Delia Steinberg Guzmán

Szoktunk beszélni nehéz munkákról, nehéz feladatokról, nehéz lelki helyzetekről, nehéz emberekről, nehéz időkről. Végtelenül hosszú a lista, és nem is az a célunk, hogy a végére érjünk, vagy hogy néhány sorban megoldást találjunk minden egyes helyzetre. Ellenkezőleg, az ember belső viszonyulására szeretnénk felhívni a figyelmet, amikor nehézséggel találkozik.

Minden növekedés belülről fakad. A gyökér teszi erőssé a fát, nem pedig a levelek sokasága. Ne feledkezzünk el a gyökérről. Ha túl sok nehézség foglalkoztat akár saját magunkkal, akár a többiekkel kapcsolatban, ha az önhittség minden mást háttérbe szorít, ha a hiúság helyettesíti a tudást, ha a tettek mennyisége fontosabb a minőségnél, akkor itt az idő, hogy megálljunk és elgondolkodjunk.

Egy tanítás akkor értékes, ha az elmébe, az érzelmekbe és a tettekbe is beépül. Az utolsó pontnál találkozunk a legnagyobb nehézségekkel. A gondolatokat és az érzelmeket viszonylag könnyű jól kifejezni, de nagyon nehéz még egy lépéssel továbbmenni és a gyakorlati életben is alkalmazni a tanítást.

Az önmagunk fölött aratott győzelemhez nincs szükség haragra, elszántságra viszont annál inkább. Az előbbi úton a biztos rabság felé haladunk, az utóbbin a tudatos Én szabadsága felé.

A gondolatok útján működő racionális gondolkodáson túl, amiről azt mondtuk, hogy az elmét formálja, az ember a gondolkodásnak egy másik, finomabb formájával is rendelkezik: az intuícióval. Az egyik a megismerés fonalait szövi: ez az ésszerűség. A másik azonban közvetlenül ragad meg mindent: ez az intuíció. A megismerésnek ezt a módját az intelligenciához kapcsoljuk.

Sajnálatos módon a ma emberének természetéhez hozzátartozik az agresszió. Bármelyik pillanatban és a legkisebb ingerre kitör, akár indokolt, akár nem. Olyan erőről van szó, amely lappangva várja, hogy kirobbanhasson, mintha egy zabolátlan, sebes sodrású patak volna, és amelynek bár nem könnyű felderíteni az eredetét, mégsem engedhetjük, hogy kifogjanak szerény elemzőképességünkön.

Mindenekelőtt kétféle agresszivitást különböztethetünk meg: a felnőttekre jellemzőt és a fiatalokét.

Bacon már évszázadokkal ezelőtt megállapította, hogy egyeseknek az ismeretszerzés véget ér kíváncsiságuk kielégítésénél. Egy 19. századi mester pedig hozzátette, hogy Bacon éppen olyan jól fogalmazta meg ezt a már-már elcsépelt igazságot, mint azok az elődei, akik megkülönböztették egymástól a bölcsességet és az ismeretet.

Sokszor hallhattuk és olvashattuk már, hogy a technika korában élünk, és sosem felejtik el kiemelni az ezzel járó összes előnyt sem. A folyamatok szabályozottak; az elektronizálás kiterjed az élet minden területére; a gépek mindenütt felváltják az emberi munkát; az elektronikus kommunikáció lerövidíti a távolságot és az időt. Csaknem elértük a várva-várt mennyországot, ahol temérdek szabad időnk marad mindennap és egy héten több napot nem kell majd munkába járni/és egy héten még több szabadnapunk lesz…

„Kényszert érzünk, hogy egészségesnek és szépnek kell maradnunk. Ha pedig még arra is futja, akkor divatosan is kell öltözködnünk. Ezalatt pedig a Föld, amelytől otthonunk, testünk és egészségünk függ, a betegség nyilvánvaló jeleit mutatja.” „Ha az erdőket tényleg a kipusztulás fenyegeti, ha a növény- és állatvilág egyaránt haldoklik, akkor nagy baj van a világban. Lehet, hogy a Föld panasza szól az emberekhez, akik nemigen bánnak vele élőlényként.

Több évszázaddal azelőtt, hogy a tömegtájékoztatás közismertté tette volna a pszichoanalízis felvetéseit, a bölcsek már tudták, hogy az emberek szimbólumokon keresztül fejezik ki magukat, és hogy a viselkedésük mögött sokkal mélyebb tartalmak húzódnak meg, mint ahogy az elsőre látszik.
És ha ebben nincs is semmi újdonság, az azonban üdvös újítás lenne, ha igyekeznénk megragadni a szimbólumok jelentését, mivel ezek többé-kevésbé mindannyiunkra hatással vannak.

Van egy kérdés, amelyet kimondva vagy kimondatlanul napról napra, egész életünkben pedig túlságosan sokszor teszünk fel magunknak: Miért szenvednek az emberek? Mi végre a fájdalom?

Ez a kérdés olyan valóságra utal, amelyből nincs menekvés. Mindenki szenved; kinek ezért, kinek azért, de mindenkinek vérzik a szíve, és hiábavalóan törekszik a boldogságra, amelyet örömök és gyönyörök szakadatlan láncolataként képzel el.

Eszembe jut egy buddhista példabeszéd, amely mindig mély benyomást tett rám; a könyvekben A mustármag címmel szerepel.