Jószerencse, semmi más!

    Gondolatok a sors, a szerencse és a harcos viszonyáról az erények tükrében (gróf Zrínyi Miklós hadtudományi írásai és elmélkedései alapján)
    Zrínyi Miklós, a költő és hadvezérZrínyi Miklós korának emblematikus egyénisége, hős ősök leszármazottja, családja a kor egyik legmeghatározóbb nemesi ága. Dédapja a szigetvári hős, Zrínyi Miklós, unokahúga pedig Zrínyi Ilona, Munkács várának parancsnoka, aki a Thököly-felkelés utolsó bástyájaként évekig ellenállt az osztrák ostromnak, és akinek fia, II. Rákóczi Ferenc, a későbbi fejedelem, itt, anyja keze alatt tanulta már gyermekként a hadi mesterséget, és 8 évesen csapatokat szemlézett az ostromlott vár udvarán…

    Zrínyit, akit dédapjától, a „szigeti hőstől” elkülönítendő a „költő és hadvezér” jelzővel szoktak említeni, a 19. században a „kard és a lant hősének” nevezték. Nekünk, 21. századi, se kardot, se lantot nem ismerő, apró-cseprő napi politikai és gazdasági csatározásokon felnőtt embereknek talán túlságosan is patetikusnak tűnik ez a jelző, Szerb Antal szavaival élve azonban „Zrínyiben éppen az az egyedülálló, hogy műve és emberalakja annyira közel állnak egymáshoz”. S hogy mennyire így van, azt jól példázza az egy tél alatt megírt Szigeti veszedelem egyik fejezetének vége is, ahol a pillanatnyi események pár sor erejéig kitüremkednek az eposzból:

    „Engemet penig, midőn írom ezeket
    Márs (Mars) haragos dobja s trombita felzörget.
    Ihon hoz házamba füstölgő üszöget
    Kanizsai török; óltanom kell eztet.”


    Lenyűgöző katonai és parancsnoki életrajzán túl jelmondata („Sors bona nihil aliud!”, azaz „Jószerencse, semmi más!”) is mutatja, hogy mennyire fontos számára a sors és a szerencse, valamint ezek uralásának kérdése. „De bővebben kell azt megmagyaráznunk… jó a vitéz és vitéz seregek Istene: ha ő nem fog haragudni mireánk, ad fejünknek értelmet, szíveinknek bátorságot, és dolgaink folyásának szerencsét.” Ám a szerencsét felismerni már fogas elmekaland, hiszen csak olyankor ismerjük fel, mikorra nyoma veszett – írja Zrínyi.

    Zrínyi Szigeti veszedelemDe mit is értett ez alatt? Hiszen nem szerencsejátékos volt, hanem reneszánsz jellegű polihisztor és gyakorlott katona, akitől az egyszerű fatalizmus biztosan távol állt. Az elemzők szeretnek elmerülni az időpontokban és korszakokban, de most végezzünk egy gondolatkísérletet és tekintsünk ezekre a szilánkokra úgy, mint egy rendszer különböző időpontokban lejegyzett darabjaira. Ebből a következő összegzésre juthatunk:

    – A szerencse állhatatlan – ahogy a főnemes mondja –, asszonytermészetű. Fortunát, a szerencse istennőjét üstökössel és szárnyakkal ábrázolják, amint egyik lábával egy golyóbison áll. Asszony, „mert szereti a serény férfiakat”, és üstökön kell ragadni, vagy rögvest tovalibben, hiszen golyóbison áll, azaz „nem állhat egy nyomban sokáig”. Így hát, aki csak észleli, hogy a szerencse szárnynesze suhog körülötte, éljen az alkalommal és pillanatot se várjon.

    – A dolgok irányításának egytizede mindenkor a sors kezében van, hiszen „nem vagyunk Isten, hogy az időnek, alkalmatosságnak és a dolgok folyásának parancsolhassunk; szerencséltetnünk kell néha valamit, de keveset”. A mi részünk tehát életünk alakulásában Zrínyi szerint 90%-ra rúg, amelyet erényekkel („jószágos cselekedetekkel”) kell megtöltenünk. Bár ezek egyenként apróságnak tűnhetnek, de együtt éppúgy sokra mehetünk velük, ahogy az egyes csillagok fénye is tompán pislákol a kormos égbolton, de milliárd testvéreikkel beragyogják az éjszakát. S ha ily módon megteszünk minden tőlünk telhetőt, „az ő szerencséjének fényessége, aki ezekből származik, mindenek szemében tündöklik”.

    – Ha azonban ezt a 90%-ot nem töltjük fel, akkor a sors kezében lévő rész elkezd nőni, és egyre kevésbé látjuk a rendszert a történésekben. És mivel már nem mi kezeskedünk cselekedeteink fényéért, szavunk sem lehet, ha a sors olykor akár hosszú napokra felhőkkel takarja az eget, s mi csak poroszkálunk a leple alatt. Hiszen eszerint, aki saját tetteinek nem ura és útját mindenestül Fortunára bízza, épp olyan, mint a céltalan vándor, aki beletörődött, hogy a csillagtalan éjszakában, vakon úgysem jutna el sehová.

    Így a „Vitéz hadnagy”, vagyis a sorsát irányítani akaró erényes ember (oumo virtuoso) akkor cselekszik helyesen, ha a saját részét soha nem hagyja 60% alá süllyedni: „Tehát, aki jól akar cselekedni, sem minden dolgoktul és akadékoktul nem kell félni és ijedni, sem mindent nem kell merészleni, hanem tudni kellé, hogy az a dolog van jól cselekedve, amelynek hat része okokhoz van kötve, négye penig a szerencséhez”. És hozzáteszi: „Csak jó szerencsét adjon hát az Isten, semmit többet nem kell kivánnunk; értésünk, értelmünk, vitézségünk, hirünk-nevünk ebben foglaltatik”. Zrínyi Miklós ideáljának, az erényes embernek végső célja tehát az, hogy erőfeszítéseivel elérje, hogy szemtől szemben lássa fátumot, a sorsot, ismerje fel a szerencsét, azt a pillanatot, amikor éppen nem rajta áll vagy bukik a csata kimenetele a mindennapok harcterén. Amikor azonban nem látja (vagy csak nem veszi észre) Fortuna könnyed röptét maga körül, ne tántorodjon el, hanem értse meg, hogy elérkezett saját erőfeszítésének ideje. Ez a vitéz nem várja majd ölbe tett kézzel a szerencsét, hanem amikor találkozik vele, a törvényt fedezi fel: tudja, hogy hozzátette élete alakulásához a szükséges 90%-ot, s így végül, amint a felhők oszlani látszanak, egész más szájízzel mondhatja: „Jószerencse, semmi más!”.