„Rohanó világunk” – mennyiszer halljuk és mondjuk ezt a már-már közhelyszerű kifejezést. Úgy tüntetjük fel magunkat, embereket, mintha elszenvedői lennénk ennek a nyugtalanságnak, felgyorsult tempónak, pedig nem a Nap, a bolygónk, vagy épp az évszakok kezdtek elvadult vágtázásba. Elég csak pár perc önmegfigyelés, ahogy Fernand Schwarz ajánlja az Összpontosítás és belső felébredés című filozófiai-önismereti könyvében, és máris kiderül, mennyire csapongók a gondolataink, mennyire nehéz egy úton tartani őket, és milyen gyorsan ébrednek és tűnnek el érzések, benyomások.

„Dobjunk rá még egy sor homokzsákot!” – árvízi védekezés a Duna mentén, 2013 júniusában Miután a németországi Passauban a Duna vízállása 500 éves rekordot döntött meg, elárasztva a teljes óvárost, a magyarországi heves esőzésekből sejteni lehetett, hogy itthon sem ússzuk meg a nagy áradást. Így is történt. Európa második leghosszabb folyója nálunk is szétzúzta korlátait, és komoly próba elé állította a hazai katasztrófavédelmet, vízügyet és az önkénteseket, így minket, akropolisziakat is.

Elménknek megadatott az, ami semmi más részünknek sem sajátja: önmagáról gondolkodhat. Érdemes belefogni ebbe az „öngondolkodásba”, hogy az elme valóban a feje legyen az ember egészének. Rövid elmélkedés után is észrevesszük magunkban elménk kettős természetét. Mintha két szeme lenne: az egyikkel folyamatosan a konkrét világba tekint, fogalmakat határoz meg, hiszen azok között érzi otthon magát, és elemzéseivel foglalatoskodva meglepően sokat időzik érzéseink-érzelmeink rendezgetésével, gyakran ismétlésével.

„Néhol kerekeket forgattak annak emlékezetére, hogy a nap immár a' maga abrontsának felső Pontyára felhágott s megis fordult” – idéz fel egy nyári ünnepi szokást a 18. században Bod Péter. Az a bizonyos abronts nem más, mint a Nap földi nézetből rótt éves útjának hatalmas köre. Ennek felső Pontyára az északi félgömbön június 21-én, a nyári napfordulón érkezik.