tudott aludni. Ilyenkor Goldberg, aki vele lakott, egész éjjel a szomszéd szobában csembalózott neki. A gróf egyszer azt mondta Bachnak, hogy valami szelíd, lélekemelő zenére vágyik, amelytől felvidul virrasztás közben. Bach írt neki egy variációsorozatot, amely oly jól sikerült, hogy a gróf ezután csak mint az én variációmat emlegette. Sose fáradt bele a hallgatásába, és ahányszor álmatlanság gyötörte, így szólt: “Kedves Goldberg, játszd el az egyik variációmat!" Bach egyetlen művéért sem részesült ehhez hasonló díjazásban – a gróf egy aranyserleget adott neki, benne száz Lajosarannyal.
Az örökszép Bach-mű mégsem a gavallér grófról, hanem a mű kitűnő előadójáról, Bach legtehetségesebb csembalótanítványáról kapta a nevét. Így lett a címe: Goldberg-variációk.

Szerző
Cimkék